Újabb időkben gyakorta hall az ember egy jelzőt, amely furcsaságával mindig gondolkodóba ejt engem. Azt mondják egyik vagy másik emberről: „javíthatatlan optimista”. Nem olyan-e ez, mintha azt mondanák: „gyógyíthatatlanul egészséges”, vagy „vigasztalhatatlanul jókedvű”, avagy „reménytelenül boldog”? Pedig vannak csakugyan ilyen különös emberek. Avagy nem javíthatatlan optimista, gyógyíthatatlanul egészséges-e példának okáért a derék Bryan, aki azt mondja: szavaztassuk meg az országot, majd meglátjuk, akar-e háborút? Ó, isteni naivitás, ó, reménytelenül boldog együgyűség! Mintha csak az volna a szavazás, amikor a polgár bemegy a szavazóboxba és leadja a maga céduláját! Mintha az nem volna szavazás, hogy néma csend, unalmas ásítás fogadja a hírt, amikor szeretett elnökünk békeindítványt tett a harcoló hatalmaknak. Semmi zaj, semmi felvonulás, semmi csinnadratta, tüntetés. Ellenben: szeretett elnökünk megszakította a diplomáciai összeköttetést Németországgal és harcias szónoklatot tartott: egyszerre lázba gyullad egész Amerika. Milliószámra fogynak a lapok, egymást érik a felvonulások, lobogódíszbe öltözik a város, muzsika szól, nóta csendül, folyik a bor és a tinta, egekbe szárnyal a lelkesedés: szüretje van a világon létező mindenféle emberbolondításnak.
Hát vajon ez nem szavazás? Istenem, miért nincsen nekem akkora hatalmam, hogy minden országban elrendelném a népszavazást mindazokra a kérdésekre, amiket folytonosan népszavazás által akarnak eldönteni a javíthatatlan optimisták. Hadd bizonyulna be sorjában mindegyikről, hogy mindenütt leszavazná őket az ország. Mert amit az ország megszavazna, ahhoz nem kell semmiféle szavazás, az megvalósul anélkül is, amikor jön egy hatalmas ember, aki népének szíve dobbanását hallja. Ahol valóban van népszavazat, például Svájcban, ott már nem olyan optimisták az emberek e tekintetben, mert ott hamarabb utolérni az ilyen optimistát, mint a sánta ebet. Ha ott valaki azt kiáltja: „Lehetetlen, hogy ilyen okos és igazságos dolgot a nép nem akarna, ha sorba kérdeznénk minden egyes tagját”, akkor azt felelik neki: „Kérem, sorra fogjuk kérdezni minden egyes tagját”, és két hónap múlva már ott is van fekete a fehéren, hogy amaz okos és igazságos dolgot a nép úgy elvetette, hogy a füle se látszik ki a szavazócédulák tengeréből.
De természetes, hogy hiába szavazna le engem ezerszer is az ország, ez nem jelentene semmit. Azt persze nem mondhatnám, hogy fütyülök az országra és a szeretett népre, mert ilyen kijelentést csak az tehet, aki semmit se akar csinálni. Az illúziót, hogy amit én akarok, azt akarja a nép is, nem adhatom fel sohasem. Ha leszavaztak, akkor azt fogom mondani, hogy nem jól kérdezték meg, hogy csalás történt, hogy a papok, a zsidók, a kapitalisták, a szocialisták, a csendőrök, a tanítók, a vegetáriánusok, az újságok, az ügyvédek vagy a kukoricacsőszök befolyásolták vagy elbolondították a népet, hogy nem adjuk fel a küzdelmet, hogy a jövőben tudjuk majd magunkat mihez tartani stb. Szóval bármit, csak azt nem, hogy a népnek halvány ideája sincs arról, mi a jó, mi a rossz, és hogy nem a népet kell megkérdezni, mi történjék, hanem engem. Voltaképpen mindig ez az álláspontom, de mondanom ezt sohasem szabad, mert abban a pillanatban, amikor ezt mondom, kirúgtam magam alól a talajt, amelyen fel akarom építeni a jövő templomát.
A nép racionalizmusa: ez olyan fikció, amely nélkül parlamentáris állam meg nem élhet. Ez az a fikció, amelyet kétségtelen ténynek kell elfogadnunk, noha az ellenkezője minden kétségen felül áll. Ilyen többek között az a fikció is, hogy minden törvényt és rendeletet minden honpolgár ismer, holott bizonyos dolog, hogy egyetlenegy honpolgár sincs, aki ismer minden törvényt és minden rendeletet. Ámde a jogrend nélkülözhetetlen föltétele a törvénytudás fikciója: enélkül mindaz a rend vagy rendetlenség, amit évezredek során összeeszkábáltak az emberek, egyszerűen felborulna, és hogy ebből a felborulásból azok profitálnának, akik e pillanatban gyengék és elnyomottak, ezt csak olyan boldog optimisták gondolják, akiknek az ártatlanságukhoz igazán csak a szárnyak hiányoznak, hogy tökéletes süketfajdok legyenek.
Hát igen: a fikció! Akik Amerikában háborút csinálnak, azoknak a fikciója, hogy Amerika népe háborút akar, és akik Amerikában békét akarnak, azoknak a fikciója, hogy ha a népen múlna a dolog, akkor nem lenne háború. Bármiképpen végződjék a dolog, a népnek igaza kell, hogy maradjon. Ha háború lesz és győzelem: a nép az, aki győzött. Ha háború lesz és vereség: a föld alól is teremteni kell bűnbakot. A fikció szerint minden nép az erőnek, a bölcsességnek, a hősiességnek és a legyőzhetetlenségnek a megdicsőülése, mert abban a pillanatban, amikor ő maga is elhinné, hogy nem az: megszűnnék népegyéniségének és önálló organizmusának az alapja. Lehetetlen, hogy legyen a világon nép, amely ne lenne eltelve annak a hitével, hogy a világon ő a legkülönb, még akkor is, ha néhány „azonban”-t koncedál. Ezek az „azonban”-ok a fejlődésnek és a haladásnak az alapjai, de magának a nemzeti létnek a fundamentuma az önteltség: ez minden népnek legkollektívebb eszméje.
A népek racionalizmusa ugyanilyen alapvető fikció. Teljes joggal mondhatja ennek alapján Friedrich Naumann — úgy rémlik, ezt már említettem egyszer —, hogy a magyarok újból és újból megerősödtek abban az elhatározásukban, hogy nekik Ausztria sorsközösségében van a helyük, mivel minden más út Moszkvába vezet. Idehaza is hallottam ezt ezerszer: a magyarság ezt bölcs meggondolás alapján így határozta el. Magam se mondhatnék mást, noha néhány évtizede személyesen is jelen vagyok ez elhatározásoknál és látván látom, hogy ebbe a bölcsességbe minden egyes alkalommal úgy kell belepofozni, belepálinkázni és belepörköltezni a magyarokat, mert ha a döntő napon felfüggesztenék a butykosok, a kispörköltek és a csendőrök hatalmát, a magyarok azonnal mást gondolnának. Ó, történelmi okszerűség! Ó, népek racionalizmusa!
„Hopp!” — kiáltanak rám százfelől: „Meg vagy fogva!” Tehát egy kupica pálinka, egy pörkölt, néhány szivar: íme, ilyen picinyke realisztikum ereje hatalmasabb, mint amaz óriási súlyú idealisztikum, hogy mi legyen Magyarországgal! — Hát — belátom — van benne valami. De csak egy felületes, rövidke pillanatra. Ha az ember lenéz a dolgok mélyébe, megint csak ott látja csücsülni az emberi balgaságot és irracionalizmust, vagy ha úgy tetszik: idealizmust. Először is: nem igaz, hogy az a szavazó tömeg tudatában van annak, hogy az ország jövendőjének a sorsáról van szó, amikor ő ide vagy oda adja a szavazatát. Ahol ilyen ideát a tudatára hoznak, ott semmivel meg nem vesztegethető, ellenkezőleg: még ő hajlandó áldozni és az élete árán is képes az akaratát érvényesíteni, vagy ezt legalább megpróbálni, például a megcsontosodott szocialista vagy néppárti kerületekben és mindenütt, ahol valami őszinte hit mozgatja az embereket. Másodszor: ha valamivel azt a kézzel elérhető anyagi érdeket ellensúlyozni lehet, ez nem csupán a nagyobb anyagi érdek: több pénz vagy nagyobb fityóka pálinka, hanem sokkal inkább valami érzelmi, immateriális dolog, például egy jó kortesnóta. Én is vonultam abban a körmenetben, amelyben azt énekeltük a Kossuth-nóta dallamára, hogy:
Elment Pulszky Tótországba, Drótot kötött a nyakába. Bekajabált az ablakon: Drótoztasson, ifiasszony! Éljen a haza!
És még százezer forinttal se lehetett megválasztatni Pulszky Ferencet, mert amiként hittem én, kisgyermek, hitték körülöttem az összes nagygyermekek is, hogy Pulszky valóban drótos tót, aki bekajabált az ablakon, és akire szavazni olyan maskarádé volna, amit semmiféle pénzért vagy eszem-iszomért nem követhet el nyilvánosan az az ember, aki tart magára valamit.
Ámde ha nemcsak tudni tudod, hanem akarásaid és cselekvéseid alapjául is elfogadod azt, hogy az emberek balga gyermekek, akkor te vagy a legbalgább mindenek között, mert akkor elvesztetted az iránytűt az élet tengerén. Az igazi és egyetlen bölcsesség: tudni, hogy az emberek bolondok, és úgy csinálni, mintha csupa bölcsekből állna a világ. Folyton kiabálni a tömeg csalhatatlan bölcsességét és folyton az ostobaságánál fogva vezetni őt. Nem akar ám ebben semmiféle sértés lenni. Ó, én ezen már régen túl vagyok, és ha az emberek balgaságát megállapítom, csak azt teszem, mintha a koponyájuk gömbölyűségét állapítanám meg. Isten ments meg, hogy az embereknek nyolcszögletű fejük legyen, és Isten mentsen meg attól, hogy az emberek racionalisták legyenek. A világ bölcs ökonómiával van berendezve, és a balgaság nemcsak azt okozza, hogy háborút csinálnak az emberek, hanem azt is, hogy sínylők házát építenek és aggkori biztosítást létesítenek, holott a legelemibb ráció azt követelné, hogy a sínylőket és az aggokat lebunkózzák. Az úgynevezett oktalan állatok szigorúan racionalisták és valóban fel is falják vagy a pusztulásba kergetik ki az öregeket; többé-kevésbé ugyanezt cselekszik a kultúra legalacsonyabb fokán, a tiszta racionalizmushoz közel álló emberi társadalmakban is. Hogy egy csomó egészséges fiatal ember apácaruhába öltözzék és az életét annak szentelje, hogy öreg, beteg embereket ápoljon, ilyesmire csak az a szentséges irracionalizmus képesít, amely a fejlett emberiségnek mindennél nagyobb kincse és biztosítéka.
Nekem ugyan hiába beszélnek, hogy a háború első fuvallatára lobogódíszbe öltözött New Yorkban csak a hadseregszállítók, az üzletlesők voltak azok, akik ilyen módon tüntettek a nekik oly hasznos háború mellett. Amelyik dolog az embernek hasznos, amellett nem szokott az ember tüntetni. Mint egy a százezerhez, úgy aránylik a hadseregszállítók száma azokéhoz, akik a háborúban majdan meg fognak halni vagy csonkulni, köztük a hadseregszállítók gyermekei és rokonai is. Meghalni! Megvakulni! Nyomorékká lenni! Nem gyermekjáték ez! A világ ekkora képtelenségeket nem viselhetne el, mint volna az, hogy ama százezrek azért az egyért az akaratuk ellenére menjenek a háborúba. Nem, nem! Nem a hadseregszállítók és nem a háború hasznáért lobogózták fel Wilson üzenetére New York városát! A „háború haszna” — ez különben is a világűr éterjénél finomabb és ködszerűbb valami. „Rossz üzlet a háború” — ezt elfogadhatjuk igazságnak Norman Angell szájából. „Még a nyertes háború is rossz üzlet” — így is elfogadhatjuk, föltéve, hogy ugyanazt értjük haszon alatt. De mihelyt erről diskurálni kezdenénk, rögtön kiderülne, hogy mindenki mást ért haszon alatt. Én a magam fogalmai szerint előre és bizonyosan megmondom, hogy melyik országnak lesz ebből a háborúból a legnagyobb haszna. Akármit értsünk is haszon alatt — beleszámítva a legpiszkosabb papírpénzt és ínségjancsibankókat is, és minden erkölcsi és minden anyagi hasznot, ami kigondolható —, annak az országnak lesz a legnagyobb haszna ebből a háborúból, legyen akár győzedelmes, akár porba sújtott a végén, amelyiknek a költői a legszebb verseket írták a háború alatt. Ennek az országnak a reménysége a legteljesebb, ennek a jövője legbiztatóbb, és ennek a vitorláját duzzasztják a legkedvezőbb fuvallatok. Aki ezt az első pillanatra meg nem érti, gondolkodjék fölötte két pillanatig, és ha még akkor se világos előtte a dolog: fogadja részvétemet!
