Valakitől szemrehányást kaptam a Magyar Hírlap múlt vasárnapi számában írott cikkemnek arra a mondatára, hogy a társadalom megkárosítását jelenti, ha a kvalitás helyett a származás szerint válogatódnak ki azok, akik a magasabb iskolák elvégzésével járó pályákra indulhatnak. Az illető – egy jó nevű és tekintélyes életsikerrel működő ügyvédkollégám – a szememre hányja: miért nem írtam meg világosan, hogy minden egyébre való tekintet nélkül a jeles előmenetelű diákok részére kell lehetővé tenni a továbbtanulást, a többieket pedig irgalmatlanul el kell terelni az intellektuális pályákról.
Az igazat megvallva, a cikkemben benne volt valami ilyesmi, de utóbb kihánytam. Nem az irgalmatlan eltérítés volt benne, hanem a jeles rendűek elsőbbsége. Ez az általános közfelfogásnak és közóhajtásnak megfelelő megoldás, ezért első pillanatban nekem is a tollamra jött, de azután felébredt az írói lelkiismeretem, amely nem engedte, hogy magam is beálljak egy tetszetős, népszerű, de a társadalom jólétét egyáltalán nem szolgáló gondolat terjesztői közé. Koncedálom, hogy a társadalom nehéz helyzetben van, de ez a helyzet még nehezebbé válik, ha elismerjük, hogy válogatni kell az indulásra bocsátható emberek között. De ha ennek dacára is a válogatás válik uralkodó rendszabállyá, akkor valamiféle mérőeszköznek is kell lennie ehhez a művelethez. És ha mérőeszköznek lennie kell, akkor – végső kényszerűségből – bele lehet nyugodni abba, hogy legyen ez a mérték a jelesrendűség. Így és csakis így, nyomorúságos kisegítő eszközképpen jöhet tekintetbe az iskolai bizonyítvány kalkulusainak a minősége, amely nem sokkal biztosabb mérték a kvalitás megítélésére, mint az, amely a testalkatból akar valakinek az emberi értékére következtetni, vagy mint az, amely a hegedűjátékos művészetét azon az alapon értékeli magasabbra, hogy kifogástalan hegedülés közben az orra hegyén még egy égő lámpást is tud balanszírozni.
Eléggé banális igazság az már, hogy az iskolai bizonyítvány kalkulusai mennyire nem döntő jelentőségű adatok az ember és az ember képességeinek megállapítása szempontjából. Mindenki tudja az erre vonatkozó közkeletű példákat, mint amilyen például Petőfi Sándor „szekundába ponálása”. Emlékezzünk jól a magunk diákéveiből, hogy mekkora szerepe volt a jelesrendűségben a szerencsének és a pechnek, a sokféle forrásból táplálkozó rokonszenvnek és ellenszenvnek, és különösen a presztízsnek: annak, hogy valaki már mint jeles rendű járt-kelt az iskola világában. Isten ments, hogy csorbítani akarjam jeles rendű diáktársaim érdemeit, sőt az igazságnak megfelelően meg kell állapítanom, hogy a jeles rendűek többé-kevésbé az életben is beigazolták a kiválóságukat, ámde korántsem bizonyultak olyan értékeknek, akiknek az érvényesülhetése végett a csak „jó” rendűek előtt érdemes lett volna, sőt szükséges lett volna elzárni az utat, ha már akkor is fennállott volna a társadalomnak az a siralmas nyomorúsága, amely állítólag válogatásra kényszerít.
Többről, sokkal többről van szó, ha válogatásról beszélünk, mint amennyit egy iskolai osztály életéből meríthető tanulság megvilágíthat. Japán a múlt század végén elhatározta, hogy tömegesen Európába küldi iskoláztatás és továbbképzés céljából azokat az ifjakat, akiknek a személyében garancia van arra, hogy érdemesek arra az óriási áldozatra, amelyet az ilyen Európában töltött esztendők – és pedig úri módon eltöltött esztendők – jelentenek. Szerette volna, hogy valamiféle biztos támpontja legyen arra, vajon miképpen lehet előre megállapítani, ki az, aki feltétlenül méltó erre a kiküldetésre, vagyis röviden szólva: ki a „nagy ember”-jelölt. E végből a japán kormány az akkori tudományos világ egyik legnagyobb tekintélyéhez és legsokoldalúbb tehetségéhez, Wilhelm Ostwaldhoz fordult tanácsért, és megbízta őt egy memorandum kidolgozásával, amely útmutatásul szolgáljon a feladott probléma megoldására. Wilhelm Ostwald készséggel vállalkozott a feladatra, és nagy ambícióval feküdt neki a kidolgozásának. Addig dolgozott, amíg a memorandumból egy hatalmas könyv lett: a Grosse Männer. Egész sereg nagy ember életét dolgozta fel ebben Ostwald, és végül azt a tanulságot volt kénytelen levonni az eredményre türelmetlenül várakozó japán kormány részére, hogy nincsen semmi olyan támpont, amiből előre meg lehetne állapítani egy fiatalemberről vagy pláne egy gyermekről, hogy lesz-e belőle valamely téren nagy ember vagy nem lesz. A jeles bizonyítvány még csak tájékoztatásul se szolgálhat erre vonatkozóan, nemhogy garanciát szolgáltatna. Az életben éppen úgy a salakból és az iszapból is mosódik ki az arany és a gyémánt, mint Kalifornia vagy Alaszka lelőhelyein.
Tegyük fel, hogy a 18. század vége felé Franciaországban éppen úgy válogatni kellett volna, hogy kit engedjenek bizonyos tanulmányok útján érvényesülni, mint ahogyan állítólag minálunk kell e tekintetben válogatni. (Csak mellesleg említem, hogy erről akkoriban ott nagyon is lehetett volna beszélni, mert légió volt az éhenkórász intellektuelek száma.) Ha eszükbe jutott volna ez a korlátozás, akkor elsősorban bizonyára ott is az „idegeneknek” kellett volna a selejtezőbe kerülniük, ami akkor nem zsidót jelentett volna, mert hiszen ezeknek nem volt még akkor polgárjoga, hanem mondjuk, hogy a nemrégiben Franciaországhoz csatolt Korzika olasz lakosságát. Ezekre nézve kézenfekvő lett volna – mai mentalitással nézve a világot –, ha olyan szabályt állítottak volna fel, hogy ezek közül csak azok részére lesznek nyitva a magasabb iskolai előképzettséget igénylő életpályák, akik kitűnő eredménnyel végzik iskoláikat. Ezt mindenki megfelelő megoldásnak fogadta volna el, de ez esetben Bonaparte Napóleon hiányoznék Franciaország történetéből, mert róla a brienne-i iskola a következő végbizonyítványt állította ki: „Bonaparte (Napóleon) úr, született augusztus 15-én, 1769, magassága 4 láb, 10 hüvelyk és 10 vonal; végezte a negyedik évfolyamot; testalkotása jó; egészsége jeles; jelleme szelíd, becsületes, hálás; magaviselete példás; a mennyiségtanban mindig nagy szorgalmat tanúsított; a történetet és földrajzot meglehetősen érti; a puszta dísztudományokban és latin nyelvben középszerű; jó tengerész lesz belőle…” Vajon hol van olyan nagyítóüveg a világon, amellyel ezekből a kalkulusokból a jövő számára felnagyíthatta volna valaki a világverő Napóleont és megállapíthatta volna, hogy érdemesebb a magasabb katonai iskolába való felvételre, mint valamelyik „tiszta jeles” francia iskolatársa?
Miután a példák száma akkora, mint az égen a csillagoké, semmiféle kísérletet nem teszek még néhánynak a felsorolására sem. Csak a felszólamló kollégám kedvéért említem meg, hogy hajdani szerkesztőm Az Üstökösnél, Szabó Endre, aki jogász- és önkéntestársa volt Zsögöd Benőnek, azt mesélte nekünk, hogy igen nagy derültséget keltett volna közöttük, ha valaki azt mondotta volna, hogy a magyar jogtudomány dísze és utolérhetetlen mestere válik ebből a barátjukból.
Ha azok, akiknek osztályrészül jutott a sorstól, hogy a társadalmat kormányozzák, igazat mondanak, amikor azt állítják, hogy ők istenhívők és Isten felismerhető akaratát óhajtják érvényesíteni kormányzati hivatásuk gyakorlásában, akkor a kiválasztást nem bízhatják a tanárokra, hanem meg kell azt hagyniuk magának Istennek a kezében. Meg vagyon írva: „Sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak” – és e keveseket maga a Gondviselés választja ki az emberiség számára. Aki ennek a lehetőségét elveszi, súlyosan bűnözik a társadalom ellen. Nem igaz, hogy a társadalomnak azt a nyomorúságát, amely az életpályák túlzsúfoltságában jelentkezik, bármilyen mértékben is enyhíteni lehetne akármiféle, akár a legjobb indulatú numerus claususokkal. Ezekkel a korlátokkal egyrészt csupán áthelyezni lehet a nyomorúságot a társadalom egyik frontjáról a másik frontjára, másrészt pedig feltétlenül megfosztódik általuk a társadalom olyan értékektől, amelyeket semmiféle emberi előrelátás és semmiféle mérési módszer nem tud a társadalom számára biztosítani. Ezt csak a szabad futás biztosítja, maga az élet az ő kitanulhatatlan és semmiféle mondvacsinált szabályt nem respektáló titokzatos útja-módja szerint.
Uraim, tegyék le a kezükből sürgősen azt a tüzes bélyegzőt, amellyel ráégetik az emberekre a legszörnyűségesebb átok bélyegét. Aki az életben lemarad, annak csak egyetlen megnyugvása lehet: hogy az ő balszerencséje akadályozta meg a boldogulását. Önök azonban még az élet próbatétele előtt rá akarják égetni reménykedő emberek tízezreire a halálig letörölhetetlen bélyeget, hogy ők ab ovo alkalmatlanok a hivatásuk betöltésére, és arra kárhoztatják ezeknek a szerencsétleneknek a tömegeit, hogy koporsójuk zártáig kínozza őket értéktelenségük fojtogató tudata. Vajon hova lehet e pokolból máshova menekülniük, mint a pusztító és romboló kétségbeesésbe?!
