Soha egy percig se hittem abban a babonában, amelyet oly sokszor és olyan szívesen ismételgetnek azok az illuzionisták, akik szeretik magukat áltatni oly módon, hogy behunyják a valóság előtt a szemüket, soha egy percig se hittem el nekik, hogy Franciaországban, Angliában, Amerikában vagy akárhol a világon nem következhetnék az be, ami másutt már be is következett. „A magyar ember természete nem veszi be…” „A francia nép szelleme nem veszi be…” „Az angol nép szabadságszeretete, az amerikai nép szabadságszeretete sohase fogja bevenni” stb., stb. — mind csupa balga képzelődés. Addig hallottam valamikor, hogy a magyar nép természete nem veszi be a „szocializmus tévtanait”, mígnem egy szép napon a legerélyesebb eszközökhöz kellett fordulni az alföldi szocialista mozgalmak letörésére. Minden nép mindenféle ideológia befogadására alkalmas, de különösen azoknak a tanításoknak a befogadására, amelyek a más bőrére aranyhegyeket ígérnek az elégedetleneknek. Nincsen olyan társadalom a világon, amelyben az elégedetlenek és lemaradottak óriási többségben ne volnának. És ezen a relativitás törvényének érvényessége miatt még csak segíteni se lehet. Az elégedettség és elégedetlenség határai ugyanis nem fix vonalak, hanem társadalmanként változók. Ami az egyik társadalomban a jólét elérhetetlen ideáljaként szerepel, az a másik társadalomban a tűrhetetlen lemaradottság érzetének a forrása, amely elkeseríti és ingerli a tömegeket. És kikerülhetetlen, hogy ezek a lemaradottak legyenek többségben a társadalomban, amely a kúpnak vagy a piramisnak a szerkezetét utánozza, és a geometria törvényei szerint nem állhat a csúcsával lefelé és a talapzatával fölfelé. A geometriai formát folyton lehet tökéletesíteni, az átmenetet enyhíteni, és nem jelentőség nélkül való dolog, hogy ez megtörténjék, de akármilyen lassú átmenetben megy is a forma a talapzattól a csúcsig, azon a szabályon nem lehet változtatni, hogy a túlnyomó tömeg a geometriai test alsó részében legyen. Évezredek óta hiába törik a fejüket az idealisták és az utópisták, hogy ezen a szabályon változtassanak, helyesebben szólva, hogy ezen a szabályon erőszakot tegyenek, de Platóntól kezdve Leninig vagy nem bánom: Kémeri Nagy Imréig senkinek se sikerült, és nem is fog sikerülni a körnek ez a négyszögesítése. A legnagyobb eredmény, amit el lehet érni, hogy felfordítják a piramist, amikor is rövidesen egy új piramis keletkezik, de megint csak alul lesznek azok, akik többségben vannak, és felül lesz a kisebbség, amely a piramis csúcsát adja. Csak a személyek és talán a kategóriák változnak: ami azelőtt a földbirtokos és pénztulajdonos volt, az most talán a bürokrata és a katona lesz, de a lényeg nem változik, és nem is változhat. Aki azt hiszi, hogy igen, az illúzióknak a rabja és babonáknak a hívője.
De illúziók rabjának lenni — ez örök és változtathatatlan emberi tulajdonság, amely közös gyengéje vagy talán közös ereje minden fajtájú, minden színű és minden társadalom kötelékében élő embernek. Mese az, hogy ami orosz vagy német emberek között lehetséges, az angol vagy francia emberek között ne volna lehetséges. És látni való is, hogy minden országban vannak kisebb-nagyobb megmozdulások abban az irányban, amelyben akár Oroszországban, akár Németországban a teljes elmozdulás már meg is történt. Csak szabadjára kellene engedni akárhol is a gyeplőt, és előállana ugyanaz az eredmény. De la Rocque vagy Degrelle, vagy Mosley, vagy ahogy már őket mindenütt hívják: azonos emberi tulajdonságok azonos kivirágzásai. De tekintsünk csak őszintén a saját lelkünkbe: ha lehetségesnek és keresztülvihetőnek tartanók, melyikünkben ne volna meg a hajlandóság, hogy a magunk elképzelése szerint alakítsuk át a világ rendjét? Igen sokféle felfogású ember ücsörög a budapesti kávéházak asztalai körül avagy a söröző boxokban, de olyan nincs egy se közöttük — csekélységem se véve ki —, aki ne érezné, hogy ő jobban el tudná kormányozni az országot, mint Darányi Kálmán, különb kereskedelmi politikát tudna inaugurálni, mint Bornemisza Géza, helyesebb intézkedéseket foganatosítana, mint Széll József, és célszerűbbeket a földművelésügyi igazgatásban, mint… ejnye, ki is a földművelésügyi miniszter? — szóval hát, mint ő. A polgároknak ez az érzése nélkülözhetetlen ereje a társadalomnak. Enélkül az érzés nélkül csak siralmas birkanyáj egy ország társadalma.
Erre az érzésre alapítják a boldogulásukat az alkotmányos úton érvényesülésre törő politikusok is, de erre alapítják a vállalkozásukat a De la Rocque-féle kalandorok is és a tűzkereszt, bunkós kereszt, talpas kereszt, nyilas kereszt, kaszás kereszt és Isten tudja még, mi mindenféleképp eltorzított keresztek apostolai. Receptjük azonos és csalhatatlan. A sokféle egyéni felfogást egy közös mederbe kell terelni, ami csak úgy lehetséges, ha egy közös érzéssel töltik meg az emberek lelkét. Ilyen közös érzés csak közös emberi alaptulajdonság által váltható ki. Ilyen közös emberi tulajdonság sok van, de valamennyi között a leghatalmasabb a gyűlölet és az utánzás. Ezt a két hatalmas ösztönt léptetik működésbe az új idők harsonásai. Hogy mi ellen irányuljon a gyűlölet, ez helyenként változik, de a lényege ugyanaz. Egyik helyen a zsidókra irányítják, másutt a vagyonosokra vagy az urakra, vagy a papokra. Az utánzás ösztönét pedig a formaruhák, a felvonulások, a különleges köszöntések és hasonló külsőségek által léptetik működésbe. Az a gyűlölködő majom, aki a fejlődés bizonyos fokán már embernek neveztetik, mindenütt, ha nem is egészen egyformán, de prédájává válik ennek az agitációnak, hacsak egy tudatos szervezett erő útját nem állja ennek a katasztrófának. Francia vagy angol, hollandus vagy amerikai, orosz, német vagy spanyol: nem tesz különbséget. Ami különbség mégis mutatkozik, az azon múlik, hogy hol vannak régebben és erősebben belenevelve, beleszokva, belekövesedve az emberekbe azok az alkotmányos érzelmek, amelyekbe a jogok tisztelete, az emberi méltóság respektusa, a tisztesség, a lovagiasság, a lelki pallérozottság és nemesség összeérődik. De itt is mindez csak annyit jelent, hogy ennyivel nehezebb és lassúbb a rombolás munkája. Mihelyt azonban egy bizonyos lendületre tett szert a lelki züllés folyamán, mint a futó tűz, úgy éget fel mindent az útjában.
Mint földrengésben a legnemesebb, a legerősebb és legtiszteltebb épületek, a várpaloták és a templomok, a kegyhelyek és az igazságnak, a tudománynak és a kultúrának a hajlékai, úgy omlanak össze a barbárságnak e vonulása előtt az emberi civilizációnak évezredek alatt felépített erősségei. Meg van tagadva az általános érvényű jognak az előjogok fölött való elsőbbsége, a bíróságnak a fegyveres hatalomtól való függetlensége, annak az elvnek az érvényessége, hogy senki se felelős egy más személynek a tetteiért vagy magatartásáért, és hogy a gyengébb nincs kiszolgáltatva az erősebbnek. Hatályon kívül van helyezve az az elv, hogy a tehetségek és energiák tisztességes versenye szabad folyamat, amelybe az állam a maga erejével nem avatkozhatik bele egy privilegizált réteg érdekében. Az a már általánossá vált szabály, hogy a képességek egyenlő feltételek között való érvényesülésének a lehetősége a társadalom legvitálisabb érdeke — ez el van törölve, és a helyébe az a szabály kerül, hogy inkább veszítse el a társadalom mindazokat az előnyöket, amelyek a jogegyenlőségből reá háramolnak, semhogy egy kis kedvezményezett réteg kénytelen legyen elszenvedni azt a kényelmetlenséget, hogy egyenlő feltételek mellett versenyeznie kelljen az élet javaiért.
Az ilyen rendszer persze sokkal komplikáltabb, mint a szabadság rendje, és éppen ezért pokoli hatalmat juttat annak a kezébe, aki a hatalmat magához ragadta. Isten rendje végtelenül egyszerű. Ő szabadjára bocsátja az embereket, parancsolatai kőbe vannak vésve és kevesek. A diktátorok azonban karmaik között tartják az embereket, és naponta százával szerkesztik az emberek szabadságát korlátozó paragrafusokat. Miserrima plebs, plurimae leges! Minél nyomorultabb a nép, annál több paragrafussal kormányozzák. Még mindig nem tanultuk meg azt az egyszerű társadalommatematikai tételt, pedig már harmadfélezer évvel ezelőtt hirdette az emberiség egyik legnagyobb tanítója, Lao-ce, aki megmondotta, hogy minél inkább meg van szorítva az államban a szónak és a tevékenységnek a szabadsága, annál bizonyosabb és nagyobb a nép elszegényedése.
