Kedves Mister Stone, él-e még? Ön ugyancsak csúnyán megjárta! Ön, úgy látszik, készpénznek vette azt az ezermilliószor hallott hazug és az örökös ismétlés folytán immár igazság színében tündöklő, sőt a magától értetődő igazságok rangjára emelkedett közönséges komisz hazugságot, hogy a nép nem akar, sohasem akar háborút. Miután ön efelől tökéletesen meg volt győződve, elhatározta, hogy a nép szent nevében szembeszáll a háborús uszítókkal, akik bizonyára valami huncutság folytán belet kitaposó többségben vannak az Unió parlamentjében, és néhányadmagával megobstruálja a Wilsonnak adandó felhatalmazást. A számítás hibátlan és bizonyosnak kell lennie — gondolta ön magában. Amíg én itt obstruálok, azalatt a nép is tudatára jut annak, hogy miről van szó tulajdonképpen. Hogy háború lesz, és őneki, a népnek, akkor nagy szállítóhajókon át kell kelnie az óceánon, hogy valahol a földgömb másik oldalán darabokra tépjék vagy nyomorékká lőjék, ha ugyan már előbb elevenen a víz alá nem süllyesztik többezredmagával a vizek mélységébe. De, aki áldóját, ebből ugyan nem esztek, gaz hadseregszállítók! — fogják ordítani a halálraítéltek. Elvégre a színtiszta demokrácia országának vagyunk a polgárai, vagy micsoda! Itt az történik, amit mi akarunk! Nekünk nincsenek kitüntetésekre és rangemelkedésre pályázó generálisaink, se ágyúgyárosaink! Mi a munka országa vagyunk, és jaj annak, aki a nép akaratával szembeszáll!
Miután a nép ezt így meggondolta, eleven tűz fog végigsöpörni az országon: a felháborodás prériégése. Egyik népgyűlés a másikat fogja érni, és a sürgönyök özöne jön Washingtonba, részben az obstruálók biztatására, részben a háborút akarók megfélemlítésére. Tüntetés tüntetés után, merénylet merénylet után. Nem fog beletelni két hét, és a háború gaz kalandorai vacogó fogakkal fognak meglapulni a sarokban és nagy esküvésekkel fogják tagadni, hogy ők lettek volna azok, akik a boldogan futballozó népet gránáttűzbe akarták vinni túl az Atlanti-óceánon.
Mekkorákat nézhetett ön, derék Mister Stone, látva, hogy ez nem így történt. Sőt mondhatnám, Mister Stone, hogy teljesen megfordítva történt. Wilson Pista letörte az obstrukciót, és hogy ezt tegye, idáig hallatszó hajrázással biztatta rá az egész Unió, mindazok, akik majd meg fognak halni a lövészárkok és drótakadályok előtt. Önt ellenben becsmérelték és átkozták, az utcán inzultálták, ahol érték, ahol pedig nem érték, ott szalmabábot öltöztettek fel Mister Stone-nak és elégették a piacon. Ön pedig, mint egy igazi Mister Tájékozatlan, csak tátja a száját az ámulattól. „Hogyan? — hüledezik ön. — Hiszen a mi hitelvvé erősödött teóriánk világosan megmondja, hogy egy obstrukciót letörni csak egy olyan országban lehetséges, ahol nincsen általános választójog és nem a nép zúgó erdeje áll a képviselő mögött! Meg hogy a háborút a militarizmus csinálja. Meg hogy a köztársasági államforma a legjobb garanciája a békének. Meg hogy az igazi demokráciában a nép az, amely a háború és béke kérdésében dönt, és a nép tudvalevőleg sohasem akar háborút!” Stb. Ámde a záptojások, amelyek az ön fejéhez röpködtek, hű szimbólumai mindeme teóriák siralmas zápultságának. Íme, itt van a kézzelfogható valóság: az amerikai köztársaság elnöke, a nagy demokrácia parlamentje, sajtója mind a háborút hirdeti, és a felséges nép hallgat, mint a sír, de ahol megnyilatkozik, türelmetlenebbül akarja a háborút, mint a láncát harapdáló komondor.
És ez a tökéletesen abszurd dolog a világon semmivel nincsen ellentétben, csak egy csomó babonás embernek a megátalkodott rögeszméjével. Ha kérdezed tőlük, hogy az Isten szerelméért, hát miért ne akarna a nép háborút? Miért Wilson vagy D’Annunzio igen, ellenben Pityi Palkó semmi esetre? Ha a rációba ütközik, miért legyen több rációja Smigura szaktársnak, mint Lloyd George-nak? Ha az érzelembe ütközik, miért legyen a napszámosok összességében ez az érzelem erősebben kifejlődve, mint a szenátorok összességében? Mindezekre a kérdésekre nem tudsz feleletet kapni. Azt nem mondhatja, hogy azért, mert amaz szegény emberek meg fognak halni a háborúban, amaz gazdagok pedig nem. Először: mert a költők és a szenátorok között is vannak szegény emberek; másodszor, mert hiszen a mai háborúban gazdag és szegény egyformán ott van a lövészárkokban, a repülőgépeken és a csatahajókon.
[Itt négy sort nem engedélyeztek.]
Anglia lordjai ez idő szerint jövedelmük 50–60 százalékát önkéntesen fizetik adóba, hogy a háború költségei miatt ne kelljen abbahagyni a küzdelmet, és az angol főúri családok gyermekei olyan arányban haltak már meg a harctereken, hogy az embernek eláll a szívverése, ha hallja. Miért éppen az úgynevezett nép volna hát az, amelyről el lehessen mondani, hogy nem akarja a háborút? Miért nem a többiek is, akiknek még több vesztenivalójuk van, mint a népnek? Erre nem felel senki, mert erre nem is lehet felelni, mivel egyszerűen nem igaz az, amire a kérdés vonatkozik.
Nem igaz mindenekelőtt az, hogy bárhol is az volna a kérdés: legyen-e háború, vagy ne legyen? A kérdés mindenütt más. Egyik helyen az: tűrjük-e tovább, hogy a szomszédos állam a mi állampolgáraink egy részét rendszeresen izgassa és folytonosan terveket készítsen elő az ország egy darabjának az elszakítására? Vagy tűrjük-e, hogy „egy nemzetnek két hazája van”? A másik helyen: beleegyezünk-e abba, hogy a másik ország kiszorítson bennünket azokról a piacokról, amelyekről eddig éltünk? Vagy hagyjuk-e magunkat megakadályozni abban, hogy, ha megvan hozzá a képességünk, akárkit is kiszorítsunk eddigi piacáról? Harmadik helyen: akarjuk-e, hogy a Szent Sír helyén a „pogányok” legyenek az urak és nap nap után megszentségtelenítsék drága ereklyéinket? Negyedik helyen: megnyugodjunk-e abban, hogy a tajtékpipafúró munkások felekezeti alapon szervezett egyesületben legyenek tömörítve, vagy pedig ragaszkodjunk hozzá, hogy csakis a nemzeti alapon létesült szakegylet legyen továbbra is az, amely őket boldogítja? Ötödik helyen: nézzük-e tovább is tétlenül, hogy a két hadakozó közül alulmaradjon az, aki a szívünknek kedves, vagy álljunk mellé és segítsük őt győzelemre? Stb. stb. Ha úgy határozunk, hogy legyen úgy, ahogy a másik akarja, akkor ez béke, föltéve, hogy a másik is úgy határoz, de nem azért, mert úgy határoztunk, hogy ennek következtében háborúnak kell lennie. És ha olyan ember nagyon sok van, aki képes egy nap ezerszer elmondani, mint egy papagáj, hogy a nép sohasem akar háborút, olyan ember már a gyógyíthatatlan hülyék között se igen fog akadni, aki azt állítaná, hogy a nép minden esetben azt fogja feleletül adni: igen, tűrjük, hogy a határunkból elszakítsanak, tűrjük, hogy a testvéreinket gyötörjék, egyezzünk bele, hogy ipari munkásaink csavargókká váljanak, csak hadd maradjon a Szent Sír a pogányok kezén, hadd lépjenek ki a tajtékpipafúrók a mi szakegyletünkből és menjenek át az „ellentáborba”, ne törődjünk vele, hogy megverik azt, akinek a veresége fölött fájdalmat érzünk. Stb.
Másodsorban pedig az nem igaz, hogy az emberek eo ipso nem akarják azt, amit akarni nem volna okos dolog. De ezt már annyiszor ismételtem, hogy már magam is unom. Elég körülnézni a világban és nézni az emberek minden dolgát, hogy meggyőződjünk róla, miszerint az emberek cselekedetének kilencvenkilenc százaléka bolondság még a szép dolgaik között is, hát még a csúnyák között. Levegyük a kalapot a kötelességtudás ama bajnoka előtt — különösen, ha részvényesek vagyunk —, aki betegen, göthösen is mindig éjfélig dolgozik a nagy munka évadjában a hivatalban és ennek következtében időnap előtt tönkremegy, noha elég lett volna csak addig igyekeznie, amíg direktor nem lett, azután már „lóg”-hatott volna, amennyit csak akart volna. De ő, bár látta, tudta, hogy megy apránként, majd később rohamosan tönkre, helytállott mindvégig.
Hát mondja meg nekem valaki: van-e ennyire bizonyos tönkremenés a háborúban, mint amilyen bizonyos ezé az emberé? Ha nincs: miért kellene a háborútól jobban félnie valakinek, mint kellene ennek az embernek az ő hivatalától? Ha pedig a háború se kevésbé veszélyes, mint ennek az embernek a buzgó hivatalnokoskodás, miért volna a rációval összeférhetetlenebb meghalni Itália egységéért vagy a tengerek szabadságáért, vagy a hit diadaláért, mint meghalni az Általános Aranybánya érdekeiért?
Mindez csupa merő bolondság. Az igazság az, hogy nem akar meghalni se az, aki Németország jogaiért vagy a francia dicsőségért megy a harcba, se az, aki az Általános Aranybánya könyvei fölött görnyed. Amit amaz érez, az az, hogy Németországgal valami jogtalanság történik vagy Franciaország dicsőségén csorba esik, és hogy ezt nem szabad engedni; amit pedig emez érez, az az, hogy az Általános Aranybányának őbenne nem szabad csalódnia. Hogy mindebbe esetleg bele is lehet halni: ennél sokkal nagyobb valószínűség szól amellett, hogy nem fogják kihúzni tízezer szám közül éppen az én egy sorsjegyemet, és mégis jó üzlet a sorsjegykereskedés. Hogy tele vannak a kártyaszalonok emberekkel, noha ott egyetlenegy sincsen, aki ne tudná, hogy éppen annyi eshetősége van a vesztésre, mint a nyerésre, sőt az előbbire annyival nagyobb, mert egy bizonyos ideig tartó vesztés után senki sincs többé abban a helyzetben, hogy a nyerésre eső lehetőségi percent bekövetkeztét bevárja, noha az matematikai bizonyossággal bekövetkeznék. Hát még mi volna a kártyaszalonokban, ha a tönkremenésnek ott is csak olyan alacsony százaléknyi kilátása volna, mint a háborúban. Még a leghosszabb és legkegyetlenebb háborúban se pusztult el még soha a lakosság tíz százaléka se, míg ellenben a pálinkazabálás következményei alig maradnak el egy esetben is, és mégis egész államháztartások vannak alapítva a pálinkazabálóknak erre a meggondolatlanságára. Érthetetlen volna, hogy miért éppen a háború veszedelmeivel szemben volnának az emberek olyan okosan és higgadtan fontolgatók, mikor tudvalevő, hogy a háborút óbégatók között nem csupán a hazafiak, a kalandvágyók, a dicsőségszomjasok és a haszonlesők vannak képviselve, hanem ott van a minden népnek legszélesebb és legjobb gégéjű rétegét képező takonypócok serege is, amelyben azonban az ősz szakáll sokkal gyakoribb jelenség, semmint az ember gondolhatná.
Hanem azért ön csak küzdjön tovább, Mister Stone, és főleg ne unja el hangoztatni, hogy a népet és a népakaratot ön képviseli, nem pedig azok, akik a háborút üvöltik. Ha csakugyan háború lesz és bizonyos idő múlva beköszönt az azzal járó testi és lelki nyomorúság, akkor nem is azok, akik most az ön oldalán vannak — ezek akkor is ásítozni fognak a kávéházban —, hanem pont ugyanazok, akik most halált ordítanak az ön fejére, ugyanazok a zavarodottság legkisebb jele nélkül, a legőszintébb érzéssel Wilsonnak öltöztetett szalmabábot fognak elégetni és önt vállukra kapva, diadalmenetben hordozzák körül a piacon, mintha csak a saját felfogásuk diadalát ünnepelnék. Kétségbe kellene esni, ha az emberek nem volnának ilyen hitványak és cudarok, hogy ma a sárga földbe gázolják, akit tegnap az égig emeltek, és holnap koszorúkkal ékesítsék, akit ma leköpnek. Ugyan micsoda kilátással küzdenénk mi a világ újjáformálásán, ha az emberek mindörökké hinni akarnák azt, amit tegnap hittek, és nem volna meg bennük az az aljasság, hogy holnap meghempergessék a pocsolyában azt a bálványt, aki előtt ma térdepelnek?!







































