A Ceglédi Kereskedelmi Egyesület közérdekű közgazdasági gyűlésén elmondta: Pál Imre, az egyesület elnöke.
I.
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az elmúlt évek folyamán száz és százféle okot hoztak fel arra, hogy a szinte elviselhetetlen gazdasági világkrízis miért következett be és annak miért kellett bekövetkeznie. Valami igazság valamennyiben van, de a főok kétségtelenül az, hogy nincs meg az a harmónia a termelés és a fogyasztás rendje között, amely megvolt a háború előtt. Felborult a nemzetközi munkamegosztásnak az emberiség jólétére annyira áldásos rendje.
Bekövetkezett egyrészt a rendszertelen és túlméretezett termelés, másrészt pedig a világ háború által végtelenül legyengült emberiség vásárlóképessége óriási mértékben lecsappant. Erősen kiélezték a bajokat a minden gazdasági koncepciót nélkülöző, igazságtalan békeszerződések. Nemcsak úgy, hogy 20 000 km hosszú vámvonal alakult ki a világgazdasági forgalom megnehezítésére, hanem még a háború után is – részint a továbbélő gyűlölködésből, részint pedig önfenntartás ösztönéből – az államok magas védvámokkal igyekeztek belföldi termelésüket és belső fogyasztási piacukat a külföldi termeléssel szemben megvédelmezni. Ennek következménye az lett, hogy a nemzetközi áruforgalom zavartalansága a háború után sem állt helyre s hogy sem az ipari, sem a mezőgazdasági termelés feleslegeit nem lehet a külföldön elhelyezni. Nem lehet pedig részben a vámok miatt, részben pedig amiatt, mert az egyes államok, melyek a háború alatt ipari és mezőgazdasági termelésüket felfokozták, a háború után kevesebb importra szorultak. Minden állam arra törekedett és arra törekszik, hogy belföldi szükségletét mezőgazdasága fedezni tudja s hogy csökkentse vagy feleslegessé tegye a mezőgazdasági termények importját és így magát a külföldi mezőgazdaságtól függetlenítse.
Hogy a világgazdasági helyzetnek súlyos következményeit a mi kicsiny, tőkében mindig szegény és Trianonnal a legigazságtalanabb módon megcsonkított országunk felfokozottan érzi és szenvedi, az természetes! De ha Magyarország gazdasági válsága jórészben a világgazdasági válság következménye is, igen-igen jelentős rész esik azokra az okokra, amelyet saját elhibázott mezőgazdasági és pénzügyi politikánk idézett elő s amelyek kétségen felül a legnagyobb mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a világgazdasági válság reánk különösen nyomasztó súllyal nehezedjék.
Ez a hibás gazdaságpolitika teremtette meg a prohibiciós vámtarifát, ez drágította meg és tette versenyképtelenné a túl magas ipari védővámokkal agrártermelésünket, melynek következtében sorra elvesztettük jobb piacainkat. Ez a gazdaságpolitika érvelt azzal, hogy a mezőgazdaságunkon más vámpolitikával sem tudunk segíteni, tehát segítsünk azon a termelési ágon, amelynek használhatunk: a gyáriparon.
Nem óhajtok ezúttal kitérni adórendszerünk igazságtalanságaira, hihetetlenül túlméretezett állami apparátusunk terheire, devizagazdálkodásunk súlyos hibáira, egyoldalúan irányított külkereskedelmi politikánkra.
Foglalkozni kívánok ellenben azzal, hogy a nagy nyugati államokban az az uralkodó elv, hogy minden gazdasági osztály (mezőgazdaság, ipar, kereskedelem) szükséges és egyenrangú tényezője az egyetemes közgazdaságnak és nemzeti termelésnek és hogy a mai végtelenül nehéz viszonyok javulását csakis az állam és az összes gazdasági erők együttes összefogása által remélhetjük. Ezzel szemben nálunk hosszú évek óta feltalálható oly irányzat, mely különös virtust lát abban, hogy a kereskedői tevékenységet minden téren visszaszorítani és megnyirbálni igyekszik. A törekvés két irányból fenyeget: az állami intervencionizmus (az államnak a gazdasági élet szabadságába történő beavatkozása) és a gyáripar részéről.
A háború óta egész gazdasági politikánk arra irányult, hogy az ország egészséges gazdasági erőit megbénítsa, bilincsekbe verje és olyan erők gazdasági érvényesülését segítse elő és biztosítsa, amelyek igazi termelő munkát végezni nem tudtak vagy talán nem is akartak. Ez az egyik fő oka annak, hogy a gazdasági válságunk ma sokkal mélyebb, mint mekkorának a világválság hatása alatt lennie szabad volna.
Azok, akik állandóan az államnak a gazdasági életbe való beavatkozását követelik, megfeledkeznek arról, hogy a gazdasági élet egy élő szervezet, amelybe, ha erőszakos kézzel beleavatkoznak, a szabályos működését akasszuk meg és ha a gazdasági élet nem tud szabadon lélegezni, ennek éppen olyan következményei lesznek, mint annak, ha az élő ember szabad lélekzetvételét megnehezítjük vagy lehetetlenné tesszük.
A válságot a termelés és a fogyasztás közötti szükséges összhang hiánya idézte elő, de ennek az összhangnak a megteremtése nem állami feladat és azt az állam megteremteni nem is képes. Csakis a gazdasági erők szabad funkcionálása állíthatja helyre ismét a rendet, ehhez pedig gazdasági liberalizmus kell. Az állam a maga hatalmával ne avatkozzék bele se a termelésbe, se a fogyasztásba. Ne igyekezzék az állam korlátozni a termelést, mert nagyobb bajt okoz, mint amekkora eredményt a legjobb esetben is el tud érni. Ne avatkozzék a kereskedelembe, a mezőgazdasági és ipari javak elosztásába, forgalmába, exportjába vagy importjába, mert az állami beavatkozás e téren mindig újabb és újabb komplikációk felidézője lesz. Ne avatkozzék az áralakulásba, mert mennél több a rendszabály, a gazdasági életbe való beavatkozás, annál kevesebb a valószínűsége annak, hogy a vállalkozni képes és vállalkozni akaró tőke a hazai közgazdaságban azt a termékenyítő munkát elvégezze, amelyre a dolgok természetes menete mellett egyébként hajlandó lenne.
Szívesen hozzák fel az intervencionizmus hívei magyarázatul azt, hogy az intervencionizmus bizonyos mértékben folyománya a kapitalizmus káros kinövéseinek. Átmeneti, védekező intézkedéseknek minősítik ezeket addig, amíg kölcsönös megértéssel helyre lehet állítani a világ felbillent gazdasági és pénzügyi egyensúlyát.
A legtávolabbról sem áll szándékomban azt a modern — semmi tekintetet sem respektáló — kapitalizmust védeni, amely az idők folyamán a legerősebb nagyhatalommá fejlődött, de meg kell állapítanunk, hogy az intervenciós intézkedések — mondhatni — sohasem vezettek célra, mert nem az eredő bajokat orvosolják, hanem csak a szimptómákat igyekeznek ellensúlyozni.
A szabad belkereskedelmi irányzat érvényesülésének legnehezebb akadályai a kereskedelemmel versenyző, állami és közületi eszközökből fenntartott és segélyezett közüzemek és szövetkezetek.
Mert mit látunk?
Ugyanakkor, amikor a lerongyolódott kereskedelem és kézműipar segélyezésére és talpraállítására az államháztartás semmit sem tud fordítani, még mindig bőven jut pénz oly alakulatok támogatására, amelyek a kereskedelem és kézműipar megmaradt csekély fogyasztási területein támasztanak egyenlőtlen eszközökkel folytatott, illegitim versenyt.
Valósággal bonyolult hálózat az, amely az állami és hatósági üzemek gyűjtő elnevezése alatt ismeretes! Nemcsak a kereskedelemnek és magániparnak okoznak felbecsülhetetlen károkat, hanem az őket fenntartó közületek háztartásait is súlyos veszteségekkel terhelik.
Létüket és a magángazdaságokkal való versenyzés lehetőségét egyedül az biztosítja, hogy az államnak, illetve a fenntartó hatóságoknak drágábban szállítanak, mint ahogy ezeket a szállításokat — nyilvános árlejtés és szabad verseny esetén — a kereskedelem és kézműipar eszközölhetné. S amellett ezek a közüzemek — szinte kivétel nélkül — veszteséggel dolgoznak.
Lehetetlen tovább eltűrni, hogy évekig tartó — tudatosan elhúzott —, a valóságnak inkább leplezésére, mint felfedésére szolgáló tárgyalások segélyével mesterségesen fenntarthassanak ily üzemeket. Illegitim versenyükkel a kegyelemdöfést adják meg számos kereskedőnek és magániparosnak, akik a súlyos gazdasági helyzet által amúgy is okozott nehézségeken felül képtelenek még a privilegizált hatósági üzemek versenyével is megküzdeni.
II.
A közüzemek pártfogói szívesen érvelnek azzal a hamis beállitással, hogy lebontásuk az állásukat, illetve foglalkozásukat elvesztő tisztviselők és munkások számára nehéz megpróbáltatást jelentene és ezzel a munkanélküliség súlyos problémája még erősebben kimélyülne.
A szociális szempontok mindenkor könnyü népszerüségre számithatnak! De nézzük, hogy áll valójában a kérdés? Ezeknek az üzemeknek a további fenntartása egyrészt a hatósági üzemek versenyei lassankint elpusztuló kereskedőknek, iparosoknak és magánvállalatoknak, ezek alkalmazottainak és munkásnak hosszú sorát teszik kenyér- és munkanélkülivé, másrészt viszont a magángazdaság készséggel és örömmel alkalmazni fogja a közüzemek lebontása által kenyerüket vesztett munkaerőket, ha megkapja ugyanazokat a munkaalkalmakat, amelyeket tőlük e pillanatban a közüzemek elvonnak.
Második akadálynak említettem a szövetkezetek kérdését.
A mi szövetkezeteink célkitűzéseikben erősen eltávolodtak a szövetkezeti eszme nemes és tiszteletreméltó elgondolásaitól. Működésük valósággal megcsúfolása a szabad kereskedelmi irányzat érvényesülésének.
Mert amig a külföldi országokban a szövetkezeti gondolat csupán a szövetkezetekben tömörült gyengébb gazdasági egyedek támogatásának az eszköze, addig nálunk oly irányú rendszeres akció leleplezője, mely kormányhatósági támogatással és állami kedvezmények nyújtásával igyekszik a fogyasztási szükségleteket – a kereskedelem mellőzésével – kielégiteni.
Nem kívánok szerény értekezésem keretében a szövetkezeti kérdéssel bővebben foglalkozni, de úgy érzem; követelnünk kell, hogy ezeknek az alakulásoknak a mi verejtékes adófilléreinkből történő állandó pénzügyi segélyezése – a közvagyonnak üzleti előkeképpen való felhasználása – és a jogelőnyök juttatása végre megszűnjék.
Fejtegetéseim során már korábban említettem, hogy a kereskedői tevékenység visszaszorításának veszélye másrészt a gyáripar részéről fenyeget.
Megdöbbenéssel kell ugyanis tapasztalnunk a gyáripar egyrészének azt a következetes törekvését, mely a közvetítő kereskedelem teljes kikapcsolására irányúl.
Kétségtelen, hogy a gyáripar kereskedőellenes törekvéseihez nem kis mértékben prohibált kormányzati gazdaságpolitikánk teremtette meg a megfelelő miliőt és szellemet. A szövetkezetek dédelgetése, a számtalan közüzem és fogyasztási csoport, mind-mind egy-egy jellemző mozaik kormányzatunk közgazdasági politikájában.
Hálátlan és önző a gyáripar, mert elfelejti, hogy a merkantilizmus iparfejlesztő politikája teremtette meg Magyarországon a tömegtermelő gyáripart, a magyar kereskedelem hatalmassága, önzetlensége fejlesztette és erősitette azt. Első gyáriparosaink jelentős része a kereskedelem köréből került ki. Az iparosok azonban hamar felejtenek!
A magyar ipar új cikkeit a magyar kereskedő helyezte el, ezáltal fejlődhetett és erősödhetett! Nem önző szempontok, nem a kényelemszeretet vezette ebben a magyar kereskedelmet.
De az emberi belátás és méltányosság hiányzik a gyáripar ezen csoportjánál. Mert mig ő a maga nagy anyagi erejénél, szervezettségénél és összeköttetéseinél fogva sokkal inkább meg képes védeni érdekeit és mindig képes találni a segítés útját, addig a kereskedelem mostoha gyermeke a kormányzat és ezenfelül célpontja a gyáripar kikapcsoló törekvéseinek, áldozata árpolitikájának.
A gyáripar – a kereskedelmet kikapcsoló törekvéseinek jogosságát alátámasztandó – szívesen hivatkozik a hitelezés kockázataira ránézve előnyösebb megoszlására, gyártott márkáscikkei bevezetettségének megóvására s egyebekre, de véleményem szerint itt elsősorban a kapitalizmus rövidlátásával és kapzsiságával állunk szemben, mely a pillanatnyi nagyobb haszon kedvéért felad régi elveket, cserbenhagy tradíciókat, feláldoz évtizedes kapcsolatokat és érzéketlen egy értékes és a múltban igen-igen nagy szolgálatokat végzett gazdasági osztály végtelenül nehéz helyzetével szemben!
Ellenséges és a kereskedelem egzisztenciális alapjait támadó törekvéseinek egyik jellegzetes esete volt a házalási tilalom felfüggesztésére irányuló szándék, amelyen keresztül egy nehezen kivívott igazától kívánta megfosztani a kereskedelmet.
Politikájában vak és önző! Láttuk ezt legutóbb a textilfázis forgalmiadó kérdésében is, amikor kiviláglott, mennyire öncélú politikát folytat! Az ország legnagyobb üzemei saját lerakatokkal és fiókokkal dolgoznak, kisebb közszállításoknál is közvetlenül nyújtanak be ajánlatokat.
A modern technika és a nagyüzemi tömegtermelés előnyei a mi gyáriparosaink egyrészénél nem azt eredményezték, hogy produktumaikat a kereskedelmen keresztül alacsonyabb árakon kívánnák a fogyasztóhoz eljuttatni, hanem egyszerűen indexre kívánják tenni a kereskedelmet. A túlzott és egyoldalú vámvédelem élvezetében nem engednek áraikból, hanem egyszerűen a mi kereskedői keresetünket kívánják elengedni. Igazi „nagylelkűségre” valló gesztus a gyáripar részéről!…
A nagyipar igyekezzen olcsóbban termelni és kisebb haszonnal beérni, — a kereskedő tudni fogja kötelességét!
A gazdasági dekadencia egy jelensége az, amit a gyáripar részéről tapasztalhatunk: berendezkedni egy tartós, rossz, katasztrofális dekonjunktúrára! Pusztítani mesterségesen az eszkimókat, hogy a kevés fóka is kielégíthesse nagy étvágyát!
Ha a túlmagas árakról beszélnek, sohasem említ mást a gyáripar, mint a közvetítő kereskedelem árdrágító szerepét. Tényleg! A túlzott vámvédelem, a kartelek mind csak a kereskedelem „érdekeit” szolgálják.
Nem gondolnak arra, hogy a kapitalista gondolkozás éltető eleme a szabadság, nem gondolnak arra, hogy a kereskedelem kikapcsolása annyi, mint a véredények kikapcsolása a szervezetből! A kormányzat messzemenő támogatása és iparfejlesztő politikája, az élvezett erős vámvédelem dacára a gyáriparnak — saját érdekei szolgálatában — még mindig nagy szüksége van a kereskedelemre. Különösen nagy feladat és fontos szerep vár a kereskedelemre éppen a mai viszonyok között: neki kell elsősorban kiegyenlíteni a termelés és fogyasztás közötti válság okait. Ő az inga súlypontja, mely az inga termelési és fogyasztási vonalai között a szabályos lengést biztosítja.
De a kereskedelem különben sem pótolható. A helyi ismeretek, a vevőkkel való személyes érintkezés, az állandó kontaktusok, az egyéni szükségletek és ízlés felismerése nem pótolhatók! A gyáripar nem ér rá és nem tud foglalkozni egyénileg a közvetlen fogyasztókkal.
Meg kell értenie a nagyiparnak, hogy a mai súlyos helyzetéből az ország csak a gazdasági osztályok együttes összefogásával kerülhet ki és érdekellentétek felmerülése esetén nem azok kimélyítésére és elmérgesítésére, hanem áthidalására kell törekednie. Mi kereskedők nem akarunk felesleges harcot, nem keressük az ellentétek kiélezését, elég harcunk van ma puszta megélhetésünkért, elég küzdelmünk becsületes fennmaradásunkért!
Be kell látnia a nagyiparnak azt is, hogy csak a haladás az éltetője a gazdasági életnek és a retrográd gazdasági irányzat nem lehet a helyes út a boldogulás felé! Szabad teret kell engedni a kereskedelmi iniciatívának és a kereskedői tudásnak!
Ha azonban a józan belátás nem lenne úrrá a gyáripari törekvéseknél, úgy nyíltan mellüknek kell szögeznünk a kérdést: velünk vagy ellenünk? Tudni kell az ellenfélnek, hogy nekünk is megvannak a magunk fegyverei és időnként el is tudjuk sütni azokat: bojkottálni kell a kereskedők összességének a fogyasztókat látogató és őket kikapcsolni kívánó gyárakat, egységesen kell fellépni az egzisztenciákat támadókkal szemben! A nemzeti termelésnek a kereskedelem éppen olyan fontos tényezője, mint a nagyipar! A termelési erők összességét pedig csak a szabad áruforgalom és egyetértő termelési politika esetében lehet az egyetemes közgazdaság szolgálatába állítani.
Be kell látni a politikai és gazdasági élet vezető tényezőinek, hogy a gyógyulást a gazdasági forgalom szabadságának teljes helyreállitásában kell keresni. Véget kell vetni a gazdaságpolitikai taktikának, amely a különböző gazdasági ágaknak egymás ellen való ugratásával és uszításával akarja elterelni a figyelmet saját negativ eredményeiről.
Magyarország boldogulása a különböző gazdasági osztályok érdekeinek egyenlő támogatásán, harmonikus együttműködésén nyugszik és a magyar jövendőt a kölcsönös megbecsülésen alapuló gazdasági politikán kell felépiteni. De az államhatalom szeretetének, támogató eszközeinek is egyformán kell minden gazdasági osztály felé fordulnia.
A haza bölcsének, Deák Ferencnek emlékezetes szavaival zárom be értekezésemet:
„Csak ott lehet nemzeti jólétre számítani, hol a földművelés, ipar és kereskedelem egymás mellett virágoznak!”
