Ha riporter volnék, nem mulasztottam volna el egy érdekes interjút csinálni Walko külügyminiszter úr őexcellenciájával. Megkérdeztem volna tőle, amit a képviselőházban is elfelejtettek tőle megkérdezni, amikor azt a kijelentést tette, hogy sajnos, nagyon kevés a diplomatáink között az arisztokrata, pedig az arisztokratákban sok olyan képesség van, amely alkalmasabbakká teszi őket a diplomáciai pályára a polgári származású férfiaknál. Én azt hiszem, hogy nagyon érdekes és nagyon tanulságos volna, ha a külügyminiszter úr kifejtené ennek az állításának az indokait. Mert ha ezek az indokok meggyőző erejűek volnának, akkor talán nem is volna nehéz arisztokrata ifjúságunkat rávenni, hogy legyenek szívesek hazánk üdvössége érdekében a diplomáciai pályára lépni, és legyenek kegyesek követi, nagyköveti, meghatalmazott miniszteri és hasonló megbízatásokat vállalni a szeretett haza javára.
Mert — őszintén szólva — meggyőző indokolás nélkül egy csöppet se plauzibilis előttünk a külügyminiszter úr kijelentése, és minél tovább jár az eszünkben az állítása, annál inkább úgy tűnik föl előttünk, mint egy kapitális értelmetlenség. El nem tudom képzelni, hogy mik lehetnek azok a diplomáciai pályára különösképpen kvalifikáló tulajdonságok, amik az arisztokrata urakban inkább megvannak, mint más közönséges anyaszülöttjében. Általában milyen tulajdonságok vannak meg kiváltságképpen az arisztokratáknak nevezett halandókban? Az igazat megvallva: én a szabályszerű és úgy látszik, kötelező raccsoláson kívül egyéb ilyen tulajdonságot nem ismerek. Gondolhatnék még a gőgre, a fennhéjázásra, a pompaszeretetre, a magatartás ünnepélyességére és hasonló egyebekre, de először is: nem igaz, hogy ezek a tulajdonságok inkább megvolnának az arisztokratákban, mint például hotelportásokban és fizetőpincérekben, másrészt meg, ha ki is volnának bennük fejlődve különösképpen ezek a tulajdonságok, nem lehet állítani, hogy ezek elsőrendű kellékei volnának a diplomáciai pályának.
Meg kellene állapítani, hogy milyen tulajdonságok azok, amelyek különös módon kvalifikálnak valakit a diplomáciai pályára. Ha az ember ezen a kérdésen sokat töri a fejét, akkor rájön, hogy olyan ősrégi erények ezek a különös tulajdonságok, mint például: tárgyismeret, szorgalom, energia, kitartás, becsületesség, okosság, emberszeretet, lelki derű, optimizmus, megértés, szuggesztív erő és hasonló egyebek. Alig hiszem, hogy volna olyan ember a világon, aki komolyan állítaná, hogy ezek a bárókban, grófokban, hercegekben, lordokban, knyázokban, bojárokban, kacikákban vagy még minekhívjákokban jobban ki volnának fejlődve, mint más emberfiában.
Szeretném Walko külügyminiszter urat meginvitálni egy versenyre. Kezdjünk el attól az időtől kezdve, amikor a polgári származású embernek is szerep jutott az államok életében, tehetséges és sikerek által hitelesített képességű diplomatákat felsorolni: ő az arisztokrata származásúakat, én a polgári családok szülötteit; vajon ki fogy ki hamarabb az aranycsengésű nevekből? Vajon hány ágú korona ékesítette nem létező címerét a velencei köztársaság legnagyobb diplomatájának, annak a Sarpi nevű szent életű szerzetesnek, aki a pápaság legnagyobb hatalmának az idejében egyedül az esze erejével meg tudta védeni hazáját a borzalmas erejű ragadozónak, Rómának a sóvár étvágya ellen? Pedig ebben az egyszerű emberben nyoma se volt azoknak a hitványságoknak, amiket az ásatag diplomácia iskolája a diplomaták legfőbb erényének tisztel. „La bugia non diedi mai, ma la verità non a ognuno” — mondotta saját magáról tett vallomásában: „Hazugságot soha, de soha nem mondok, de az igazságot nem mindenkinek” — és a történelem megállapíthatta róla, hogy csodálatos eredményeit valóban hazugságok és gazságok nélkül érte el.
És Bismarck, a közelmúlt világtörténelem legnagyobb diplomatáinak egyike, szintén nem állított ki magáról hamis bizonyítványt, amikor a szegény Ábrányi Emil hamisított interjúja alkalmából a bohém könnyelműséggel bajba sodródott költő megmentése érdekében hozzá intézett könyörgő sürgönyre azt felelte: Ich lüge auch zum wohltätigen Zwecke nicht. Disraeli, mikor először tárgyalt vele mint Németország diplomatájával, azt a véleményt adta le róla a saját diplomatáinak: erre az emberre vigyázzatok, ez azt mondja, amit gondol. Avagy a fiatal Észak-amerikai Egyesült Államok talán azért küldötte ki a szegény nyomdászból lett államférfit, Benjamin Franklint párizsi követének a legsorsdöntőbb időben, mert ő tudott legjobban raccsolni, vagy mert ő volt az Unió leggőgösebb, leghangosabb és legpompázóbb férfia? Egy görbe hátú zsidó könyvkukac volt az apja és egy primitív zsidó asszonyság volt a szülője annak a Disraeli nevű töpörödött aggastyánnak, aki a berlini kongresszuson a legsúlyosabb körülmények között képviselte Angliát, és aki minden akaratát mindenkivel szemben érvényre juttatta. „Der alte Jude, das ist der Mann!” „Az az öreg zsidó, az ám oszt az ember!” — így kiáltott föl Bismarck, a legkompetensebb szakember ilyen ítéletnek a kimondására.
Gondolom, valamelyik angol gyarmatügyi hivatal palotájának az ormán díszeleg az a halhatatlan mondat: „England was made by his adventurers.” „Angliát az ő kalandorai tették naggyá” — és nem ám a lordjai és viscountjai vagy duke-jai, ó, igen tisztelt Walko kegyelmes úr, aki nagyon el van ragadtatva az arisztokraták diplomataképességeitől. Az a Cecil Rhodes nevű spekuláns, aki a mérhetetlen gazdagságú Dél-Afrikával gyarapította az angol birodalom területét, nem arisztokrata szülőktől nyert képességekkel diplomatizálta és verekedte össze ezeket a gigászi értékeket.
Persze, ha a diplomácia alatt azt a terméketlen huncutkodást, üres ceremóniáskodást, ostoba nagyképűsködést értjük, amit általában diplomataságnak szoktak nevezni, akkor talán van is valami igaza a külügyminiszter úrnak. Bizony igaz, hogy ezeknek az uraknak a címe, rangja, arisztokrata mivolta, bárósága, grófsága, hercegsége mindenütt imponál az embereknek, és egyáltalában nem utolsósorban az úgynevezett demokratikus országokban, mint például az Egyesült Államokban. Sőt ebből a szempontból alighanem okosabban teszi az az állam, aki Szovjet-Oroszországba egy herceget küld ki képviselőjének, mintha, szakítva az előítéletekkel, Bédy-Schwimmer Rózsit küldené ki képviselőjeként. Bizonyos, hogy a diplomáciai ceremóniák szempontjából ennek igenis van jelentősége, és talán nem is egészen alaptalan az a meggondolás, amelynek folytán a világ legnagyobb demokráciájában a kis Magyarországot olyan ragyogó fényességű névvel rendelkező úrral képviseltetik, és adnak neki akkora fizetést, aminek alapján Vanderbilt Gladys elmondhatja magáról, hogy anyagilag is fényes partit csinált, amikor a vagyontalan magyar mágnásnak ajándékozta a kezét és a szívét.
Európa régi államait általában azok a diplomaták képviselik, akik a Walko miniszter úrnak tetsző erényekkel vannak megáldva. És ez századok óta egyik katasztrófából a másikba dönti Európa lakosságát. A baklövéseket azonnal vagy később emberi életekkel és az emberi munka gyümölcseivel kell megfizetni. „Miért rázza úgy azt a szegény kis gyermeket?” — kérdik a dajkától. „Mert az orvosságot, amit beadtam neki, elfelejtettem fölrázni.” Ez a keserves adoma a diplomaták életéből van ellesve, akiknek mulasztásait utóbb az emberek kínzásával akarják jóvátenni. Ezek a jeles férfiak kilencven százalékukban abból élnek és ragyognak, hogy tehetetlenségük és ostobaságuk következményei nem azonnal jelentkeznek katasztrófák alakjában, hanem talán még sikernek is látszik ma az, amiből holnapután a szerencsétlenség fakad a nemzetükre. „Vegye meg ezt a csodálatos aloét, ez minden száz évben egyszer virágzik!” „És ha nem fog virágozni?” „Akkor visszahozhatja.” Ezen az alapon kötik sikeres üzleteiket a diplomaták, akik csak néha érik meg a katasztrófát, amely működésükből zúdul az országukra. Ez esetben memoárjaikban megmagyarázzák a tévedésük elfogadható okát. „Miért lopta el ezeket a kanalakat?” — kérdi az elnök. „Tévedésből” — feleli a vádlott. „Hogyhogy tévedésből?” — „Azt hittem, kérem, hogy ezüst.”
Nem akarunk túlzásokba esni: valakinek az arisztokrata származása bizonyára nem eo ipso akadálya annak, hogy kitűnő diplomata lehessen, nem a diplomata mesterség, hanem a diplomata művészet értelmében is. De a valószínűség mégis inkább az, hogy a kitűnő diplomaták se abból az osztályból fognak kikerülni, amely a nagy agarászok, nagy versenylónevelők, nagy kártyapartik hőseit termeli, hanem abból, amely a nagy ügyvédekkel, nagy filozófusokkal, nagy szónokokkal, nagy művészekkel, nagy tanítómesterekkel, feltalálókkal és embervezetőkkel ajándékozza meg a világot. Az arisztokrata osztályok inkább csak azokat a szokványos diplomatamesterembereket produkálják, akik egyike azt mondotta Talleyrand-nak: „Én is jó diplomatának érzem magamat” — mire Talleyrand azt felelte neki: „Jó diplomatának érzi magát? Akkor hivasson orvost, mert rosszul érzi magát.”
