Sok mindenféle fajtájú hősiességről hallunk és olvasunk mostanában, amióta a hősiességnek ez a véres szezonja ránk virradt, de valamennyi eddig hallott és olvasott hőst felülmúlja hősiesség dolgában az én Mihály barátom. El tudom képzelni, sőt egészen bizonyos vagyok benne, hogy amikor a sereg vezére általános támadást rendel el, előbb álmatlan éjszakái vannak, töpreng, szorong és kínlódik a felelősség tudatában, amelyet magára vállal. A csapat vezére is valószínűleg borzasztó lelki megpróbáltatásokat él keresztül, amikor rohamot vezényel és az ezzel járó kockázatot a lelkiismeretére veszi. Az egyes hősök pedig — ha igazán hősök és nem exaltált idegbetegek — föltétlenül nagy leszámolást tartanak előbb önmagukkal, amíg arra az eredményre jutnak, hogy a cél becsesebb, mint az élet, amelynek a rizikójára történik a foganatosítandó cselekmény. Ez az összeszámozkodás lehet egy szempillantás műve, de hogy az igazi hősnél megelőzi a tettet, abban cseppnyi kétség nincsen. Sőt többet mondok: csak azt nevezzük hősnek, akinél ilyen lelki művelet eredménye a hősi cselekedet. Mert aki nincs a veszélynek tudatában és ilyen tudatlanságban állja a veszélyt, az nem neveztetik hősnek, valamint az se, aki mindenáron meg akar halni, mint az amerikai háborúnak az a világhírű matróza, aki lelkesedésből levetette magát az árbóc csúcsáról és estében azt kiabálta: Jackson generálisért halok meg!
A hősi lélek tehát esetleg arra is elhatározhatja magát, hogy egyik vagy másik esetben az élet becsesebb, mint az, amiért kockára kellene tennie. Sőt erre figyelmeztetik is a katonákat a háborúban, mert semmiféle hadvezetésnek nem célja az emberek pusztulása, hanem ha már emberpusztulással jár a háború, úgy minden elveszett életnek meg kell hogy legyen az ellenértéke. Nem csupán a saját életét, hanem a háború érdekeit is veszélyezteti, aki erről a matematikai összefüggésről meg akar feledkezni.
Így áll a dolog a közönséges hősiességgel. Az én Mihály barátom azonban nem ilyen közönséges hős, hanem a mindennapi mértéken, sőt mindenféle mértéken felülálló hősiességgel van megáldva. Egyszerűen semmi határt nem ismer az ő lelkének a nagysága.
Pedig nincs a háborúban. Sajnos, a kora miatt ő már kívül van ezen a lehetőségen. Amúgy egészen fiatalos még és elismerik ennek nem csupán a férfibarátai, akik ruganyos és friss szellemi képességeit respektálják, hanem egészen határozottan a nők is. Na de hát azért nem lehet tőle kívánni, hogy álljon be ő is a fegyveres férfiak csapatába! Soha életemben semmire nem hallottam tőle azt a kijelentést, hogy ehhez én már öreg vagyok, sőt az ellenkezőjét állandóan kifejezésre igyekszik juttatni és ez könnyen sikerül is neki mindenkor az ő negyvennél is könnyen összetéveszthető ötvennégy esztendejével. Hanem hogy a háborúba is elmenjen ezen az alapon, hát erre nem is gondolt. Igaz, egyszerűen nem gondolt rá.
Mert a hősiességén nem múlott a dolog, az már bizonyos! Ha az összes kávéházakat fölkutatná valaki hősök után, akkora hőst, mint ő, nem találna egyikben sem. Még az Abbáziában sem, meg a Japánban sem, egyszóval sehol.
Én egy gyáva kutya és egy nyimnyám anyámasszony vagyok őmellette. Velem akárhányszor megesett, hogy a lelkem didergett valami kimondhatatlan szorongástól és fájdalmas bánattól ennek a háborúnak a folyamán. Ilyenkor csak őhozzá mentem bátorításért a kávéházba. Ő úgy ült ősi sarokhelyén, mint ahogy az örök változatlanságban trónoló Jupiter ül a földi nyomorúságoktól elvonatkoztatott magasságában.
— No, mi az megint, te pulya? Miért olyan ijedt az ábrázatod?
— Apám, megőrülök a lelki gyötrelmektől! Megint négy ismerősöm van a veszteséglistában. Egyiknek öreg édesanyja, utolsó gyermeke. Másiknak nagy családja. A harmadik fiatal házas. A negyedik szerelmes, boldog vőlegény. Nem tudok szabadulni a képüktől, folyton rám merednek. És rajtuk kívül még hány név van a listában és hány lesz még ezentúl! Csupa életerő, reménység, boldogság! Ezeket úgy egyszerre letörölik az élet táblájáról, mint hogyha egy mákszemnyi kis férget elsikálok az ujjammal, hogy se az ujjamon nem látszik semmi, se ő nincsen sehol. Hát nem borzasztó ez?
Mihály mosolygott, mint a derült égboltozat:
— Te csacsi! Hát hiszen ez a háború! Hát mit gondoltál te, hogy lehet háborút viselni sok-sok szenvedés és veszteség nélkül? Hát és ha elesik ezer vagy tízezer, vagy egymillió ember?! Ez már mind benne van abban a fogalomban, hogy háború, punktum! Egymillió annyi, mint egyetlenegy. Az anyák sírnak, az árvák jajgatnak, az özvegyek gyászolnak. C’est la guerre.
Elszégyelltem magamat, hogy én olyan gyermekesen fogom fel a dolgokat, mikor ilyen hősiesen, férfiasan is lehet felfogni.
Máskor azokon a szerencsétleneken siránkoztam, akiket földönfutóvá tett a háború. Ezek a boldogtalan páriák, amikor elmenekülnek, hogy az életüket megmentsék, nem tudják még, hogy meghalni jobb, mint a koldusok országútjára kerülni, mert föltétlenül kevesebb szenvedéssel jár. A kétségbeesésig tudom őket sajnálni. De hős barátom nem ilyen kislelkű.
— Sajnálni?! Hát persze, hogy sajnálnivalók ezek a szerencsétlenek. De hát tulajdonképpen hogyan képzelted te a háborút? Hogy ott rózsavízzel locsolkodnak a helybeli népség mulattatása végett? Amikor a háború megindult, akkor minden épeszű embernek tudnia kellett, hogy lesz benne sok sebesült, sok nyomorék, sok halott, sok beteg, sok vagyonavesztett, sok fogoly, sok menekülő és a többi. Vannak ilyenek a franciáknál is, a németeknél is, az oroszoknál is, a szerbeknél is és minálunk is. Hát csak nem fogunk minden egyes dolgon újra siránkozni, amit előre is tudtunk, hogy meg kell lennie. Lehet, hogy holnap énrám kerül a sor. Akkor én…
Jól emlékszem, hogy ez a fejtegetése abbamaradt, mert valami afférja támadt közben a pincérrel, aki nem elég forrón hozta a kávéját. Szidta, mint a hajóhúzó lovat, hogy meddig kell még idejárnia ebbe a büdös pájzliba, amíg megtanulják, hogy ő langyosan nem issza a kávét, hanem forrón, mert a langyos kávé, az rosszabb a mosogatóvíznél, azt a hétszentséges kirilajzomát az ilyen sikebóka népségnek!
Olyan dühbe jött, hogy még csillapítani se igen mertem, nemhogy még tovább fűzni merészkedtem volna az én kicsinyes nyafogásaimat.
Nem is találkoztam vele újból, csak egyszer a villamoson. A Lipót körútnál szálltam föl kora reggel, a Kelenföldre menendő, ahonnan vonaton akartam tovább utazni. A következő megállónál kit látok felszállani? Az én kedves Mihály barátomat. Kisült, hogy ő is pont oda megy, ahova én: a kelenföldi állomáshoz, ahonnan egy, az enyémnél korábban induló vonattal akar elutazni valahová.
Nekem megint nagyon rossz éjszakám volt. A szakadó hideg eső paskolta estétől reggelig az ablakomat és én úgy éreztem, mintha szíjostorral korbácsolnák a lelkemet. Így esik már hetek óta! Mit csinálnak azok a szegény katonák ilyen szörnyű időben? Szabad ég alatt lenni ilyen esőben annak a reménysége nélkül, hogy majd egy óra múlva, egy nap múlva, egy hét múlva ismét födél alá kerülök! Sárban-vízben előre hatolni, ráfagyott, vizes ruhában magára lövöldöztetni, halálra fáradtan lefeküdni a bokáig érő sárba aludni, hogy ismét ugyanarra az esőre, ugyanarra a hidegre, fáradságra és halálveszélyre ébredjen az ember! És holnap is, holnapután is, azután is és beláthatatlan ideig mindig: hogy lehet, hogy mi idehaza egyáltalában élni vagyunk képesek ennek a tudatában?!
Az éjszaka szenvedése még ott sajgott a lelkemben, de nem akartam vele hős barátomat untatni. Inkább másra tereltem a gondolataimat.
— Mi van a fiaiddal, Mihály barátom?
— A fiaim? Hálaisten, azoknak rendben van a szénájuk. Az egyik a fogolytáborban teljesít szolgálatot, a másik az ezredirodában dolgozik. A harmadikat a héten kidobták, mert gyönge. A gyerekek ugyan nincsenek megelégedve a sorsukkal, mert hát apja fia az mind: a fronton szeretnének lenni! Folyton vigasztalgatom őket, hogy hát a háború nem csupán lövöldözésből áll. Minden szolgálat egyformán fontos és egyformán buzgalmat és odaadást igényel. Így apránként beletörődnek a sorsukba.
— Bizony, bizony — mondottam én —, borzasztó lehet most ott a fronton. Ez az idő! Tébolyító! Nem akartam elkezdeni megint a lamentációval, de ha éppen itt tartunk, hát elmondhatom, hogy egész éjjel nem aludtam, úgy fájt a szívem azért a sok szenvedő emberért!
Hőslelkű barátom ezúttal komolyan felháborodott:
— Kedves fiam, most már komolyan megrólak! Én igazán nem tudlak téged megérteni! Hát nem kell-e nyugodt lélekkel elviselnünk mindazt a szenvedést, amit a világháború reánk és másokra hárít? Hát nem vagyunk-e férfiak, akiknek kötelessége bizonyos derült nyugalom a megpróbáltatások napjaiban? Hiszen ezt még az asszonyainktól is megkívánjuk! Igenis, akinek szenvednie kell: szenvedjen, akinek áznia kell: ázzon, akinek halnia kell: haljon. Ma ők, holnap én, holnapután ismét más! Mindannyiunknak el kell rá készülnünk, hogy reánk kerül a sor a szenvedésekben. Nem szabad szentimentálisnak lenni! Világháborúba keveredtünk: végig akarjuk küzdeni és el akarjuk viselni mindazt, ami vele jár!
Közben az Átlós úthoz ért a villamos, amely útközben sokat késedelmeskedett a reggeli nagy forgalom és a gyér kocsijárat miatt, úgyhogy Mihály barátom már aggodalmaskodni kezdett és sűrűn kihúzogatta az óráját.
Az Átlós útnál katonaság vonult keresztül az úton. Emiatt a kocsink nem indulhatott. Rengeteg sok katona volt, vége se látszott a vonulásnak. Mihály türelmetlenül nézegette, hogy hol lehet az utolsó sor.
— Ejnye, ejnye — mondta bosszúsan —, még lekésem a vonatot.
Elmúlt két-három perc: a vonulás még egyre tartott.
— Nem értem — fakadt ki Mihály —, hogy miért nem állanak meg, amíg a villamoskocsik áthaladnak. Már három kocsi áll itt is, túlnan is.
— Olyan fölszereléssel mennek ezek a katonák, mintha valahová bevagonírozásra mennének. Nyilván sürgős az útjuk, azért nem vesztegetnek időt.
— Sürgős, sürgős! — dühöngött Mihály. — Azért egy félpercre megállhatnának. De nem teszik. Direkt azért, hogy bosszantsák az embert! Direkt lekésetik az embert a vonatról!
Csitítottam, mert kezdett éktelen dühbe jönni:
— Kérlek szépen, mi az ezeknek, akik a háborúba mennek, hogy valaki lekésik a vonatról? Mi a világháborúban egy vonatkésés?
Mihály most már ordított a dühtől:
— Mi az? Mi az? Az, hogy most utazhatom éjjel, mert ennek a tisztecskének nem tetszik egy félpercre megállani!
— De kérlek, Mihály! Világháború!…
— Világháború! Világháború! Hagyj már föl ezzel a marhasággal! Itt van, ne! — és ezzel odavágta az óráját. — Két perc múlva indul a Kelenföldről a vonatom! Egész éjjel hempereghetek a bumlivonaton! A szentséges atyaúristenit az ilyen vircsaftnak!
