A fogyasztóvédelem és az azbeszt
Az államzmus védelmében felhozott érvek közül az egyik legnépszerűbb a fogyasztóvédelem babonája. Ha nem volna fogyasztóvédelem, a kocsmák mérgezett italokat szolgálnának fel, az éttermek rothadt húst etetnének velünk, az építőipari vállalkozók pedig olyan rossz minőségű házakat gyártanának, hogy éveken belül ránk dőlnének a falak.
Az állami fogyasztóvédelem melletti érvelés teljesen figyelmen kívül hagyja a piacgazdaság alapvető tényét, miszerint a piac a fogyasztók igényeit igyekszik kielégíteni. Kétségtelen, hogy az emberek, beleértve a vállalkozókat, nem szent és tökéletes lények, és míg vannak közöttük olyanok, akik becsülettel és a minőség iránti odaadással szolgálják a fogyasztókat, olyanokból is bőven akad, akik csak pénzt akarnak keresni a lehető legtöbb spórolással. De a kapitalizmusban végső soron nem a vállalkozók döntenek arról, hogy vállalkozók lesznek, hanem a fogyasztók döntenek arról, hogy kiből lehet és kiből nem lehet vállalkozó; és nem a vállalkozók döntenek arról, hogy milyen árucikkek legyenek a piacon, hanem a fogyasztók.
Ennek a megértése a legfontosabb ahhoz, hogy felfogjuk a kapitalizmus működését. A kapitalizmusban minden csere önkéntes; nem kényszerrel, hanem kölcsönös beleegyezéssel történik. Így mindenki csak akkor tehet szert bevételre, ha olyan szolgálatot nyújt valaki másnak, aki azt a szolgálatot többre értékeli, mint a pénzt, amit cserébe fel kellene adnia - azaz az összes többi kielégülést, amit a pénze nyújthatna.
Az önkéntes kapcsolatok elve teremti meg azt a rendszert, amelyben a fogyasztó az úr. Ugyanis hiába termel egy vállalkozó valamit, amiben ő maga hisz és amit ő értékesnek tart; a fogyasztóknak kell úgy dönteniük, hogy megvásárolják az árucikkét.
A fogyasztók nem mérget szeretnének rendelni a csapostól, nem rothadt húst akarnak vásárolni a hentestől, és nem összeomló házakat akarnak kapni az építési vállalkozótól. A vásárlók azoktól fognak vásárolni, akik azt adja nekik, amire tényleges igényük van. A szabad verseny a fogyasztóvédelem egyetlen valódi eszköze. Ha akad is egy vagy néhány vállalkozó, aki csalással és hazugsággal olyan terméket próbál eladni, ami csak látszatra felel meg a fogyasztói igényeknek, a szabad verseny - amennyiben nem korlátozza az állami beavatkozás - megengedi minden pénzéhes, vállalkozó szellemű egyénnek, hogy kitúrja ezeket a szélhámosokat a piacról és a fogyasztók igényeinek tényleges kiszolgálásával átvegye a helyüket.
Megjegyzendő, hogy ezek a példák, mint a mérgezett ital, amikkel rendszerint előhozakodnak az államisták, rendszerint a csalás kategóriájába, azaz az állami büntetőjog hatálya alá tartoznak. Csalás akkor történik, amikor egy csere során az egyik fél úgy adja át a tulajdonát, hogy cserébe nem azt kapja, amiben megegyeztek és amit neki implicit vagy explicit megígértek; azaz a másik fél jogtalanul birtokolja a hamis termékért kapott tulajdont. Amikor az ember bemegy a boltba és mérgező italt vagy rothadt húst szolgálnak fel neki, az pontosan a csalásnak az egyik példája, tehát semmi különösebb szabályozás vagy speciális "fogyasztóvédelem" nem volna szükséges. A hatályos büntető törvénykönyv már lefedi ezeket az eseteket. Az, hogy az állam a hatékonytalansága révén képtelen leszámolni azokkal a bűnesetekkel, amikkel a már fennálló törvények szerint is le kellene számolnia, az pedig nem a további állami fogyasztóvédelem szükségessége melletti érv, hanem amellett, hogy hiába bízzuk az államra ezeket a dolgokat.
A minap beszélgettem egy államistával, aki azt a példát hozta fel a fogyasztóvédelem melletti érvként, hogy Szerbiában - az állítása szerint - azbeszttel építették a házakat költségmegtakarítás céljából, ami nagyon sokaknak súlyos egészségügyi károkat okozott, amíg az állami fogyasztóvédelem be nem tiltotta. Tehát az államnak atyáskodó szerepet kell felvennie és a fogyasztóvédelem égisze alatt be kell tiltania olyan üzleti gyakorlatokat, amiket a fogyasztók önként vásárolnak, azonban azok károsak rájuk nézve.
Tételezzük fel, hogy a leírt forgatókönyv igaz. Ha vannak is olyan esetek, ahol az emberek önként és a tettük teljes tudatában olyan termékeket és szolgáltatásokat vásárolnak, amik káros következményekkel járnak rájuk nézve, akkor mégis miért vásárolnák ezeket? Azért, mert előnyben részesítik ezeket a károkat, mint többet fizetni a termék jobb minőségű változatáért. Minden fogyasztói döntés egy trade-off, és ezt a trade-offot valamilyen formában nap nap után mindannyian meghozzuk. A fogyasztók nem csak azt nézik, hogy mit vásárolnak, hanem azt is, hogy mi mást vásárolhatnának. És bizony rendre előfordul olyan eset, amikor az ember az anyagi körülményei miatt nem a legjobb terméket választja; vannak esetek, amikor egyáltalán csak így juthat hozzá a termék bármilyen változatához. A fogyasztóvédelmi állami beavatkozás egyszerűen megtiltja a vásárlónak, hogy önként mérlegeljen és meghozza ezt a trade-offot. Az állam lényegében betiltja az olcsóbb és rosszabb minőségű árucikkeket, ez pedig azt jelenti, hogy akik eddig azt vásárolták, immár vagy egyáltalán nem fognak tudni hozzájutni ahhoz a termékhez, vagy egy sokkal nagyobb áldozat árán, amit - ha szabadon dönthettek volna - nem hoztak volna meg.
Felesleges arról álmodozni, hogy a piaci verseny és innováció majd leszállítja az árakat. Az árak le voltak szállítva, amíg az állam be nem tiltotta a termékeket. Ha valami következménye lesz, akkor az az árak növekedése lesz, ugyanis az állami beavatkozás miatt csökken a kínálat, az addigi kereslet egy része pedig versenybe száll a csökkent kínálat egységeinek megszerzéséért. Hiábavaló azt remélni, hogy a vállalkozókat a tilalom ösztönözni fogja arra, hogy kitalálják, hogyan szolgálják ki azt a vásárlókört, ami csak az olcsóbb és rosszabb termékeket tudta megfizetni. Hiszen ez az ösztönző előtte is megvolt. Két megegyező árú termék között az előző környezetben is a jobb minőségűt választották volna a fogyasztók, tehát a vállalkozóknak előtte is minden okuk megvolt arra, hogy a nyereségek reményében megpróbálják jobb minőségű termékkel kiszolgálni a szegényebb vásárlókat. Állami tilalmakkal nem lehet kikényszeríteni az innovációt ott, ahol a nyereségvágy ösztönzője sem volt képes arra.
De olyan helyzetek is akadnak, amikor a fogyasztók jól tudják, hogy mit vásárolnak, de nem tudják, hogy az káros rájuk nézve. Valójában a szerb azbesztházak esete is pontosan ez volt. A fogyasztók azért vásárolták ezt a terméket, mert látták az árkülönbséget, de nem tudták, hogy valójában az egészségükkel fizetnek érte. Ebben az esetben azonban az állami beavatkozás sem segíthet sokat; ugyanis az intervencionista állam döntéseit mindig befolyásolják az érdekképviseleti csoportok és a lobbisták. És amikor az adott termék káros voltáról nem tud a szavazóbázis döntő többsége, akkor nincsen politikai indíték a beavatkozásra, viszont a lobbisták és érdekcsoportok befolyása révén minden indíték megvan arra, hogy ne avatkozzon be az állam. Ha azonban olyan sok választópolgár értesül az adott termék káros voltáról, hogy az a hatalom és a népszerűség megtartása vagy növelése érdekében megindokolja az állami beavatkozást, akkor viszont már feleslegessé is válik az állami beavatkozás, hiszen a fogyasztók már hozzájuthatnak ahhoz az információhoz, aminek a tudatában nem vásárolnák meg a terméket.
És pontosan így történt Szerbiában is. Ha megnézzük az empirikus adatokat, a fogyasztóvédelem valójában csak 2011-ben tiltotta be az azbeszt használatát, de a fogyasztók általi használata már 1995-ben szinte nullára zuhant:
Zoraja, Bojana & Zivancev, Miodrag & Ubavin, Dejan & Nakomcic-Smaragdakis, Branka. (2021). Circular economy as possible solution for asbestos burden. IOP Conference Series: Materials Science and Engineering. 1163. 012033. 10.1088/1757-899X/1163/1/012033.: Use of asbestos fibers in Serbia 1930-2000 (https://www.researchgate.net/figure/Use-of-asbestos-fibers-in-Serbia-1930-2000-18_fig2_353960970)
Az 1970-es és 80-as években a tudományos kutatások és médiakampányok révén világszerte közismertté vált az azbeszt egészségkárosító hatása. Az első országok az 1980-as és 90-es években tiltották be az azbeszt használatát. Ugyanebben az időszakban a szerb fogyasztók is szinte teljesen elhagyták az azbeszt használatát — mindezt állami beavatkozás nélkül. Mire a szerb állam 2011-ben végül betiltotta, a probléma már több mint egy évtizeddel korábban magától megoldódott. Valószínűleg pontosan ugyanez történt volna az összes többi országban is, ahol hamarabb meghozták a tilalmat. Ez annak a klasszikus esete, amikor az állam önmagának tulajdonítja az érdemet azokért a folyamatokért, amik nélküle is megtörténtek volna - majd az államisták azt mondják, hogy az állam nélkül még mindig azbeszttel építkeznénk!
A fogyasztó sokkal inkább érdekelt saját magának a védelmében, mint amennyire az állam érdekelt a fogyasztó védelmében. Az állam valójában egyedül a hatalom, a népszerűség, valamint a lobbisták által származó bevétel megtartásában és nagyobbításában érdekelt, míg a fogyasztó a saját jólétében érdekelt. A fogyasztó sokkal jobban meg tudja hozni ezeket a döntéseket, mint bármilyen állami szerv, ugyanis az egyes fogyasztó sokkal több információval rendelkezik a saját helyzetéről, opcióiról, preferenciáiról és szubjektív értékítéleteiről, mint valami állami bürokrata. A fogyasztó először megnézi az értékeléseket és a véleményeket, mielőtt kocsmába vagy húsboltba menne, és referenciákat kér, mielőtt építési vállalkozót választ.
Ha probléma az úgynevezett információs aszimmetria, ami a vásárló és az eladó között fennáll - állítólag gyakran az eladó javára, akkor ugyanilyen alapon a fogyasztóvédelmi állami beavatkozást is elleneznünk kell. Az állami bürokraták és a gazdaság központi tervezői ugyanis még nagyobb információs hátrányban vannak: sokkal kevesebbet tudnak a fogyasztó helyzetéről, lehetőségeiről és preferenciáiról, mint amennyit a fogyasztó saját maga fel tud mérni a piacon.
És amikor egy termékről nem köztudott, hogy káros, akkor az államra hiába várunk, hogy beavatkozzon; ha pedig köztudott, hogy káros, akkor a fogyasztók sem fogják megvásárolni azt, az állami beavatkozás pedig annyira megkésik, hogy teljesen feleslegessé válik.
Mindenható államunkat add meg nekünk ma...
Az államista NPC minden országban ugyanúgy gondolkodik: amikor az állami megoldás elbukik, a válasza mindig az, hogy még több államot követel.
Ha kifogásolja a magáncégek termékinek vagy szolgáltatásainak a minőségét, nem vesz belőle többet, és mindenki másnak is ezt javasolja.
De ha egy állami szolgáltatással van probléma! Az ideológiai agymosás annyira erősen uralja az államista NPC gondolkodását, hogy fel sem merülhet, hogy az államra is ugyanezt a logikát alkalmazza. Az államimádó szemében az Állam mindenre képes és felette áll minden törvénynek: emberinek, természetinek, logikainak. Ha az Állam hibázik, a megoldás minden bizonnyal az, hogy növelni kell a hatalmát.
Az államizmus ideológiája azt diktálja, hogy egyedül az Állam hatalmának gonosz "neoliberális" korlátozása lehetetleníti el a társadalmi célok elérését az államon keresztül. Az államista "megszorításnak" nevezi azt, amikor az Állam kevesebbet rabol el az adófizetőtől; minden gazdasági baj okát a deregulációban vagy a szabályozások hiányában látja; és minden társadalmi gondról azt képzeli, hogy megoldható az állami kiadások növelésével.
Az államista NPC nem érti az ösztönzőket.
Ott, ahol a "fogyasztónak" nincsen választási lehetősége más szolgáltatót választani, ott mi ösztönözné a szolgáltatót, hogy jobb szolgáltatást nyújtson? Az égvilágon semmi.
És ahol a bevétel nem önkéntes fizetségekből, hanem kényszerrel beszedett adókból jön, ahol az Állam teljesen elválasztja a szolgáltatást az ellenszolgáltatástól, mégis milyen ösztönző késztetné a szolgáltatót a minőségre? Az égvilágon semmilyen.
Az erkölcsi romlás előidézi a minőségi romlást. Ahol a vásárló nem mondhat nemet, ahol erőszakkal kényszerítik a finanszírozásra, ahol a szolgáltató megkapja a fizetségét, bármilyen minősíthetetlen munkát végez, és minél rosszabb teljesítményt nyújt, annál inkább követelik, hogy az Állam többet fizessen nekik, ott mi másra számíthatunk, ha nem a minőség egyre súlyosabb romlására?
Aki az ösztönzők hiánya nélkül is elvárja a minőséget az állami szolgáltatásoktól, hallgatólagosan feltételezi, hogy az állami alkalmazottak valamiféle szent angyalok, emberfeletti lények, nem emberek a gyarló emberi természetükkel, hanem eszményi teremtmények, akik a legjobbat fogják cselekedni minden ösztönző hiányában is. Ebben is megnyilvánul, hogy az intervencionista államizmus és a teljes szocialzimus édestestvérek.
Az államista NPC-t csakis egyvalamire programozták: hogy minden társadalmi problémából ürügyet kreáljon az Állam hatalmának a növelésére. Ha az állami egészségügy vagy oktatás minősége katasztrofális, minden bizonnyal csak több pénzt kell pumpálni bele. Bele se gondol, hogy ennek az eredménye csak az lesz, hogy többet kap abból a szörnyű minőségből, amit pénzzel jutalmaznak. És ha az sem működik, minden bizonnyal be kell tiltani a magán szolgáltatókat, és az állami intézményekbe kell kényszeríteni a legjobb alkalmazottjaikat.
Az államista gondolkodás mindig felülmúlja önmagát a gonoszságban és az ostobaságban, amikor az Állam hatalmának előző növelése nem hozza meg a kívánt eredményeket. Ha az Állam kudarcot vall, a megoldás soha nem az Állam felszámolása – hanem a totális Állam.
Szóval nagyon is jellemző az az NPC gondolkodás, amit a lenti screenshot képvisel, Magyarországon épp úgy, mint az Egyesült Államokban. Amikor az államista azt látja, hogy évről évre egyre rosszabb a diákok teljesítménye az Állam által irányított oktatásban, az egyetlen megoldás, amire gondolni képes, tovább növelni annak a rendszernek a pénzjutalmazását, ami egyre rosszabb eredményeket produkál.