Senki sem mondhatja rólam, hogy tormásfazékba néző ember volnék, és az események által sem engedem magamat egykönnyen letörni. De ami Mexikóban történik, az már mégiscsak sok! Angol, francia és amerikai tőkéseknek voltak ott olajkútjaik, amelyekbe – jól megszerkesztett koncessziókra támaszkodva – óriási pénzeket fektettek bele, és azután vígan zsebelték be a profitot, amelynek érdekében a befektetéseket eszközölték. Addig zsebeltek és zsebeltek, míg végre a mexikói dzsentlmeneknek támadt egy kitűnő ideájuk.
„Csak ahhoz nem értettünk, és csak ahhoz nem volt pénzünk – gondolták e kitűnő férfiak –, hogy megcsináljuk ezeket a kutakat és felszereljük ezeket a telepeket. De ha uraságaitok már voltak szívesek ezt megcsinálni, akkor köszönettel fölmentjük önöket a további fáradozások alól, és majd magunk vesszük kezelésbe ezeket az üzemeket. Igaz, hogy ez beleütközik a szerződésbe, amelyet egymással kötöttünk, de az ilyen csekély akadályok manapság igazán nem jöhetnek számításba. Ne is tessék ezt rossz néven venni tőlünk, és annál is kevésbé, mert hiszen mi nem akarjuk ezeket az értékeket csak úgy egyszerűen elkobozni, ha szabad ezzel az enyhe kifejezéssel élnünk. Szó sincs ilyen gorombaságról! Ellenkezőleg: teljes kártérítést nyújtunk ezekért a javakért. Készpénzünk ugyan már tegnap sem volt, de hát a kötvény az kutya?! Annyi kötvényt adunk, hogy uraságaitoknak vagonokat kell állítaniuk, amikkel elszállíthassák.”
Miképpen azt annak idején, a háborús rekvirálások idején a népies jogköltészet oly szépen rigmusba foglalta:
Das Schwein ist mein,
Der Schein ist dein…
Imigyen szólnak a mexikói dzsentlmenek, és az egész gyülekezet rámondja, hogy ámen. Csak néhány megcsontosodott őslény csóválja értetlenül – még mindig, annyi sok lecke után is értetlenül! – a fejét. Ezek az őslények, akikhez tartozni pechem van, agyberendezésüknek valami hihetetlen merevségével és lelkületük megátalkodottságával képtelenek szabadulni azoktól az ásatag ideáktól, amelyeket az iskolában a fejükbe vertek az enyém – tiéd – övé egymáshoz való viszonyáról és szentségéről. Ezek az őslények nem képesek áttanulni, és nem képesek tudomásul venni a tulajdonátszállásnak ilyen egyoldalú lehetőségét, és még mindig perhorreszkálják a Macht geht vor Recht sokáig eltemetett tételének újraéledését. Még mindig a tulajdon szentségéről ábrándoznak és a jogállamnak arról a kötelességéről, hogy ennek a tételnek a maga hatalmával érvényt szerezzen. Sőt annyira megy ezeknek az antidiluviális lényeknek a világtól való elrugaszkodottsága, hogy olyasmit sem átallanak dadogni, amely szerint az államhatalomnak voltaképpen nincsen is fontosabb hivatása, mint a tulajdon szentségét védelmezni, és olyan erkölcsöket nevelni a polgárságba, amelyeknek a terjedése és belegyökereződése mindegyre könnyebbé és könnyebbé és hovatovább fölöslegessé tegye ennek a jogtiszteletnek a védelmezését.
Ki hinné? Odáig ment ezeknek a jótét lelkeknek az ájtatossága, hogy közülük egy Hugo Grotius nevű hollandus tintanyaló, aki olyanokat állított a 17. században, hogy a jognak saját magában van a forrása, és hogy ezen Isten sem változtathat, amint nem változtathat azon, hogy kétszer kettő ne legyen négy – ez a papírember még a háború idejére és állapotára is ki akarta terjeszteni ezeket a kegyes ideákat. És csakugyan, 300 esztendővel később a civilizált államok csináltak is ilyen megegyezéseket, amelyek még a háborús állapotban is őrködjenek a magántulajdon fölött… Nos hát!
Olvastam, hogy Mexikóban nagy örömkitörések voltak, amiért a kormányuk ilyen snájdig módon intézte el a magántulajdon szentségének problémáját. Nagy örömtüntetések, ünneplések és felvonulások voltak, amelyekben nem igaz, hogy csak olyanok vettek részt, akiknek a saját személyükre nézve tárgytalanok a magántulajdon szentségére vonatkozó problémák. Egészen bizonyos, hogy bőségesen részt vettek a lelkesedésben olyanok is, akiknek nagyon is volna vesztenivalójuk, ha őhozzájuk is elérne az elkobzás, az „igénybevétel”, a hatalmi alapon való kisajátítás intézkedése. Részt vesznek a lelkesedésben, mert elhitték, hogy itt most valami „nemzeti” vívmányról van szó, amikor ajtót mutatnak az „idegeneknek”, akik tőkét hoztak oda, hogy feltárhassák a Föld méhében millió évek óta felhasználatlanul nyugvó energiákat, és életet teremtsenek ott, ahol a világ eleje óta csak vadon volt.
„Kisajátítani a közösség számára!” Régmúlt ifjúságunk sokat vitatott tételei voltak ezek az akkoriban Marx nevével fémjelzett ideák. Dicséretemre válik-e avagy szégyenemre: sohasem tudtam érte lelkesedni, mert senki sem tudta megmondani, hogy kicsoda, micsoda az a rejtelmes „közösség”. Az ideát megvetették, a hitvallóit üldözték, de az idők múltak, és most már a fél világ marxista, miközben a nevét még mindig átkozza. Most már tudjuk, hogy ki az a közösség, amely kisajátít. Ki volna más: az állam! Az állam, amely félreállítja a teremtő egyént, lefoglalja az üzemet, és beleülteti a maga bürokratáit az egyén helyébe.
Majd meglátják a mexikóiak, ha kiörülték magukat a huszáros foglaláson, hogy mi az, aminek olyan nagyon örvendettek! Egy gyűszűnyi sem jut órájuk abból az olajból, amit állítólag az ő javukra elvettek a külföldi tőkésektől. Nemcsak közvetlenül nem jut nekik belőle, hanem közvetve sem. Az olaj és a naftatermék, a petróleum, a benzin és a többi nem olcsóbb lesz, hanem drágább, és az adó nem lesz annyival kevesebb, amennyi haszon az államkasszába az olajtelepekből befolyik, hanem több lesz. Mivelhogy az államkasszába semmi esetre sem fog több befolyni azokból a telepekből, mint amennyit a franciák és az angolok a koncessziókért fizettek, hanem kevesebb fog befolyni, mert az állami termelés háromszor olyan drága és tizenötször olyan slampos lesz, mint volt a franciák és az angolok kezében. Egyre több hivatalnok – fejszámra kiszámítva – egyre kevesebbet fog termelni, és ennek az árát ugyanazok fogják megfizetni, akik most eget verő örömmel üdvözlik az olajkutaknak hatalmi szóval való kisajátítását.
És mit fognak csinálni a franciák és az angolok, akikről ifjúkorunkban olyan tanulságos történeteket hallottunk és terjesztettünk, hogy ha valahol a világ végén egyetlen angollal valami jogtalanság történt, azonnal angol hadihajók jelentek meg a megsértett jog védelmére és reparálására? Egy angol matróznak, Jenkinsnek a spanyolok levágták a fülét, és ebből támadt az a háború, amely a spanyol világuralom hanyatlásának egyik állomása lett. Valahogyan elhomályosult a világban az az érzés, amely kellőleg méltányolni tudta az egyéneknek a fülükhöz és minden egyéb tulajdonukhoz való jogát, és akárhogyan keressük is, képtelenek vagyunk megtalálni annak a bizonyítékait, hogy a tulajdonjognak és a vele kapcsolatos emberi jogoknak az elhomályosulása bármely ponton és akármilyen vonatkozásban is szebbé, nyugodtabbá és boldogabbá tette volna a világot.
