Most már végképpen nem tudom, mit csináljak az angolok érdekében. Sírjak-e a nemrégiben említett Sir Benjamin Dawsonnal, aki azt mondotta, hogy az ő disznai is szebben és jobban laknak, mint az angol szegényemberek, valamint P. H. Wellacott tisztelendő úrral, aki, mint hivatásánál fogva beavatott személyiség, legutóbb kijelentette, hogy „Isten nagyon meg fogja büntetni az angol uralkodó osztályt, ha tovább tűri a mostani állapotokat”. Sírnék szívesen, de mit tegyek, ha a nyálam csorog, mikor ezekről a mostani angol állapotokról azt olvasom, hogy az angol munkások átlagos jövedelme már közeledik az évi 8000 pengőhöz, és hogy egy évszázad alatt sem épült Angliában annyi új lakóház, mint az utolsó öt esztendőben. Közvetlenül tudom, hogy Angliában, ahol általában a világpiaci árakon vásárolnak mindent az emberek, olcsó az élet, és ennek folytán az évi 8000 pengős átlagos munkáskereset — ami magas rangú hivatalnokaink és igen ritka karriert elért magántisztviselőink, jómódú lateinereink és kiválóságaink jövedelme — a mi mértékünk szerint való mérlegen mérve olyan fokú jólétet jelent, amiért buzgó imádság epedez a mi legjobb tisztelendőinknek az ajakán, és amivel az aktuális átkairól nevezetes Reb Menachem Ciceszbeiszer főtisztelendő úrnak sem jutna eszébe bárkit is megátkoznia.
A világért sem óhajtanék Wellacott tisztelendő úr mesterségébe beleavatkozni, és fenntartás nélkül elismerem, hogy Isten szándékait jobban ismeri nálam. Csak azt gondolom, hogy mivel Isten igazságos, ennélfogva a népek jólétéért és rosszullétéért felelős emberek büntetésében is meg fogja tartani az igazságos sorrendet, és ez esetben Angliára még nagyon sokára kerülhet a sor. Így például, amennyiben a jó Isten is akceptálná a társadalomtudósok meglehetősen egyöntetű felfogását, amely szerint a cukorfogyasztás a népjólét legbiztosabb ismérve, akkor Anglia vezetői csak a világ valamennyi országának a vezetői után éreznék az Úr sújtó kezét, mert Angliában nagyobb a cukorfogyasztás, mint bárhol másutt a világon. Az angolok fejenként átlag 52 kilogramm cukrot fogyasztanak egy évben, míg mi, szegény magyarok csak 10 kilogrammot, vagy még talán annyit sem. Pedig a cukrot mi termeljük és mi visszük jórészben Angliába, ahol azonban feleannyiba sem kerül a cukor, mint minálunk, holott nálunk a munkások fejenkénti átlagos jövedelme csak a tizedrésze az angolokénak.
Miért van ez? Miért nem kerül a magyar cukor Angliában még a felébe — vagy mondjam meg az igazat? —, még a harmadába, még a negyedébe sem annak, amennyit idehaza kell érte fizetnünk? Miért olcsóbb a közszükségleti cikkek egész sora Londonban, mint Budapesten, holott Londonban 8000 pengőhöz közeledik az átlagos évi kereset, és a nemzetközi statisztika adatai szerint az angol munkás kétórai munkával keresi meg ugyanazt az élelmiszer-mennyiséget, amit a magyar munkás csak ötórai munkával tud megkeresni?
Hiába teszem föl a kérdést, mert nem tudok, vagy talán nem merek rá felelni. Mert azt még meg tudom valahogy érteni, hogy miért támasztanak a mostani helyzetben hivatalosan akadályokat az elé, hogy bizonyos árucikkeket behozzanak az országba. A minapában egy hosszú listáját olvastam azoknak a dolgoknak, amiket csak külön engedéllyel lehet behozni az országba. Olvasom a listát, hát látom, hogy a rektifikált borókaolaj is köztük van. Soha életemben sem tudtam, hogy ilyesmi is van a világon, de talán fölösleges is mondanom, hogy azonnal ellenállhatatlan vágyat éreztem a rektifikált borókaolaj behozatalára. Sajnos minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult, és így lemondtam a szándékom megvalósításáról, amit azzal a megnyugvással tettem meg, hogy az arra illetékes íróasztalok mellett ülő férfiak bölcsessége jobban tudja azt megítélni, mint én, hogy mekkora jelentősége van annak, ha megakadályozzuk, hogy akárki csak úgy, mir nichts, dir nichts rektifikált borókaolajat hozhasson be az országba. Ilyesmit meg tudok érteni és ilyesmibe bele tudok nyugodni. De ahhoz már gyenge a felfogóképességem, hogy miért kerül a magyar cukor Londonban a budapesti árnak egynegyedébe, vagy másképpen mondva, miért kerül a magyar cukor Budapesten négyszer annyiba, mint Londonban, és miért korlátozzák inkább a cukortermelést, semhogy ez a helyzet a cukorra éhes magyar gyermekek javára megváltozzék az olcsóság egyetlen biztos garanciája, a bőség által.
Nem értem, csak látom, hogy így van. Nem csupán minálunk, hanem ahová csak nézünk, mindenütt. Sohasem tudom megdöbbenés nélkül látni, hogy mi történik például Szabadkán, mielőtt a vonat elhagyja Jugoszláviát. A többi határállomásaikon ugyanez történik, de én Szabadkán szoktam látni. Mikor a vonat vizsgálatával készen vannak a határőrök és pénzügyőrök, és többé senki sem szállhat se le, se föl, akkor megjelenik a trafikos, akinek a nyakába nagy tálca van akasztva, a jugoszláv dohányjövedék jó illatú és ízlésesen csomagolt termékeivel megrakottan. Féláron és még annál is olcsóbban vásárolhatnak a külföldiek cigarettákat, mint ahogy a jugoszláv alattvalók a trafikokban vásárolják, és a vonatot körülvevő rendőrök vigyáznak, hogy odavalósi emberek ne juthassanak hozzá ezekhez az olcsó cigarettákhoz. Tudom, hogy ez nem valami egzotikum, hogy az egész világon és az egész gazdasági élet vonalán ugyanez történik, mégis mindig megdöbbent itt ennek a ténynek ez a brutális nyilvánvalósága.
Mivel semmit sem tudok már bizonyosan, nem is tagadom már, hogy abban a helyzetben, amelybe a világ gazdasági élete jutott, ezek a képtelenségek teljesen logikusak és helyénvalók lehetnek. Bolyairól, a világhírű matematikusról mondják, hogy konstruált egy teljesen új matematikát azon az alapon, hogy kétszer kettő öt. Világos, hogy ha a világ ennek a matematikának az alapjára helyezkednék, akkor a házakat és a hidakat valahogy másképpen kellene építeni, mint amíg kétszer kettő négy volt. A kétszer kettő öt világában a kétszer kettő négy alapján épített tornyok éppen úgy összedőlnének, mint ahogy összedőlnek ma azok a tornyok, amelyeket a kétszer kettő öt alapján építene valaki. Hiába forognak a nemzetgazdaságtan klasszikusai a sírjukban: akik az országokat kormányozzák, fittyet hánynak az ő tanításaiknak, és a gazdasági élet éppen úgy kénytelen akklimatizálódni a valósághoz, mint ahogy a vizek apadásával egész sora azoknak a lényeknek, amelyek a vízből klasszikus tökéletességgel kopoltyúsaikkal választották ki az oxigént, kénytelenek voltak maguknak tüdőt növelni, hogy az éltető oxigént a levegőből választhassák ki. Bizonyára voltak átmeneti nehézségek, de végre tüdővel is egészen vígan tudtak élni, és sokan közülük még kormányfőtanácsosok, vezérigazgatók és milliomosok is lettek ezzel az új berendezkedéssel.
Azt mondotta egy igen okos ember, hogy a tudományokat az ügyes emberek megvetik, a jámbor emberek megcsodálják és a bölcs emberek felhasználják. Csak arra nem gondolt az a nagyon okos ember, akitől ez a bölcs mondás származik, hogy a felhasználásnak nagyon sokféle módja van, és hogy az is felhasználja az embereket, aki — miként azt a japán–orosz háború idejében hallottuk — tízezer embernek a hullájával temet be egy árkot, amelynek a gyors betemetése fontos, és amelynek a betemetéséhez egyéb anyag hirtelenében nem áll a rendelkezésére. Hogy ilyen módon való felhasználáshoz — miként az akkori legenda mesélte — tízezer fiatalember önként jelentkezett, ez más lapra tartozik, és olyan tény, amelynek a lehetőségében mindenkinek hinnie kell, aki az emberek vezetésére vállalkozik, ha nem is éppen mindig ároknak, hanem adott esetben esetleg a józan észnek a sürgős betemetéséről van szó.
Ezek az árkok végigfutnak az egész világon, de talán mégis a legkeskenyebbek és legsekélyebbek éppen Angliában. Ez arra indíthat bennünket, hogy a honi sajtó egy részének minden ríkatási buzgólkodása ellenére is elhalasszuk az angolok miatt való sírásunkat, és előbb a sürgősebb sírnivalóinkat végezzük el. A Népszövetség jelentése szerint 1934-ben két és fél millió ember halt meg éhen a világon, és a földgömb 2000 millió lakója közül csupán 500 milliónak jutott annyi élelem, hogy minden nap jóllakhatott. Egy hazai tudós, Schönwald Kabos még közelebb hozza a szívünkhöz ezt a nyomorúságot. Adatai szerint a vagyonfelélés folytán jelentkező szegénység útján már odáig jutottunk, hogy az ország lakosságának alig egyharmada lakhatik jól mindennap, és kereken hatmillió a ritkán jóllakók és a mindig éhesek együttes száma.
Azt hiszem, ennek a szörnyű nyomorúságnak nem az az oka, hogy az emberek nyakló nélkül hordták be a rektifikált borókaolajat az országba, és így nem lehet megszüntetni azzal, ha ebben őket megakadályozzuk. Sőt vannak olyan tudományos emberek, akik Adam Smithtől, Ricardótól, Saytől és Berzeviczy Gergelytől tanult meggyőződésükkel Mecsér Andrással szemben még mindig azt vallják és hirdetik, hogy az emberek szabad mozgásának szerte a világon megvalósított korlátozása az oka ennek a nagy nyomorúságnak. És hogy a beteg világ nem is gyógyulhat meg addig, amíg egy elszánt és hatalmas világdoktor be nem tör a légmentesített betegszobába, és ki nem tár, vagy ha ez nem volna lehetséges, fejszével össze nem zúz minden bezárt ajtót és ablakot!
