Innen-onnan le is jár már az a harminc nap, amely alatt Briand választ kért az európai államok kormányaitól arra a memorandumra, amelyet „egy európai államszövetségi közösség rendszerének megszervezéséről” hozzájuk intézett. Bizonyára mindenütt rágják is az illetékes uraságok a tollszárukat ezen a válaszon, mint ahogy rágnia kellett azt a zseniális Briandnak is, amíg összeszerkesztette ezt a csodálatos memorandumot, amelyet annyi olyan kitűnő publicista magasztalt, aki egy sort se olvasott belőle. Pedig érdemes rászánni azt a nem csekély fáradságot, amire ennek az okmánynak csak az egyszerű megértő olvasásához szüksége van még a magunkfajta tizenkilenc iskolát kijárt vén betűrókáknak is. Valóságos remekműve ez a memorandum a diplomáciai halandzsának, amit meg se tud tanulni az egyenes észjárású ember, mint amilyen például Bismarck volt, akiről III. Napóleon aggódva mondotta a diplomatáinak: erre az emberre nagyon vigyázzatok, ez nagyon veszedelmes ember: azt mondja, amit gondol. Nos, Briand nem veszedelmes: az ő memorandumából nemcsak azt nem lehet megtudni, hogy mit gondol, hanem még azt is csak nehezen, hogy mit mond. Ez az írás a diplomácia anyanyelvén beszél, amely sikerült formában szinte adomaszerű. A tanító magyarázza a nebulóknak, hogy anyanyelv az a nyelv, amelyben az édesanyánk először szól hozzánk… Nos, Elemérke, neked van otthon kisöcséd, hallod, hogy édesanyád hogyan beszél hozzá, mondd meg, mi a te anyanyelved? Mire Elemérke azonnal válaszol: Huci huci kukuk mema beee…
Az egyszerű igazság, aminek mindenki a tudatában van, az, hogy európai államszövetségre van szükségünk. Így mondaná ezt, aki nem diplomata. Aki már diplomatább, az még hozzátenne egy szót, ami egy kis homályt vigyen a világosságba és azt mondaná: európai államszövetségi közösségre van szükség. De ez még csak kezdő volna a diplomata stilisztikában. A haladottabb még egy szóval homályosabbá tenné a mondatot: európai államszövetségi közösség rendszerére van szükség. A mester pedig azt mondja: európai államszövetségi közösség rendszerének megszervezésére van szükségünk.
Ehhez mi kell? Ehhez kell a
szükségessége annak, hogy már eleve lefektettessenek azok a lényeges irányelvek, melyek az (alakítandó) európai intézőbizottság általános jellegű elgondolásait meghatározni és az intézőbizottságot vezetni lesznek hivatva abban a munkájában, mely az európai szervezkedés munkarendje kidolgozásának tanulmányozását célozza.
Íme a bátor első lépés, amelyért a kiváló francia államférfi annyi bókot és magasztalást kapott. Valóban nem azonos azzal, amelyről a szellemes du Deffand márkinő beszélt, midőn egy ájtatos abbé átszellemült áhítattal mesélte el neki valamelyik szent mártírnak a csodáját, aki levágott fejét a hóna alá véve még 300 lépést ment ilyen módon a kitűzött cél felé. „Gondolja csak meg, márkinő: levágott fejjel 300 lépést!” De a márkinő csak az ajkát biggyesztette: „Én ebben nem látok semmi különöset: az ilyesmiben csak az első lépés az, ami nehéz.”
Nos, Briand első lépése éppoly kevéssé nehéz, mint ahogy nem is lesz belőle csoda. Mert az valóban nem lesz csoda, ha a népszövetségi nagytanács mellé a francia kezdeményezéssel szemben tartozó udvariasságból meg fogják csinálni Genfben az európai népszövetségi kistanácsot új tanácsosokkal, titkárokkal, szakértőkkel, előadókkal, gépírókkal, ülésekkel, delegátusokkal és évente néhányszori hejehujákkal azoknak az európai népeknek a költségén, amelyeknek eddigelé is a fölösleges hivatalok és hivatalnokok eltartása okozza a legnagyobb fejtörést. Az ilyesmibe belevinni a kormányokat éppen olyan nehéz feladat, mint a békát a tóba ugrasztani vagy a Katót táncba vinni. A nemzetközi sóhivatal mellé még egy európai sóhivatal létesítése: íme a bátor kezdeményezés! Mintha az európai államok a maguk közös érdekeinek a terméketlen megtanácskozására nem találhatnák meg a módokat az eddigi szervezetekben is. Mintha Costa Rica vagy San Salvador kiküldötte valaha megzavarta volna, ha az európai államok a népszövetség kebelében valamely közös érdekük tekintetében egyöntetű megállapodásra akartak volna jutni egymással.
Nem ebben van a hiba, hanem abban, hogy Európa államai nagyon is egyöntetűek ama felfogásukban, hogy egymás belét ki kell taposniuk. És minden egyéb, sajna, csak az álmodozók ábrándja. Mily öröm és vigasztalás volna, ha meg lehetne állapítani legalább azt, hogy ez mind csak rövidlátó kormányférfiak, diplomaták és hadinyereségekre leselkedő gonosztevők praktikája. De nem adatott meg részünkre még ez a vigasztalás se. Amerre a szem ellát, hatalmas néptömegek játsszák szenvedélyes gyűlölség-játékaikat és keményeket rúgva vonulnak fel harci jelvényeikkel, hogy mennydörgő tapsaikkal fejezzék ki tetszésüket és rajongásukat azokkal szemben, akik a háború dicsőségét zengik a füleikbe. Általános, titkos szavazati jog alapján összeült népparlamentek ellenőrzése mellett őrületes méretű és többé már nem a másiknak a legyőzésére, hanem a kiirtására irányuló fegyverkezések folynak. És a rohanásra nekifeszült sorok között virággal kezében andalog egy mindennek, csak naivnak nem nevezhető öreg politikus, aki az érthetetlenségig komplikált nyelvezetű dalt énekel ama „lényeges irányelvek lefektetésének a szükségességéről, amelyek az alakítandó bizottság általános jellegű elgondolásait meghatározni és a bizottságot vezetni lesznek hivatva abban a munkájában, mely az európai szervezkedés munkarendje kidolgozásának tanulmányozását célozza”. A közismert festmény emléke alapján szinte látni véli lelki szemeivel az ember, amint az egymásra rohanó lovasoszlopból kiugrik a huszár, aki vakmerő bravúrral felkapja a rohanás útjában ártatlanul andalgó gyermeket.
Pedig Briand nagyon jól tudja, hogy nem arra a légnemű tétovázásra van szükség, amit ő annyi körültekintéssel és annyi fenntartással pendít meg a memorandumában, hanem sürgős és elhatározott cselekedetre van szüksége Európának, ha a rohamos züllés útján meg akar állni. Ne bízzék senki abban, hogy a felelős kormányférfiak a legjobban tudják, mit lehet akarniuk s mit lehet tenniük. A „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” elmélet rettenetesen megbukott és nem most először bukott meg. A világtörténelem tele van népek katasztrófáival, amelyekbe minden tekintetben tájékozott vezetők vitték bele az országokat. Világos foltok tulajdonképpen csak ott vannak az emberiség történetében, ahol tájékozatlan álmodozók tudták az ábrándjaik mögé sorakoztatni az embereket tiszta látásával és égzengésszerűen érthető szavakban való propagálásával annak, amit akartak. Csak legyünk vele tisztában, hogy a végső pusztulás várakozik az európai emberiségre és évezredes kultúrájára, ha helyes nemzetgazdasági ismeretek tudatában nagyon gyorsan és nagyon alaposan meg nem szüntetik az egymás elől való elzárkózás és egymás ellen való gazdasági védekezés gyilkos rendszerét. Csakhogy éppen ez az, amire a legcsekélyebb kilátás se mutatkozik. A szellemi irányzat rohamosan fejlődő módon éppen az ellenkezője ennek, annyira, hogy Szabolcs megyéből kitoloncolják a békési kubikosokat, mert a szabolcs megyei munkához elsősorban a szabolcsi munkásoknak van jussuk, nem az idegeneknek.
Ilyen mentalitás mellett vajon mit lehetne elérni az egymás ellen acsarkodó nemzetek közötti viszonylatban? Erre hiába keresi a feleletet akárki is Briand memorandumában, amely nagyon, de nagyon melegen ajánl és sürget valamit, amiről fogalma sincs, hogy mi legyen. Mint amit az írekről mondott valamikor egy szellemes angol politikus, hogy az írek nem mindig tudják, hogy mit akarnak, de azt azután nagyon akarják.
