A Közgazdasági Társaság hirtelen abbahagyta azt a magas szárnyalású vitát, amelyet külkereskedelmi mérlegünk passzivitásának a témája fölött folytatott. Ennek az erőszakos befejezésnek az indokát abban jelölte meg a kiváló elnök, Éber Antal, hogy mértékadó helyről kapott erre nézve határozott felszólítást, amit egy másik hírforrás szerint úgy kell érteni, hogy a kormány szerint külkereskedelmi mérlegünk passzivitása miatt ebben a vitában felhangzott komoly panaszok és aggodalmak kedvezőtlen felfogást keltenek rólunk a külföldön és megnehezítik a külföldön kölcsönöket keresőknek a helyzetét. Ennélfogva: csend legyen! És mint a puskalövés hangjára a csiripelő verebek zsinatja, hirtelen elhallgatott az egész társaság.
Már voltunk bátrak rámutatni arra az egyébként magától értetődő igazságra, hogy külföldön kölcsönt felvenni, ez végeredményben nem jelent és nem is jelenthet egyebet, mint árucikkeknek a külföldről való behozatalát most vagy a jövőben. Vagy pedig a már régebben behozott árucikkek vételárának a kifizetéséhez szükséges pénznek kölcsön útján való megszerzését. Semmi esetre se jelenti ellenben a külföldi kölcsön felvétele azt, hogy ide majd dollárt vagy font sterlinget vagy amilyen-olyan külföldi pénzt fognak behozni, mondván: tessék, itt van a kölcsön. Mivelhogy céltalan ostobaság volna idehozni és egy darabig itt őrizgetni azokat az egzotikus pénzeket, amelyeket úgyis haza kellene egyszer vinni, oda, ahol adnak érte valamit.
Külföldi kölcsönt fölvenni tehát annyi, mint árucikkeket behozni, vagyis a külkereskedelmi mérleg passzív oldalát gyarapítani. Amikor tehát a Közgazdasági Társaságnak a külkereskedelmi mérleg passzivitásáról szóló vitáját leintik, mert ez a vita megnehezíti a külföldi kölcsönöket, akkor ez más szóval annyit tesz, hogy a vita eredményesnek mutatkozott. És amikor erre a kormány rámutatott és ettől a Közgazdasági Társaság megijedt és sietve abbahagyta a vitát, ez erősen hasonlít a Simplicissimusnak ahhoz a szemtelen mókájához, amely két képből állott: az egyiken egy teljes ornátusában lévő pap vezetése mellett könyörgő processzió vonul ki a mezőre, hogy Istentől esőt könyörögjön a tikkadt földekre. A másik képen csapkod a villám és szakad a zápor a processzió nyakába, amely lélekszakadva menekül vissza a faluba, messze maga mögött hagyva a kövér tisztelendő urat, aki szintén lohol és dühösen káromkodik: „Herrgottsakrament! Ennyire sürgős nem volt a dolog!”
De most a Közgazdasági Társaság másik garnitúrájának kellene előállani, ha az első elhallgatott. Az Isten szerelméért, hát csak van a Közgazdasági Társaságnak egy másik garnitúrája is, az, amelyik nem hisz a külkereskedelmi passzivitás mumusában és nem akar külföldi kölcsönöket fölvenni anélkül, hogy árucikkek beözönlését is akarná! Hiszen kétségbeejtő volna, ha a Közgazdasági Társaság nem jelentené egyszersmind a közgazdaságtan tudományának is a templomát, azét a tudományét, amelynek nincsen egyetlen valamirevaló reprezentánsa, aki ne azt hirdette volna, hogy minden külkereskedelem áruk cseréje, ha még annyi közvetítéssel megy is végbe ez a csere.
Kell tehát, hogy legyenek ott férfiak, akik a 2 × 2 = 4 bizonyosságával tudják, hogy ha ma sokkal többet hozunk be, mint amennyit kiviszünk, akkor vagy annak előtte sokkal többet vittünk ki, mint amennyit behoztunk és most jön a csereáru az akkori többletért, vagy pedig, ha ez nem így van, mint ahogy valóban nem így van, akkor a nagy behozatali többlet azt jelenti, hogy rohamosan adósodunk el és majd a későbbi időben lesz sokkal nagyobb a kivitelünk, mint a behozatalunk, amikor visszük ki a mostani behozatali többlet csereáruit; amikor fizetjük vissza az adósságainkat.
Hol van hát a nagy tekintélyű Közgazdasági Társaságnak ez a másik garnitúrája, aki ne akceptálja a gőgös kérkedést: ego sum rex et supersum grammaticae, én vagyok az uralkodó és fölötte állok a grammatikának; aki ne engedje magát elhallgattatni a kormány parancsától, hanem csak annál harsányabban hirdesse, hogy dehogy is fogom én be a számat, mikor énbelőlem a matematika kiabál. És azt kiabálja, hogy az óriási passzivitása a külkereskedelmi mérlegnek a derűre-borúra fölvett és még folytonosan hajszolt külföldi kölcsönöknek a következménye és miután én ezt a passzivitást aggályosnak tartom, ennélfogva örvendetesnek hirdetem, ha ez az én folytonos jajveszékelésem megnehezíti a külföldi kölcsönök felvételét. Akcióm örvendetes eredményének tudom be, hogy ez lett a jajveszékelésem hatása és amíg törvénnyel meg nem tiltják, hogy jajgassak, addig szakadatlanul jajgatni fogok; hiába mondja a „mértékadó hely”, hogy csend legyen; én nem fogom be a számat.
Vagy ha így nem beszél, akkor beszéljen emígy ez a másik garnitúra:
Igaza van a kormánynak, hogy befogatta ezeknek az uraknak a száját. Mert egy ember vagy akár tíz vagy száz ember vehet föl kölcsönt abból a célból, hogy elmuzsikálja, elkártyázza vagy elmenyecskézze, de az emberek általában nem ilyen célból vesznek föl kölcsönöket, hanem mert úgy vélik, hogy a kölcsönpénzt gyümölcsöző módon fogják kezelhetni. És az emberek közül nagyon sokan vásárolhatnak mindenféle haszontalanságokat, de az emberek általában csak olyasmit vásárolnak, amire szükségük van és ennélfogva a kereskedők is csak ilyesmiket hoznak be a külföldről. Az ország határain keresztül bejövő árucikkeknek még egy ezredrésze se úgy jön be, hogy a külföldiek azt idehozzák és ránk tukmálják, hanem majdnem minden behozott árucikk úgy jön be, hogy a belföldiek kimennek érte vagy megrendelik, mivelhogy szükségük van rá akár saját maguknak, akár a vevőiknek. Mesebeszéd az, hogy a külföldiek minket elárasztanak ilyen vagy olyan áruval! Az igazság az, hogy mi magunk akarjuk ezeket az árucikkeket.
Ha valaki a jó Isten bölcsességével, mindentudásával és mindenhatóságával rendelkeznék, erre rá lehetne ugyan bízni, hogy ő mondja meg, mire van igazán szükség és mire nincs, mire van elsősorban szükség és mire csak másod-, harmad- és ezredsorban. Miután azonban földi emberben ezek az isteni tulajdonságok még soha se voltak és most sincsenek meg és akikre eddigelé imitt-amott, kivételes esetekben ilyen meghatározó és osztályozó hatalmat rábíztak, az egyik nagyobb szamárnak bizonyult, mint a másik és egyik gyámoltalanabb fajankónak vagy korruptabb betyárnak, mint a másik, ennélfogva a két egymással irtózatos aránytalanságban álló rossz közül a sokkal, összehasonlíthatatlanul kisebbet kell választanunk ebben a kérdésben és akármilyen elcsépeltnek és diszkreditáltnak hangzik is a nagy Quesnay mottója, mégis csak azt kell ebben a dologban irányadónak venni: laissez faire, laissez passer, le monde va de lui-même — hagyjátok a világot menni a maga útján!
Ne szégyelljük magunkat, hogy ez a mondat elcsépelt frázis, mert az elcsépeltség az igazságát jelenti. A hamis pénz mind vadonatúj, mert nem válhatik kopottá. Kopottá csak az igazi értékű pénz válhatik. A lángész agyából kipattanó bölcsesség az elcsépelt frázis premierje és az elcsépelt közhelyeket óbégató részeg kortesnek a torkából évszázadok vagy évezredek előtt eltemetett bölcsek harsogják világgá a maguk szent igazságait.
Az én drága tanítómesterem, Eötvös Károly azt mondta, hogy ha egy ember annak szenteli az életét kora gyermekségétől fogva, hogy egeret fogni tanul, akkor mire negyvenéves lesz, meglehetősen fog tudni egeret fogni. Ámde egy háromhónapos kis macska mindjárt jobban tud nála.
Állítsatok föl egy hivatalt egy miniszteri rangban lévő elnökkel, három államtitkári rangban lévő alelnökkel, tíz miniszteri tanácsosi fizetést húzó főtisztviselővel és ezer főnyi tisztviselői karral annak a szabályozására, hogy melyik piacnapon mennyi élelmiszert kell felhozni a pesti piacra, minden piacnapon sántítani fog a számításuk. Ellenben egy látott szájú budakeszi svábnak isteni sugallata van erre vonatkozóan, mert őt egy vak, de tévedhetetlen erő, az áralakulás irányítja, amelyet viszont a szükséglet nagysága határoz meg önmagától, egyetlen fizetett hivatalnoknak a beavatkozása nélkül.
Akármennyi hivatal és ezzel együtt akármennyi ész van is a világon, az életnek magának több esze van náluk és hiába minden, az emberkormányzat dolgában a legnagyobb bölcsesség volt, ma is az és örökre az lesz, amit Turgot mondott tanítványának, a trónörökösnek, aki nagy aggodalommal volt eltelve, amikor arra gondolt, hogy milyen nehéz egy országot jól kormányozni.
„Dehogy nehéz ez, Fenség — nyugtatta őt meg nagy tanítómestere —, ez a legkönnyebb dolog a világon.”
„Miért? Ön mit csinálna, ha uralkodó volna?” — kérdezte a trónörökös.
És Turgot ezt felelte: „Semmit!”







































