Istenben boldogult Tenczer Pálról sok jóízű adoma keringett a jó tréfa barátai között, de a sok között egy se volt jobb ennél, amit itt elmondandó vagyok.
Tenczer Pál, aki tudvalévően vézna, kicsi, sánta emberke volt, egyszer olyan dolgokat írt lapjában Verhovay Gyuláról, az akkori antiszemita párt félelmetes tollú és kardú, elszánt vezéréről, amit az nem volt hajlandó magán száradni engedni. A lap megjelenése után tehát beállított Tenczer Pál szerkesztőségébe, és haragtól szikrázó szemekkel támadt rá a kis emberkére:
— Ön olyan dolgot írt rólam, amiért véres elégtételt veszek magamnak, ha vissza nem vonja. Hát visszavonja-e?
És ezzel iszonyút vágott öklével az íróasztalra, hogy tintatartó, toll, gumi, olló, plajbász, mind csárdást kezdett táncolni tőle.
A kis Tenczert elönti erre a fellépésre a pulykaméreg, felugrik a székéről, és még kétszer akkorát csapván tenyerével az asztalra, bömbölve ordít rá Verhovayra:
— Visszavonom!
Politizálás ne essék szólván, szakasztott ugyanez az eset történt meg Kossuth Ferenccel, amikor a horvátok obstrukciójára visszavonta a pragmatika-javaslatot. És hogy a hasonlatosság a két eset között még kacagtatóbb legyen, ő is és minden fizetett újságja úgy tüntette fel a dolgot, mintha ez a visszavonulás valami fényes győzelem lett volna.
Nem akarok politizálni, és nem is feszegetem erről az oldaláról a dolgot, hiszen a politizáláshoz és a prostitúcióhoz Magyarországon türelmi bárcát kell váltani. A mi lapunk pedig nem váltotta ki ezt a bárcát. De ami a kérdésnek nem aktuális politikai, hanem közjogi részét illeti, abban senki se tartóztathatja fel a kritikánkat. A közjogot rosszul tanulta meg Kossuth Ferenc, amíg a száműzetés mákos csíkját ette. A közjog azt tanítja, amit a törvényhozó testület megszavaz, az törvény; amit elvet, az nem lehet törvénnyé. Ha valamit leszavaznak a törvényhozásban, vagy bármi módon megakadályoznak a törvénnyé válásban, annál nem lehet azt vizsgálni, hogy jaj, de csak ezek meg azok voltak ellene, míg ellenben a tekintélyes ezek meg amazok mellette lettek volna. Ilyen megkülönböztetéseket az alkotmányos felfogás nem ismer. Akárhány pártból, frakcióból álljon is a törvényhozó testület, amikor dönt, amikor határoz, akkor az eredmény olyan, mintha az egész törvényhozó testület szólalna meg. Enélkül az alkotmányosságnak még az árnyéka sincs meg az országban.
Az országnak tehát nincsen semmi köze ahhoz, miért nem lett törvény Kossuth Ferenc pragmatika-javaslatából. Az országgyűlésnek nem kellett, és punktum. Ha kellett volna neki, törvény lett volna belőle, de mivel nem lett belőle törvény, mivel a kormánynak vissza kellett azt vonnia: ennélfogva úgy tekintendő — alkotmányos felfogással másként nem tekinthető —, mint amely nem kell. Nem kell a törvényhozásnak, nem kell az országnak, amelynek lakosságát a törvényhozás képviseli. És ha ezt Kossuth Ferenc úgy kerüli meg, hogy rendelet alakjában lépteti életbe, hát ezt ugyan megteheti, mert van hozzá hatalma. Hanem akkor az is alkotmányosság, amikor katonai napiparancs alakjában hozzák meg és hirdetik ki, hogy mi lesz mától kezdve a törvény.
Azt tanítják egyébiránt, hogy a bíróság nem köteles respektálni a miniszteri rendeletet, ha az a törvénnyel ellenkezik. Mondom: az iskolában tanítják ezt, mert én ugyan sok olyan miniszteri rendeletet láttam már, amely a törvénnyel ellenkezett, de azt sohasem, hogy a bíróság az ilyen rendeletre fütyült volna. Az igaz, hogy durvábban egy se ütközött bele a törvénybe, mint ha Kossuth Ferenc rendeletileg fogja kiadni, hogy a vasúti munkások vagy akár a hivatalnokok közhivatalnokok. És ha egyáltalában lehetséges olyan rendelet, amelynek a bíróság fittyet hányjon, úgy ez lesz azok között a legelső. Ezt semmiféle bíróság nem respektálhatja, mert ez a jogrend anarchiája volna.
A büntető törvénykönyv nem bízta se Kossuth Ferencre, se Péterre, se Pálra, hogy határozza meg, kik tekintendők büntetőjogi szempontból közhivatalnokoknak. Meghatározza ezt a büntető törvénykönyv maga a 461. §-ában, mondván:
Közhivatalnokoknak tekintendők azok, kik az állam közigazgatási vagy igazságszolgáltatási, vagy valamely törvényhatóság vagy község hatósági teendőjének teljesítésére hivataluknál, szolgálatuknál vagy különös megbízatásuknál fogva kötelezvék; úgyszintén azok is, akik az állam, törvényhatóság vagy a község által közvetlenül kezelt közalapítványoknál, kórházaknál, tébolydáknál mint felügyelők, orvosok, hivatalnokok vagy szolgák vannak alkalmazva.
A királyi közjegyzők szintén közhivatalnokoknak tekintetnek.
A júliusi napsugár nem süt olyan fényesen le az égről, mint amilyen fényes világossággal ez a paragrafus beszél. Íme, ezek a közhivatalnokok. De ebben a definícióban hiába keressük a MÁV nevű bejegyzett cég alkalmazottait vagy a Déli Vasút című részvénytársaság embereit, vagy a többieket. Ezekből rendeleti úton közhivatalnokokat csak úgy lehet csinálni, ha a miniszter úr előbb felrúgja a törvényt. Így azonban közhivatalnokoknak mondhatók ki az összes éjjeli bakterok, kukoricacsőszök, harangozók is, és mindenki, aki a korlátlan hatalmú miniszter úrnak tetszik, illetőleg nem tetszik. Az ilyen parlamentarizmushoz fenének se kell az a száztornyos, ezerablakos és 36 millió koronás Országház. Elég egy írnok, akinek a miniszter úr rendeleteket diktáljon, és egy tátott szájú ország, amely azoknak maflán engedelmeskedjék. Hogy a vasutasok nem maflák, és polgári jogaiknak tudatában vannak és lesznek, vigyázzon rá miniszter úr, hogy be fogják bizonyítani.
