E helyütt már néhányszor fenntartottam igénytelen személyem részére a jogot, hogy a választójog kérdésének értékelésében esetleg ne mindenben egyezzék meg a véleményem azzal a véleménnyel, amelyet az úgynevezett baloldal — amelyben magam is benne vagyok — a kérdés felől táplál. Még szociáldemokrata testvéreim se neheztelhetnek érte rám, ha tekintetbe veszik, hogy az én ifjúságom kora még abba az időbe esett, amikor Marx (vagy Engels?) szavaival, a „parlamenti kretinizmus” kitétellel fitymáltuk le azoknak a hitét, akik a mi materializmusunkkal szemben túlságos fontosságot tulajdonítottak a szónokok beszédeinek és a pártok huncutkodásainak.
De gróf Bethlen István azután már igazán mindenkin túltesz a szavazások jelentőségének az értékelésében, amikor olyasmit képes elhinni és akar elhitetni, hogy egy országot, amely egyébként normális alkotmányos életet élne, képes felfordítani és szerencsétlenné tenni az a tény, hogy sok embernek van szavazati joga a választásokon. A példák, amiket erre vonatkozóan felhozott, ugyan megdöbbentően nem találnak, de nem is találhatnak, mert eddigelé még egyetlen eset sem volt arra a népek történetében, hogy a választók alkotmányos szavazás útján a felfordulást szavazták volna meg. A felfordulást egyetlen kivétel nélkül a szavazások eredményével szemben egy olyan kisebbség csinálta meg mindenütt, amelynek puccs, árulás vagy fegyveres erőszak útján került a hatalom a kezébe. Mondom, a példákkal nem volt szerencséje Bethlen Istvánnak, de enélkül is eléggé különös jelenség, hogy ilyen eszes gyakorlati politikus akár elméletben is képes ilyen aggodalmakat táplálni a választójog ilyen vagy olyan változásával szemben.
Két megdöbbentő kérdést exponált az a férfiú, aki egy közelmúlt évtizeden keresztül kormányozta Magyarországot, éspedig olyan évtizeden keresztül, amely alapvető korszaka volt mai közéletünknek. Az egyik exponált kérdés az úgynevezett zsidókérdés, a másik pedig annak a társadalmi politikának a követése, amelyet Bethlen a „Gleichschaltolás” szóval jellemzett. Szóval ez a kettő az, amelytől szerinte a legjobban kell félnünk, és ez a kettő az, amelyben szerinte az ország legnagyobb szerencsétlenségének a veszedelme van elrejtve. És bízvást megállapodhatunk benne, hogy ez valóban így is van. De vajon melyik társadalomban terjedtek el nálunk és öltöttek félelmes méreteket ezek a közveszélyes rögeszmék? Abban a társadalomban-e, amelyben majd egy szélesebb rétegnek lesz a politikába titkosan beleszólása, avagy pedig a mostani társadalomban, amely még nem követte el azt a bizonyos ugrást a választójogi reform sötétjébe? Ki ne érezné és tudná, hogy ha most a választójognak nem demokratikus irányban való reformálásáról, hanem visszafejlesztéséről történnék intézkedés, éppen ez volna az, ami óriási lendületet, valószínűleg teljes diadalt biztosítana azoknak a veszedelmes elgondolásoknak, amelyektől Bethlen István annyira félti az országot. Mivelhogy ezek a téveszmék, amelyeknek a megvalósulása Bethlen István szerint az országot végromlásba döntené, sajnos nem azokban a rétegekben gyökereznek, amelyek még odalent vannak a politikai ismeretlenség homályában, hanem — legalábbis vezető személyiségeikben — idefönt, a politikai jogok birtokának teljes napsütésében, alig egy lépésnyi távolságban Bethlen István világától.
Mert az igazság az, hogy ha a „parlamenti kretinizmus” kitétel a maga nyerseségében brutális túlzás volt is, és talán az is akart lenni, de azért nem volt egyszerűen üres gorombaság. A legtökéletesebb parlamentarizmus társadalmában se a parlament uralkodik az ország fölött, hanem az a közszellem, amelynek a parlament csak érvényesülési eszköze. A szellem pedig felülről lefelé hatol a társadalomba, és így minden ország szerencséje vagy szerencsétlensége a társadalom felső rétegeinek értelmi és erkölcsi mineműségétől van függővé téve. A kiáltás, amely négy évtizeddel ezelőtt Ugron Gábor lelkéből az egekig hangzott: „Romlott értelmiség, gyönge nép!”, annak idejében megrázott minden magyar lelkiismeretet, mert egyszerre megvilágította az emberek értelmében azt az igazságot, hogy ha a társadalom értelmisége valóban romlott, akkor az országnak el kell vesznie. De a veszély nem kisebb akkor sem, ha az értelmiség nem a romlottságban bűnös, hanem a politikai ledérségben, az egyéni érvényesülést szolgáló demagógiában, a mérgezett jelszavak hitelesítésében, a közgazdasági téveszmék terjesztésében vagy akár csak abban a közönyösségben, amellyel az ilyen veszedelmes jelszavak hangoztatásából fakadó és a szabadesés törvényei szerint növekedő társadalmi nyugtalanság terjedését szemlélik.
A jobbaknak ez a közönye a világ legsúlyosabb betegsége. Az is volt mindenkor, de különösen a szellemi járványok idejében, mint amilyen ez idő szerint is dühöng szerte a világon. Már Tolsztoj is megállapította, hogy az emberiség legnagyobb szerencsétlensége a java emberek indolenciája: az a keserves valóság, hogy a jók és a nemesek nem akarnak uralkodni, és csak különös véletlenség juttat egyet-egyet közülük vezető, uralkodó pozícióba. A jóknak és a nemeseknek más fogalmaik vannak az élet értékeiről és szépségeiről, míg ellenben minden, ami alacsony és gonosz, állandó mohósággal törtet olyan pozícióba, amelyben hatalmaskodó ösztöneit kiélheti az emberek fölött való uralomban. E tekintetben csak árnyalati különbségek vannak az egyes társadalmak között, bár igaz, hogy ezek az árnyalatok teszik az egyik népet szerencséssé, a másikat szerencsétlenné. De végeredményben az emberek mindenütt eléggé egyformák, és ami az egyik társadalomban megtörténik, az megtörténhetik a másikban is, amiként azt Sinclair Lewis megrázó könyvében, a Nálunk ez lehetetlen! című regényében az Egyesült Államokra vonatkozóan oly meggyőzően kimutatja. És a regény nemes hőse, Jessup Doremus szerkesztő már csak a börtönben, sárba és szennybe tiporva, félig agyonverve eszmél rá, hogy mindez az ő bűne, az övé és a hozzá hasonlóké, akik idejében, amikor sikerrel megtehették volna, nem állották útját az aljas demagógia mételyező munkájának.
Az egész ország tudta mindig, hogy Bethlen István nem fúj egy követ azokkal, akik Magyarországon az antiszemitizmust szítják, és a német értelmű Gleichschaltolást propagálják. És mégis megdöbbentő szenzáció volt az ezekre vonatkozó kijelentése. Az embernek elállott a lélegzete, amikor ráeszmélt: hogyan, hát Bethlen István azonnal ható katasztrófának látja azoknak az „eszméknek” a megvalósulását, amelyek már oly eleven virulenciára tettek szert az évek óta tartó szabad izgatás folytán, hogy akár holnapra is valósággá válhatnak?! Hogyan nézhette ezt az agitációt éveken keresztül a közéletnek olyan jelentőségű alakja, mint amilyen gróf Bethlen István, anélkül, hogy minden erejét, minden képességét, eszét, tudását és energiáját szembehelyezte volna vele? Hogy tudott nyugodtan aludni, és hogy tudtak és tudnak aludni mindazok, akiknek hangja, szava, tekintélye és felelőssége van a magyar társadalomban, és akik bizonyára száz- és ezer- és tízezerszámban Bethlennel egy véleményen vannak ama vészes badarságok értékelésében? Hogyan nyugodhattak, ha ennek az értékelésnek a summázata az, hogy az országnak bele kellene pusztulnia ezeknek az ideáknak a megvalósulásába?!
Ebben is, mint mindenben: felülről jön az áldás. Beszélhet bárki, amit akar: minden társadalomban vannak vezető rétegek, először osztályonként, azután általában. És e vezető rétegek magatartásától függ a népek sorsa és az országok boldogsága. A leghatalmasabb emberi ösztön az utánzás ösztöne, amely mindig alulról fölfelé működik, kivéve azokat a beteg társadalmakat, amelyekben ez az ősi ösztön elveszíti eredeti, természetes irányát, és a felsőbbrendűek utánozzák az alacsonyabb rendűeket, a tanultak a tanulatlanokat, az érettek az éretleneket. Amikor a rokokó korszak finom urai és hölgyei a pásztorokat kezdték utánozni, és parfümözött báránykákat legeltettek műkertészek által gondozott virágos pázsiton, mindenki tudhatta és néhányan valóban tudták is, hogy jönnie kell a felfordulásnak, amely ugyanolyan módon bekövetkezett volna akkor is, ha ezek a finom urak és hölgyek az útonálló szegénylegényeket és a tengeri rablókat kezdték volna utánozni.
