Ha én üzletet alapítanék, mindenekelőtt én is, mint ahogy az minden komoly kereskedőhöz vagy iparoshoz illik, csinálnék valami költségvetésfélét, hogy tájékozzam magamat, milyen költségekkel kell számolnom. És ebben a költségvetésben benne volna legalább két szaklap. Az egyik a magam szorosan vett szakmájának a lapja, a másik egy általános érdekű üzleti szaklap. És nem lehetne az üzletem olyan szerény méretű, hogy erről lemondanék mindaddig, amíg az üzletem fennáll.
Aki pedig most azt gondolná, hogy ez valami propagandacikk, esetleg ennek a szaklapnak az érdekében, amelyben megjelenik, az súlyosan téved. Ez nem propagandacikk, hanem oktatócikk, amelynek, ha foganatja volna, akkor nagy szolgálatot tenne a tanulékony olvasónak és a magyar gazdasági életnek. A kultúrszínvonalat valamely országban sok mindenféléből meg lehet ítélni. Ismeretes Liebignek az a szállóigévé lett mondása, hogy valamely országnak a kultúráját a szappanfogyasztásából lehet a legbiztosabban megállapítani. Ebben sok igazság van, de talán ugyanilyen joggal lehetne a cukorfogyasztást, vagy ma már a villanykörte-fogyasztást is mérőeszközzé nyilvánítani. És a gazdasági élet kultúrszínvonalát ugyanezzel a meggondolással a szaklapfogyasztás szerint lehet megállapítani. Magas kultúrájú országban elképzelhetetlen, hogy egy kereskedő vagy egy iparos ne járasson, és ami a fő: ne olvasson szaklapot. Egyetlen angol vagy német kereskedőnek nem jut eszébe, hogy ő „támogatja” a szakmájának a lapját, amikor arra előfizet, mert valamit támogatni, amire nincs szükség, teljesen észszerűtlen dolog. Az angol vagy német kereskedő azért fizet elő a szaklapjára, mert át van hatva annak a tudatától, hogy az támogatja őt, és a saját veszteségének és károsodásának tartaná, ha a lapnak érdeklődés hiányában meg kellene szűnnie.
Nem tudom, nem merült-e még fel a szaklapok egyesületében az a gondolat, hogy kimutatást készítsenek róla, vajon a tönkrement vagy nehézségekbe jutott kereskedők és iparosok közül hányan nem járattak szaklapot. Én előre is meg vagyok győződve arról, hogy a szaklapot nem olvasók száma sokkal nagyobb a fizetésképtelenségbe, kényszeregyezségbe és csődbe jutottak között, mint a szaklapot szorgalmasan olvasóké. Természetesen nem azért, mert a szaklap valami csodahatású talizmán, amit elég a kézbe venni, hogy az ember megmeneküljön a bajoktól, hanem azért, mert a szaklapot olvasó kereskedő vagy iparos azzal, hogy szaklapot olvas, tanúbizonyságot tesz róla, hogy a látóköre szélesebb, érdeklődési területe nagyobb, világismerete tágabb és tapasztalatai bőségesebbek, mint azé a kollégájáé, akit a szaklap tartalma nem érdekel. Nem ez az egyetlen tér, ahol ez a szabály érvényesül. Ha látunk ügyvédet vagy orvost, aki a maga szakmájában hírességgé válik és boldogul, akkor akár mérget vehetünk rá, hogy mindegyikben óriási érdeklődés van, nem csupán a saját praxisa, a saját ügyei és esetei iránt, hanem általában a saját szakmája iránt.
Ősi életszabály és régen fölfedezett titka a sikernek, hogy az ember csak akkor boldogulhat — főnyereményektől eltekintve, amelyek vajmi ritkák —, ha odaadással van a maga szakmája iránt. Minden téren ők aratják a babérokat, míg aki csak az anyagiakat nézi, az éppen a keze ügyébe eső előnyök hirtelen megszerzését, az lemarad az élet versenyében. Idealizmus nélkül a szatócs éppoly kevéssé boldogulhat, mint a regényíró.
Sok szerény, sorsverte olvasóm fogja talán keserű mosolyra vonni az ajakát ezek hallatára. „Ugyan hol vegyek én időt, aki reggeltől estig ütöm-verem magamat az üzletemben, hol vegyek én időt szaklapok olvasására?” Szeretném közülük kikeresni azt, amelyik legtöbb jogosultsággal teszi ezt az ellenvetést. Összeülnék vele, és apróra megvizsgálnánk együttesen, hogy egy hétig napról napra mivel múlik el az ideje. Ő betenne előbb egy fületlen rézpitykét, én pedig ennek ellenében ezer pengőt, amelyet elveszítenék abban az esetben, ha a vizsgálat megejtése után száz százalékig be nem bizonyítanám — ő maga is kénytelen volna elismerni —, hogy rettenetes elfoglaltsága mellett annyi időt tölt el teljesen céltalan és haszontalan dolgokkal, amennyi akár tíz szaklap elolvasásához is elegendő volna.
„Nincsen nekem szaklapra pénzem” — mondja a másik. De ennek a rézpitykéje ellenében már akár tízezer pengőt is hajlandó volnék föltenni, hogy a szaklap árának a sokszorosát költi el olyasmire, amiből se haszna, se élvezete nincsen, hanem esetleg kára van belőle. Ellenben az üzleti dolgaiban csak egészen rövid vizsgálatot kellett tartani annak a kétségtelen bebizonyítása végett, hogy kisebb-nagyobb, a szaklap árát mindenesetre meghaladó veszteségeket elkerülhetett volna, nem egy esetben súlyos károsodástól, esetleg katasztrófától menekülhetett volna meg, ha a szaklapot figyelmesen olvasta volna.










































