Táborszki Bálint

Extremum

Radikális gondolatok a Praxeum alapítójától

De mi lesz az adófogyasztókkal?

Amikor az állami kiadások csökkentéséről esik szó, rendre hallhatjuk azokat a panaszokat, akik az adófogyasztókat védelmezik. De mi lesz azokkal, akik az állami vagy államilag támogatott cégekben, a bürokráciában, az adófizetők pénzéből fizetett munkahelyeken dolgoznak?

Mindenekelőtt úgy gondolom, hogy semmi baj nincsen azzal, ha valaki állami munkahelyet vagy állami támogatást fogad el. Nem mi találtuk ki ezt a rendszert, nem mi hoztuk a jogszabályokat, nem mi csináljuk az állami költekezést; ha beleszületünk egy ilyen rendszerbe, ami így is, úgy is odaadja valakinek ezeket az állásokat és támogatásokat, ne legyen bűntudatunk amiatt, hogy mi fogadjuk el őket. Nyugodtan éljünk azokkal a lehetőségekkel, amiket az a kormány hozott, amit a társadalom többsége támogat. Ha valakinek baja van az adófogyasztókkal, támadja a probléma gyökerét, az állami kiadásokat, illetve az állami költekezést támogató intervencionizmus eszméjét és híveit.

Ami azonban elítélendő és helytelen, az ezeknek az állami kiadásoknak az erkölcsi támogatása és azok folytatásának a követelése. Nyugodtan legyen az ember adófogyasztó; de ne kovácsoljon ideológiát a döntéséből, és ne követelje mások erőszakkal való kifosztását azért, hogy fenntarthassa az életstílusát. Az adóztatás ugyanis rablás, erkölcstelen gonosz, ember alkotta törvény által szentesített bűnözés. És senkinek sincsen joga, senki sem jogosult arra, hogy felélje azt, amit másoktól elrabolnak. Az adóforintok jogos tulajdonosai az adófizetők, akiktől elveszik; ha - mivel az adóztatás és újraelosztás tényén egyébként sem tudunk változtatni - el is fogadjuk az adófogyasztás legitimitását, nem fogadhatjuk el az adóztatás és újraelosztás fenntartásának és fokozásának a követelését.

Tehát: a rendszert olyan gonosz erők teremtették meg és tartják fenn, amire nekünk semmi befolyásunk nincsen. Az embertársaink sokasága támogatja és kívánja ezt a rendszert. Ezért ha úgy intézhetjük, hogy haszonélvezői lehessünk az állam prédálásának az áldozati szerep helyett, ne legyenek erkölcsi aggályaink emiatt. De ez nem szentesíti magát az állami prédálást!

Az adófogyasztóknak is meg kell érteniük, hogy egyetlen fillérre sem jogosultak a mások által elrabolt pénzből. Ami a részükről erkölcstelen és elfogadhatatlan, ha fenn akarják tartani az állami kiadásokat, a saját önös érdekükből; a jogsértés önérdekből való támogatása és követelése egy egészen más erkölcsi kategória. Ez az a fajta társadalomellenes attitűd, ami hajlandó feláldozni a magántulajdont, a szabadságot és az igazságot a saját kényelme és nyeresége érdekében.

Az adófogyasztóknak tehát meg kell tanulniuk együtt élni ezzel az erkölcsi komplexitással. Nem szabad engedniük a pszichológiai racionalizálás szirénénekének. Maguknak az adófogyasztóknak is meg kell érteniük, hogy az adófogyasztás nem „közszolgálat”, hanem a jogos tulajdonosoktól és a társadalom által ténylegesen igényelt felhasználási módjuktól erőszakkal elrabolt erőforrások felélése. A valódi közszolgálat az, amikor valaki erőszakmentesen, a piac által meghatározott szükségletek alapján nyújt értéket önként vásárló embertársai számára. Az adófogyasztóknak pedig nincsen "joguk" arra, hogy folytassák azt a karriert, azt a munkahelyet, azt a vállalkozást, amit rablással finanszíroznak. Tegyék, ha szeretnék, de ne tápláljanak illúziókat a forrásaik erkölcstelenségével kapcsolatban.

Ugyanakkor a libertárius oldaltól is el kell várni azt, hogy elfogadjanak bizonyos erkölcsi komplexitást. Igen, az adóztatás rablás, az állami kiadásokat pedig a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni kell, méghozzá drasztikusan és azonnal. A fokozatosság erkölcsileg elfogadhatatlan, ugyanis - ahogy Murray Rothbard magyarázta - a fokozatosság elfogadása valójában az erkölcsi elv tagadását és a gonosz szentesítését jelenti:

Szükségszerűen következik a győzelem elsődleges céljából, hogy olyan gyorsan szeretnénk a győzelmet, amennyire csak lehet. [...]

[...] a libertáriusok nem fogadhatják el a fokozatosságot céljuk részeként; a lehető legkorábban és leggyorsabban kell akarniuk elérni a szabadságot. Máskülönben szentesítenék az igazságtalanság folytatását. Ez azt jelenti, hogy „abolicionistáknak” kell lenniük, azaz ha volna egy mágikus gomb, ami elhozhatná a szabadság azonnali diadalát, akkor hajlandónak kell lennünk buzgalommal megnyomni azt. Az igazságosság iránti szenvedély, a szabadság célja melletti igaz elköteleződés tehát megköveteli a radikális abolicionizmust, a hajlandóságot arra, hogy „megnyomjuk a gombot,” ha létezne ilyen gomb, a szabadság győzelméért. Ahogyan Leonard Read írta egyszer, amikor minden ár- és bérkontroll azonnali eltörlését sürgette: „Ha volna egy gomb ezen az emelvényen, aminek a megnyomása azonnal eltörölne minden bér- és árkontrollt, rátenném az ujjamat és megnyomnám!”

Másrészről pedig, ha a libertáriusok belefoglalnák a fokozatosságot az elméletükbe, akkor elismernék, hogy vannak olyan dolgok, amik fontosabbak vagy értékesebbek, mint maga az igazságosság és a szabadság. Ez pedig a libertárius eszme halálát jelentené. Ahogyan a nagy abolicionista és libertárius, William Lloyd Garrison kijelentette, „ami az elméletben fokozatosság, az a gyakorlatban örökkévalóság.”

Ugyanakkor a libertáriusok is sokat tehetnek azért, hogy figyelembe vegyék a dolgok emberi oldalát és minimalizálják a fájdalmat, ami az erőforrások helyes útra térítésével és a piac felszabadításával jár. Ha és amikor megtörténik az argentin vagy - amint Elon Musk Államhatékonysági Minisztériuma, a DOGE radikálisan csökkenti a bürokráciát - az amerikai csoda és a libertáriusoknak lehetőségük nyílik megvalósítani a gazdasági szabadság tervét, a legfontosabb prioritásnak kell lennie eltörölni azokat az állami beavatkozásokat, amelyek meggátolják a szabadpiaci munkahelyek létrejöttét.

Tehát az első fontos lépés a vállalkozás szabadságát megkötő szabályozások tíz- és tízezreinek, az engedélykötelességeknek és más bürokratikus korlátoknak az eltörlése. Úgyszintén prioritizálni kell minden bürokratikus akadály eltörlését az új vállalkozások indítása előtt; költségmentesnek és azonnalinak kell lennie a cégalapításnak. Meg kell szünteni azokat a korlátozásokat, amelyek ellehetetlenítik az alternatív és nem szokványos foglalkoztatási formákat, az alkalmi és szabadúszó munkavégzést satöbbi.

A politikai valóság az, hogy az összes adót és minden állami kiadást természetesen nem fogják tudni megszüntetni. De ha választani kell, azoknak az adóknak a megszüntetését kell előnyben részesíteni, amelyek költségessé teszik a foglalkoztatást, illetve amelyek csökkentik a tőkeképződést: ezek a vállalati nyereségre kivetett adók, a jövedelemadók, a tőkenyereség-adók, valamint a különböző bérjárulékok, szociális hozzájárulási adók és a munkavállalók után fizetett egyéb munkáltatói terhek.

Megjegyzendő, hogy ezek a munkáltatói terhek nemcsak az adókat, hanem a munkaadókra háruló adminisztratív költségeket is magukban foglalják, amelyeket a bürokrácia előírásai miatt kell viselniük. Ahogyan Rothbard megjegyezte:

A nyilvántartás-vezetés és adófizetés rabszolgasága jelen van az egész gazdaságban. Minden üzletember arra kényszerül, hogy temérdek időt és pénzt szenteljen a végtelen űrlapok és nyilvántartások kitöltésére számtalan állami szerv számára a szövetségi, tagállami és helyi szinten. Arra kényszerítik, hogy fizetség nélkül dolgozzon. Ezek a mindenkire kivetett költségek kiváltképpen károsak a kisvállalkozásokra, amik sokkal kevésbé engedhetik meg maguknak az idő- és energiaveszteséget, mint a nagyvállalatok.

A nyereségesség növelése a profitokra kivetett adók eltörlésével pedig azért különösen fontos, mert a nagyobb nyereség nemcsak ösztönzi a vállalkozások indítását és bővítését, hanem vonzóbbá teszi a tőkebefektetést új beruházásokba és munkahelyek teremtésébe.

Ez még korántsem minden, amit a libertárius törekvés tehet annak érdekében, hogy viszonylag fájdalommentes legyen a helyreállás. Számos állami intézmény és vállalat privatizálható - akár nyilvános és mindenki számára nyitott árveréseken, akár pedig úgy, ahogyan Rothbard javasolta: hogy részvénytársaságokká alakítják őket, a részvényeket pedig szétosztják a benne dolgozók között. Az új tulajdonosoknak persze gondoskodniuk kell arról, hogy az intézmények fenn tudjanak maradni az önkéntes vásárlók finanszírozásából, de ezzel esély nyílik számos munkahely megmentésére.

A vállalkozásokat gúzsba kötő szabályozások eltörlésénél külön figyelmet érdemes fordítani egy speciális kategóriára: a szakmai képzéseket és a tanoncprogramokat korlátozó regulációkra. A szakképzések felszabadítása, valamint az olyan alternatív képzési formák engedélyezése, mint a tanoncság, biztosítja, hogy az egykori adófogyasztók gyorsan és hatékonyan elsajátíthassanak a piacon értékesíthető készségeket.

Végül pedig a helyreállás folyamatában kulcsszerepet játszhat a valódi társadalmi szolidaritás. Amire a balosok hivatkoznak a társadalmi szolidaritás felemlegetésekor, abban semmi társadalmi, és semmi szolidaritás nincsen; valójában puszta állami erőszakot követelnek. A valódi társadalmi szolidaritás az önként nyújtott és önként finanszírozott segélyszervezetekben testesül meg, és a libertáriusok feladata nem csupán az állami kényszer elutasítása, hanem annak a kulturális értéknek az elterjesztése is, hogy embertársaink megsegítése nem az állam, hanem az emberek saját felelőssége és erkölcsi kötelessége. Nem elegendő pusztán azt hirdetni, hogy az efféle segítség nem az állam felelőssége; a libertárius eszme mellett és azon túlmenően terjeszteniük kell az önkéntes segítségnyújtás fontosságát - nem csak erkölcsi, hanem gyakorlati szempontból is. Az ilyen szervezetek kialakulása ugyanis csökkenti a társadalmi elégedetlenséget és ellenségességet azokkal az elkerülhetetlen fájdalmakkal szemben, amik a gazdasági szabadság megvalósításával járnak.

Végső soron az adófogyasztók is azzal szolgálják legjobban saját önérdeküket, ha támogatják a gazdasági szabadságot. A magántulajdon tiszteletére alapuló gazdaság hatalmas mértékben és elképesztő sebességgel növeli mindenkinek az életszínvonalát. A termékek és szolgáltatások olcsó bőségét bocsátja mindenki rendelkezésére. Az adófogyasztóknak el kell engedniük azt a társadalomellenes önzést, amely a saját rövid távú érdekeikért feláldozná a teljes társadalom jólétét – beleértve saját magukat is.

A libertáriusoknak pedig nem szabad trivializálniuk a gazdaság felszabadításával járó átmeneti nehézségeket. Ezek a problémák nem cáfolják a szabadság szükségességét, de megkövetelik, hogy extra figyelmet fordítsunk a fájdalmak minimalizálására. És amikor elindul a libertárius program megvalósítása, meg kell értenie minden érdekcsoportnak: minél gyorsabban és minél átfogóbban sikerül a gyakorlatba ültetni, annál kevesebb szenvedéssel jár majd a szükségszerű átmenet.

Miért van az, hogy a magyar vállalkozók mindent kispórolnak a termékeikből? Mert ezt várják el tőlük a fogyasztók.

Magyarország szegénységének egyik súlyos oka az a gyűlölködő attitűd, amit az átlag magyar tanúsít a vállalkozók iránt. Ez az antikapitalista mentalitás ellenséges és kockázatos környezetet teremt a vállalkozásnak, valamint megnyitja a kapukat a vagyonpusztító állami beavatkozásnak; részben a szocialista kor maradványa, részben pedig annál is régebbi és az előidézője annak.

Halljuk, milyen gyűlölködő tirádákban részesíti az átlag magyar a vállalkozókat, amiért a termékeikből „kispórolnak” mindent, amit csak tudnak. Ugyanez az átlag magyar fogyasztóként, mint a gazdasági tapasztalatok bizonyítják, rettenetesen árérzékeny. Törekszik a legolcsóbbat választani, a legkisebb árkülönbözetek esetén is, a minőség pedig másodlagos megfontolás a vásárlásai során.

Alapjában véve javulna az országunk erkölcsi minősége, ha ez az átlagember felfogná, hogy pontosan azért kritizálja a vállalkozókat, amit fogyasztóként könyörtelenül megkövetel tőlük. Ugyanis nem a vállalkozók döntik el, hogy mit és hogyan termeljenek, hanem a fogyasztók. Ha a fogyasztók a minőségi, de költségesebb terméket igényelnék, hiába próbálnának egyes vállalkozók kispórolni minden lehetségest a termékükből, nem találnának vásárlókat; azok tennének szert a nyereségre, akik a minőségre törekszenek. És amikor a fogyasztók a legalacsonyabb árakra vadásznak, pontosan azzal bízzák meg a vállalkozókat, hogy kispóroljanak a termékükből mindent, amit csak tudnak.

A nagy osztrák közgazdász, Ludwig von Mises világosan leírja, hogy a vállalkozók nem viselkedhetnek másképp, mint ahogy a fogyasztók megkövetelik tőlük:

A fogyasztási javakat előállító vállalkozók a legkedvezőbb áron kénytelenek megvásárolni a fogyasztóik igényeinek kielégítéséhez szükséges termelési javakat. Ha nem a legolcsóbb forrásokat választják, ha nem a leghatékonyabban használják fel a termelési javakat a gyártásban, képtelenek lesznek a legalacsonyabb árakon kielégíteni a fogyasztók igényeit és kiszorítják őket a piacról azok a vállalkozók, akik jobban értenek a beszerzéshez és a termeléshez.

A fogyasztó vásárlóként szabadon követheti saját ízlését és elképzeléseit. Ezzel szemben a vállalkozónak úgy kell vásárolnia a vállalkozása számára, ahogy megköveteli a fogyasztók igényeinek leghatékonyabb kielégítése. A fogyasztók által meghatározott iránytól való eltérések hátrányosan befolyásolják a vállalkozó jövedelmezőségét, így veszteségekhez vezetnek és veszélybe sodorják vállalkozói pozícióját.

Ebből ered a vállalkozóknak az a gyakran bírált szigorúsága, ami mindent dollárokban és centekben mér. A fogyasztók parancsára kényszerül így viselkedni, mivel azok nem hajlandók megtéríteni a vállalkozóknak a fölösleges kiadásokat. Amit a köznapi nyelv spórolásnak nevez, az valójában az a törvény, amit a fogyasztók szabnak a vállalkozók és segítőik tevékenységeire. A fogyasztók azok, akik a piaci magatartásukkal közvetve meghatározzák az árakat és a béreket, és ezzel együtt a vagyon elosztását a társadalom tagjai között. Az ő piaci döntéseik határozzák meg, hogy ki lehet vállalkozó és a termelési eszközök magántulajdonosa. A fogyasztók befolyásolják minden egyes elköltött dollárral a termelés és a marketing irányát, mértékét és típusát.

A dolog erkölcsileg igazán felháborító oldala az, hogy a magyar közönség éppen azt kapja a vállalkozóitól, amit igényel tőlük - majd emiatt a leggyűlöletesebb szavakkal illeti őket.

Az elemzést természetesen bonyolítja az a tény, hogy az intervencionizmusban az állami beavatkozás rettentő mértékben torzítja a gazdaságot. Az adók, tilalmak szabályozások nem teszik lehetővé a fogyasztói preferenciák teljes megnyilvánulását a piacon elérhető termékekben. Amire a fogyasztók igényt támasztanak, azt is sokkal költségesebb és bonyolultabb előállítani a gazdasági szabadság hiánya miatt. Az állam korlátozza a versenyt, súlyos adókkal és bürokratikus követelményekkel emeli a termelés költségeit, és a fogyasztók igényei kielégítésétől saját igényei ellátásához tereli az erőforrások hatalmas részét az állami támogatások mindent átszövő rendszerén keresztül.

Érvelhetnénk úgy, hogy nem - vagy nem csak - a fogyasztói árérzékenység, hanem ezek az intézkedések kényszerítik a vállalkozókat arra a „kispórolásra”, amiről a panasz szól. Hiszen az állami beavatkozás súlyos költségei mellett máskülönben képtelenek volnának nyereséget termelni, növelni a vállalkozásukat és megkeresni a vállalkozástól vágyott összeget - azaz felesleges és haszontalan volna vállalkozniuk, és jobban járnának visszatérni a bérkeresők sorába.

És azt is mondhatnánk, hogy a fogyasztók mint adófizetők kirablása okozza az árérzékenységüket. Igen ám, de ugyanezek a fogyasztók azok, akik támogatják, megszavazzák és követelik az intervencionista államizmust, a hatalmas államot, ami ezeket a gondokat okozza - tehát ismét ott találjuk magunkat, hogy meg kell állapítanunk: az átlag magyar antikapitalsta kirohanása pontosan amiatt panaszkodik, amit megkövetel az államtól és a vállalkozóktól. És túlságosan is ostoba ahhoz, hogy ezt észrevegye.

Amerika és Kína pusztításáról

Aki követi az amerikai politikai diskurzust, tudja, hogy az amerikai jobboldal rettentő fenyegetést lát Kínában. A megfogalmazott kritikának egy része gazdasági téveszmékből származik, a másik pedig a kínai állam szabadságellenes intézkedéseit, orwelli megfigyelőállamát, az ujgurok ellen elkövetett népirtást és elnyomást, valamint az "egy Kína politikát" kritizálja.

Ami a protekcionista érveket illeti, ezek a kritikusok teljes mértékben tévednek. A termelés nem kitelepül Kínába, hanem Kína egy hatalmas ütemben iparosodó ország, ami az elmúlt évtizedek során kifejlesztette a saját iparát. Kína jelenleg nem egy kommunista, hanem egy intervencionista gazdaság, épp úgy, ahogyan Amerika sem egy kapitalista, hanem egy intervencionista ország. Mindkettőben lehetséges egy bizonyos szintű szabad vállalkozás, a magánvagyon felhalmozása és befektetése, a fogyasztás egy bizonyos szintű szabadsága. És az állam mindkét országban számos ponton beleavatkozik ezekbe a tevékenységekbe.

Az amerikaiak az elmúlt száz évben olyan súlyosan aláásták a saját gazdaságuk produktivitását az elvadult intervencionista politikájukkal, hogy ellehetetlenítették, hogy a gazdaságuk hatékonyan kiszolgálhassa a világgazdasági igényeket. Kína azonban jelentős mértékben felszabadította a gazdaságát a valóban kommunista időkhöz viszonyítva, így kifejlődhetett az a kínai ipar, ami képes olcsón és egyre jobb minőségben ellátni a világ fogyasztóinak az igényeit.

Amíg Amerika a tőkefelélés politikáját folytatta, Kína lehetővé tette a magántőke képződését és a magánvállalkozás kialakulását.

És bármilyen protekcionista lépések mellett kötelezze is el magát Amerika, semmit nem fog változtatni a dolgon. Kína továbbra is ki fogja szolgálni a világpiacot, Amerika pedig - hacsak meg nem szünteti a gazdaság állami megkötését - továbbra is képtelen lesz rá.

Kína valójában hatalmas szolgálatot tesz a világnak azzal, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a szellemi tulajdonjogoknak nevezett kitalálmányt. A szellemi tulajdon egy hamis illúzió, aminek a kikényszerítése csakis a valódi, fizikai magántulajdon ellen elkövetett agresszív erőszakkal lehetséges. Az ember nem tulajdonolhat gondolatokat, ötleteket, nem szűkös dolgokat; csakis fizikai tárgyakat tulajdonolhat. És azzal, hogy Kína engedi a szabadalmak és a szellemi jogok más formáinak a szabad felhasználását, röviden, a másolás szabadságát, valójában e tekintetben sokkal inkább a magántulajdon oldalán áll, mint az összes többi nyugati ország, és hatalmas mértékben elősegíti az innovációt, a gazdasági fejlődést és a fogyasztói igények kiszolgálását. Ez egy roppant alábecsült, de hatalmas szolgálat, amit Kína nyújt a világnak.

Ami a kínai állam azon intézkedéseit illeti, amelyek eltiporják egyes területek, népcsoportok vagy egyének szabadságát, ezekkel kapcsolatban nem érdemes vitatkozni. Nyilvánvalóan hátborzongató, gonosz, elítélendő és ellenzendő intézkedések.

De van valami rettenetesen képmutató abban, amikor az amerikai nacionalisták ezeket a szólamokat hangoztatják. Ugyanis az a pusztítás, azok a károk, az a civilizációrombolás, amit az amerikai állam elkövetett a nyugati civilizáció ellen az elmúlt száz év során, összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, mint bármi, amit Kína tett az országának határain kívül.

Amerika volt az, ami elpusztította Európa régi monarchiáit, amelyek sokkal szabadabb és civilizáltabb társadalmakat alkottak, mint a demokrácia tömeguralma. Az európai monarchiák vége egyben a klasszikus liberalizmus korszakának is a végét jelentette; beköszöntött az államhatalom megfékezhetetlen terebélyesedésének a korszaka, ahol a hatalmukat folyton féltő, megszerezni és fenntartani kívánó politikusok egymást túllicitálva ígérik meg a tömegnek ciklusról ciklusra, hogy minden gondjukról és vágyukról gondoskodni fognak az állam hatalma segítségével. Az átlagos demokratikus politikus, akit a tömeg megszavaz, összehasonlíthatatlanul alantasabb, visszataszítóbb, démonibb, civilizálatlanabb és szabadságellenesebb figura, mint az előző korok királyai. És a monarchiák elpusztítása adott teret a huszadik század rettentő szörnyűségeinek, a fasizmus, a nácizmus és a szovjet szocializmus uralmának.

Amerika volt az, aki a progresszív kor és a New Deal ideológiájának elterjesztésével belevezette a nyugati világot a féktelen intervencionizmus korszakába. Amerika volt az éllovasa annak a gazdasági pusztításnak, amit őt követve átvett minden nyugati ország. Amerika kényszerítette puha és kemény eszközökkel a világ országait a dollárhegemónia elfogadására, hogy a nemzetközi kereskedelem és tartalékvaluta-rendszer az általa korlátlanul nyomtatható pénzre épüljön, és más országok a valódi erőforrásaikkal fizessenek az amerikai papírért.

Amerika követte el a kétszeres tömegmészárlást Japán népessége ellen az atombombákkal. Amerika mészárolta le civilek tízezreit Drezdában, százezrét Tokióban, és millióit a Közel-Keleten. Amerika buktatta meg az iráni kormányt, megágyazva az iszlamista fanatikusok hatalomra jutásának. Amerika szállta meg Irakot és gyilkolt le százezreket egy nyilvánvaló hazugságra alapozva. Az amerikai birodalom destabilizálta a Közel-Keletet, megteremtve az okot arra, hogy milliók vándoroljanak Európába. Amerikai bombák és dróncsapások zúdultak Jemenre, Szomáliára, Pakisztánra és Afganisztánra. Az amerikai beavatkozás hozta létre azt a terrorista ellenreakciót, amely megannyi életet követelt a nyugati világban. Sőt az amerikai állam finanszírozta, fegyverezte fel és képezte ki azokat a csoportokat, mint az afganisztáni mudzsahedineket vagy a szíriai iszlamista lázadókat, amelyekből később terroristák lettek. És Amerika mélyállama finanszírozta azokat az NGO-kat és médiaorgánumokat, amelyek Európa határainak megnyitásáért dolgoztak.

Ahogyan azokat a pusztító neomarxista eszméket is az amerikai állam által finanszírozott egyetemek és szervezetek terjesztették el a nyugati világban, amelyeknek a célja elpusztítani a család intézményét és a kapitalizmus ingatag maradványait.

A nyugati civilizáció ellen elkövetett fenti és számos másik bűn mellett, mégis mi az, amit Kína elkövetett a nyugati világ ellen? Talán azt a borzasztó bűnt, hogy olcsó termékekkel látta el a nyugati fogyasztókat, amelyek emelték mind a nyugati fogyasztók, mind a kínai dolgozók életszínvonalát? Kínának sosem voltak imperialista vágyai az egy Kína politikán túl. A protekcionista tévképzet az egyetlen, amit az amerikai nacionalisták fel tudnak hozni amellett, hogy miért kellene rettegnünk Kínától - miközben kényelmesen figyelmen kívül hagyják, hogy minden okunk megvan rettegni Amerikától.

A fogyasztóvédelem és az azbeszt

Az államzmus védelmében felhozott érvek közül az egyik legnépszerűbb a fogyasztóvédelem babonája. Ha nem volna fogyasztóvédelem, a kocsmák mérgezett italokat szolgálnának fel, az éttermek rothadt húst etetnének velünk, az építőipari vállalkozók pedig olyan rossz minőségű házakat gyártanának, hogy éveken belül ránk dőlnének a falak.

Az állami fogyasztóvédelem melletti érvelés teljesen figyelmen kívül hagyja a piacgazdaság alapvető tényét, miszerint a piac a fogyasztók igényeit igyekszik kielégíteni. Kétségtelen, hogy az emberek, beleértve a vállalkozókat, nem szent és tökéletes lények, és míg vannak közöttük olyanok, akik becsülettel és a minőség iránti odaadással szolgálják a fogyasztókat, olyanokból is bőven akad, akik csak pénzt akarnak keresni a lehető legtöbb spórolással. De a kapitalizmusban végső soron nem a vállalkozók döntenek arról, hogy vállalkozók lesznek, hanem a fogyasztók döntenek arról, hogy kiből lehet és kiből nem lehet vállalkozó; és nem a vállalkozók döntenek arról, hogy milyen árucikkek legyenek a piacon, hanem a fogyasztók.

Ennek a megértése a legfontosabb ahhoz, hogy felfogjuk a kapitalizmus működését. A kapitalizmusban minden csere önkéntes; nem kényszerrel, hanem kölcsönös beleegyezéssel történik. Így mindenki csak akkor tehet szert bevételre, ha olyan szolgálatot nyújt valaki másnak, aki azt a szolgálatot többre értékeli, mint a pénzt, amit cserébe fel kellene adnia - azaz az összes többi kielégülést, amit a pénze nyújthatna.

Az önkéntes kapcsolatok elve teremti meg azt a rendszert, amelyben a fogyasztó az úr. Ugyanis hiába termel egy vállalkozó valamit, amiben ő maga hisz és amit ő értékesnek tart; a fogyasztóknak kell úgy dönteniük, hogy megvásárolják az árucikkét.

A fogyasztók nem mérget szeretnének rendelni a csapostól, nem rothadt húst akarnak vásárolni a hentestől, és nem összeomló házakat akarnak kapni az építési vállalkozótól. A vásárlók azoktól fognak vásárolni, akik azt adja nekik, amire tényleges igényük van. A szabad verseny a fogyasztóvédelem egyetlen valódi eszköze. Ha akad is egy vagy néhány vállalkozó, aki csalással és hazugsággal olyan terméket próbál eladni, ami csak látszatra felel meg a fogyasztói igényeknek, a szabad verseny - amennyiben nem korlátozza az állami beavatkozás - megengedi minden pénzéhes, vállalkozó szellemű egyénnek, hogy kitúrja ezeket a szélhámosokat a piacról és a fogyasztók igényeinek tényleges kiszolgálásával átvegye a helyüket.

Megjegyzendő, hogy ezek a példák, mint a mérgezett ital, amikkel rendszerint előhozakodnak az államisták, rendszerint a csalás kategóriájába, azaz az állami büntetőjog hatálya alá tartoznak. Csalás akkor történik, amikor egy csere során az egyik fél úgy adja át a tulajdonát, hogy cserébe nem azt kapja, amiben megegyeztek és amit neki implicit vagy explicit megígértek; azaz a másik fél jogtalanul birtokolja a hamis termékért kapott tulajdont. Amikor az ember bemegy a boltba és mérgező italt vagy rothadt húst szolgálnak fel neki, az pontosan a csalásnak az egyik példája, tehát semmi különösebb szabályozás vagy speciális "fogyasztóvédelem" nem volna szükséges. A hatályos büntető törvénykönyv már lefedi ezeket az eseteket. Az, hogy az állam a hatékonytalansága révén képtelen leszámolni azokkal a bűnesetekkel, amikkel a már fennálló törvények szerint is le kellene számolnia, az pedig nem a további állami fogyasztóvédelem szükségessége melletti érv, hanem amellett, hogy hiába bízzuk az államra ezeket a dolgokat.

A minap beszélgettem egy államistával, aki azt a példát hozta fel a fogyasztóvédelem melletti érvként, hogy Szerbiában - az állítása szerint - azbeszttel építették a házakat költségmegtakarítás céljából, ami nagyon sokaknak súlyos egészségügyi károkat okozott, amíg az állami fogyasztóvédelem be nem tiltotta. Tehát az államnak atyáskodó szerepet kell felvennie és a fogyasztóvédelem égisze alatt be kell tiltania olyan üzleti gyakorlatokat, amiket a fogyasztók önként vásárolnak, azonban azok károsak rájuk nézve.

Tételezzük fel, hogy a leírt forgatókönyv igaz. Ha vannak is olyan esetek, ahol az emberek önként és a tettük teljes tudatában olyan termékeket és szolgáltatásokat vásárolnak, amik káros következményekkel járnak rájuk nézve, akkor mégis miért vásárolnák ezeket? Azért, mert előnyben részesítik ezeket a károkat, mint többet fizetni a termék jobb minőségű változatáért. Minden fogyasztói döntés egy trade-off, és ezt a trade-offot valamilyen formában nap nap után mindannyian meghozzuk. A fogyasztók nem csak azt nézik, hogy mit vásárolnak, hanem azt is, hogy mi mást vásárolhatnának. És bizony rendre előfordul olyan eset, amikor az ember az anyagi körülményei miatt nem a legjobb terméket választja; vannak esetek, amikor egyáltalán csak így juthat hozzá a termék bármilyen változatához. A fogyasztóvédelmi állami beavatkozás egyszerűen megtiltja a vásárlónak, hogy önként mérlegeljen és meghozza ezt a trade-offot. Az állam lényegében betiltja az olcsóbb és rosszabb minőségű árucikkeket, ez pedig azt jelenti, hogy akik eddig azt vásárolták, immár vagy egyáltalán nem fognak tudni hozzájutni ahhoz a termékhez, vagy egy sokkal nagyobb áldozat árán, amit - ha szabadon dönthettek volna - nem hoztak volna meg.

Felesleges arról álmodozni, hogy a piaci verseny és innováció majd leszállítja az árakat. Az árak le voltak szállítva, amíg az állam be nem tiltotta a termékeket. Ha valami következménye lesz, akkor az az árak növekedése lesz, ugyanis az állami beavatkozás miatt csökken a kínálat, az addigi kereslet egy része pedig versenybe száll a csökkent kínálat egységeinek megszerzéséért. Hiábavaló azt remélni, hogy a vállalkozókat a tilalom ösztönözni fogja arra, hogy kitalálják, hogyan szolgálják ki azt a vásárlókört, ami csak az olcsóbb és rosszabb termékeket tudta megfizetni. Hiszen ez az ösztönző előtte is megvolt. Két megegyező árú termék között az előző környezetben is a jobb minőségűt választották volna a fogyasztók, tehát a vállalkozóknak előtte is minden okuk megvolt arra, hogy a nyereségek reményében megpróbálják jobb minőségű termékkel kiszolgálni a szegényebb vásárlókat. Állami tilalmakkal nem lehet kikényszeríteni az innovációt ott, ahol a nyereségvágy ösztönzője sem volt képes arra.

De olyan helyzetek is akadnak, amikor a fogyasztók jól tudják, hogy mit vásárolnak, de nem tudják, hogy az káros rájuk nézve. Valójában a szerb azbesztházak esete is pontosan ez volt. A fogyasztók azért vásárolták ezt a terméket, mert látták az árkülönbséget, de nem tudták, hogy valójában az egészségükkel fizetnek érte. Ebben az esetben azonban az állami beavatkozás sem segíthet sokat; ugyanis az intervencionista állam döntéseit mindig befolyásolják az érdekképviseleti csoportok és a lobbisták. És amikor az adott termék káros voltáról nem tud a szavazóbázis döntő többsége, akkor nincsen politikai indíték a beavatkozásra, viszont a lobbisták és érdekcsoportok befolyása révén minden indíték megvan arra, hogy ne avatkozzon be az állam. Ha azonban olyan sok választópolgár értesül az adott termék káros voltáról, hogy az a hatalom és a népszerűség megtartása vagy növelése érdekében megindokolja az állami beavatkozást, akkor viszont már feleslegessé is válik az állami beavatkozás, hiszen a fogyasztók már hozzájuthatnak ahhoz az információhoz, aminek a tudatában nem vásárolnák meg a terméket.

És pontosan így történt Szerbiában is. Ha megnézzük az empirikus adatokat, a fogyasztóvédelem valójában csak 2011-ben tiltotta be az azbeszt használatát, de a fogyasztók általi használata már 1995-ben szinte nullára zuhant:

Zoraja, Bojana & Zivancev, Miodrag & Ubavin, Dejan & Nakomcic-Smaragdakis, Branka. (2021). Circular economy as possible solution for asbestos burden. IOP Conference Series: Materials Science and Engineering. 1163. 012033. 10.1088/1757-899X/1163/1/012033.: Use of asbestos fibers in Serbia 1930-2000 (https://www.researchgate.net/figure/Use-of-asbestos-fibers-in-Serbia-1930-2000-18_fig2_353960970) Zoraja, Bojana & Zivancev, Miodrag & Ubavin, Dejan & Nakomcic-Smaragdakis, Branka. (2021). Circular economy as possible solution for asbestos burden. IOP Conference Series: Materials Science and Engineering. 1163. 012033. 10.1088/1757-899X/1163/1/012033.: Use of asbestos fibers in Serbia 1930-2000 (https://www.researchgate.net/figure/Use-of-asbestos-fibers-in-Serbia-1930-2000-18_fig2_353960970)

Az 1970-es és 80-as években a tudományos kutatások és médiakampányok révén világszerte közismertté vált az azbeszt egészségkárosító hatása. Az első országok az 1980-as és 90-es években tiltották be az azbeszt használatát. Ugyanebben az időszakban a szerb fogyasztók is szinte teljesen elhagyták az azbeszt használatát — mindezt állami beavatkozás nélkül. Mire a szerb állam 2011-ben végül betiltotta, a probléma már több mint egy évtizeddel korábban magától megoldódott. Valószínűleg pontosan ugyanez történt volna az összes többi országban is, ahol hamarabb meghozták a tilalmat. Ez annak a klasszikus esete, amikor az állam önmagának tulajdonítja az érdemet azokért a folyamatokért, amik nélküle is megtörténtek volna - majd az államisták azt mondják, hogy az állam nélkül még mindig azbeszttel építkeznénk!

A fogyasztó sokkal inkább érdekelt saját magának a védelmében, mint amennyire az állam érdekelt a fogyasztó védelmében. Az állam valójában egyedül a hatalom, a népszerűség, valamint a lobbisták által származó bevétel megtartásában és nagyobbításában érdekelt, míg a fogyasztó a saját jólétében érdekelt. A fogyasztó sokkal jobban meg tudja hozni ezeket a döntéseket, mint bármilyen állami szerv, ugyanis az egyes fogyasztó sokkal több információval rendelkezik a saját helyzetéről, opcióiról, preferenciáiról és szubjektív értékítéleteiről, mint valami állami bürokrata. A fogyasztó először megnézi az értékeléseket és a véleményeket, mielőtt kocsmába vagy húsboltba menne, és referenciákat kér, mielőtt építési vállalkozót választ.

Ha probléma az úgynevezett információs aszimmetria, ami a vásárló és az eladó között fennáll - állítólag gyakran az eladó javára, akkor ugyanilyen alapon a fogyasztóvédelmi állami beavatkozást is elleneznünk kell. Az állami bürokraták és a gazdaság központi tervezői ugyanis még nagyobb információs hátrányban vannak: sokkal kevesebbet tudnak a fogyasztó helyzetéről, lehetőségeiről és preferenciáiról, mint amennyit a fogyasztó saját maga fel tud mérni a piacon.

És amikor egy termékről nem köztudott, hogy káros, akkor az államra hiába várunk, hogy beavatkozzon; ha pedig köztudott, hogy káros, akkor a fogyasztók sem fogják megvásárolni azt, az állami beavatkozás pedig annyira megkésik, hogy teljesen feleslegessé válik.

Mindenható államunkat add meg nekünk ma...

Az államista NPC minden országban ugyanúgy gondolkodik: amikor az állami megoldás elbukik, a válasza mindig az, hogy még több államot követel.

Ha kifogásolja a magáncégek termékinek vagy szolgáltatásainak a minőségét, nem vesz belőle többet, és mindenki másnak is ezt javasolja.

De ha egy állami szolgáltatással van probléma! Az ideológiai agymosás annyira erősen uralja az államista NPC gondolkodását, hogy fel sem merülhet, hogy az államra is ugyanezt a logikát alkalmazza. Az államimádó szemében az Állam mindenre képes és felette áll minden törvénynek: emberinek, természetinek, logikainak. Ha az Állam hibázik, a megoldás minden bizonnyal az, hogy növelni kell a hatalmát.

Az államizmus ideológiája azt diktálja, hogy egyedül az Állam hatalmának gonosz "neoliberális" korlátozása lehetetleníti el a társadalmi célok elérését az államon keresztül. Az államista "megszorításnak" nevezi azt, amikor az Állam kevesebbet rabol el az adófizetőtől; minden gazdasági baj okát a deregulációban vagy a szabályozások hiányában látja; és minden társadalmi gondról azt képzeli, hogy megoldható az állami kiadások növelésével.

Az államista NPC nem érti az ösztönzőket.

Ott, ahol a "fogyasztónak" nincsen választási lehetősége más szolgáltatót választani, ott mi ösztönözné a szolgáltatót, hogy jobb szolgáltatást nyújtson? Az égvilágon semmi.

És ahol a bevétel nem önkéntes fizetségekből, hanem kényszerrel beszedett adókból jön, ahol az Állam teljesen elválasztja a szolgáltatást az ellenszolgáltatástól, mégis milyen ösztönző késztetné a szolgáltatót a minőségre? Az égvilágon semmilyen.

Az erkölcsi romlás előidézi a minőségi romlást. Ahol a vásárló nem mondhat nemet, ahol erőszakkal kényszerítik a finanszírozásra, ahol a szolgáltató megkapja a fizetségét, bármilyen minősíthetetlen munkát végez, és minél rosszabb teljesítményt nyújt, annál inkább követelik, hogy az Állam többet fizessen nekik, ott mi másra számíthatunk, ha nem a minőség egyre súlyosabb romlására?

Aki az ösztönzők hiánya nélkül is elvárja a minőséget az állami szolgáltatásoktól, hallgatólagosan feltételezi, hogy az állami alkalmazottak valamiféle szent angyalok, emberfeletti lények, nem emberek a gyarló emberi természetükkel, hanem eszményi teremtmények, akik a legjobbat fogják cselekedni minden ösztönző hiányában is. Ebben is megnyilvánul, hogy az intervencionista államizmus és a teljes szocialzimus édestestvérek.

Az államista NPC-t csakis egyvalamire programozták: hogy minden társadalmi problémából ürügyet kreáljon az Állam hatalmának a növelésére. Ha az állami egészségügy vagy oktatás minősége katasztrofális, minden bizonnyal csak több pénzt kell pumpálni bele. Bele se gondol, hogy ennek az eredménye csak az lesz, hogy többet kap abból a szörnyű minőségből, amit pénzzel jutalmaznak. És ha az sem működik, minden bizonnyal be kell tiltani a magán szolgáltatókat, és az állami intézményekbe kell kényszeríteni a legjobb alkalmazottjaikat.

Az államista gondolkodás mindig felülmúlja önmagát a gonoszságban és az ostobaságban, amikor az Állam hatalmának előző növelése nem hozza meg a kívánt eredményeket. Ha az Állam kudarcot vall, a megoldás soha nem az Állam felszámolása – hanem a totális Állam.

Szóval nagyon is jellemző az az NPC gondolkodás, amit a lenti screenshot képvisel, Magyarországon épp úgy, mint az Egyesült Államokban. Amikor az államista azt látja, hogy évről évre egyre rosszabb a diákok teljesítménye az Állam által irányított oktatásban, az egyetlen megoldás, amire gondolni képes, tovább növelni annak a rendszernek a pénzjutalmazását, ami egyre rosszabb eredményeket produkál.

Segíts eljuttatni a könyveinket a könyvesboltok polcaira!

Támogatás
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5