Mindig kárba veszett idő és fáradság, amit arra a meditációra, fejtegetésre vagy vitatkozásra fordítunk, hogy a diktatúra alkalmasabb formája-e az emberek kormányzásának, avagy pedig az alkotmányos parlamentarizmus. Kárba veszett pedig azért, mert ami eddig diktatúra volt a világon, egy sem azon az alapon támadt, mintha az emberek ott, ahol a diktatúra támadt, belátták volna, hogy ez a jobbik kormányforma. Diktatúra volt, mert lett: mindig önmagában hordta az indokolását, de amikor már volt vagy megvalósulni látszott, egymást gázolták le a tudósok, annyira tülekedtek annak a bizonyításában, hogy a diktatúra az embervezetés igazi formája. De bármennyi tintát ontottak is a tudósok e tétel bizonyítására, a diktatúra létét egy pillanatig sem ezek a bizonyítékok biztosították, hanem mindig csak az az erő, amelyre a diktátor támaszkodott. De hogy a természetes ősállapot nem a diktatúra, hanem a közmegegyezés, amely száz mindenféle alakban jelentkezhet, ennek az igazolására a történelem összes tényei felvonulnak tanúságtételre: még eddig minden diktatúra megbukott! Mind kivétel volt, és a történelem mértékével mérve csak pillanatokra emelkedett ki az ősformából. Ami mellett természetesen nem szabad a közmegegyezés számtalan változata szerint az élre helyezett vagy odakerült vezért összetéveszteni a diktátorral, aki maga ül, akár a saját erejéből, akár a tömeg ájult gyöngeségéből, az összesség nyakára.
Ezzel azonban még az a kérdés nincs eldöntve, hogy vajon a diktatúra mint olyan jó-e vagy rossz. A Társadalmi szerződésben, amely a francia forradalom bibliája volt már akkor is, amikor a szelleme az alkotmányosságot sugározta, Rousseau azt tanítja, hogy bizonyos előfeltételek mellett mindenféle kormányzat lehet a legjobb, másféle előfeltételek mellett pedig mindenféle kormányzat lehet a legrosszabb. Az azóta szerzett tapasztalatok után sem lehet azt tagadni, hogy lehetnek egy nép életében pillanatok, amelyekben egyetlen ember szellemi és erkölcsi erején múlik a közösség sorsa – akinek azonban nem kell okvetlenül diktátornak lennie. De hogy ez vagy az a pillanat-e, és ez vagy az a férfi van-e erre hivatva, drámáról vagy komédiáról van-e szó, erről mindenkinek meg lehet a véleménye, és csak a történelem az, amely hitelesít. Valamint kérdés marad az is, hogy meddig kell valójában ennek a pillanatnak tartania, és hogy megvan-e abban, akinek a diktátorszerep kijutott, a kellő érzék és lelkierő, hogy ha elérkezik az ideje, letegye ezt a szerepet, miként azt Cincinnatus cselekedte. A dolog nehezebb, semmint azt gondolni lehetne, és ritkán akad olyan gorombán őszinte tanácsadó, aki a diktátornak, ha ilyen kétségek dúlnának keblében, azt felelje, amit a boldogult Keszler József felelt az öregedő primadonnának, aki egy gyenge pillanatában feltárta előtte a skrupulusait:
– Azt hiszem, elérkezett már az ideje, hogy szép lassan visszavonuljak.
Mire a kíméletlen öreg kritikus azt mondotta:
– Szaladni nem tudsz?
Talán abban lehet valami, hogy a háborús idők, akár a háború akut, akár lappangó korszakában, a diktatúrát kívánják. De lehet, sőt valószínű, hogy ez is csak képzelődés. A francia forradalom seregét a jóléti bizottmány dirigálta, és egy végtelenül igénytelen, szelíd lángész, Carnot, üzenetekkel közvetítette a hadvezéreknek azokat a parancsokat, amelyeknek a teljesítése által mindenütt visszaverték a betörni készülő ellenséget. Azután jött Napóleon, aki miután diktátorrá lett, tagadta, hogy csak a demokratikus néphadsereg az, amely a harcot állni tudja. „Macedónia Nagy Sándor és az ő utódai alatt, Ázsia Mithridatész alatt, Poroszország Nagy Frigyes alatt, Oroszország, Spanyolország – ezek nem mind despotikusan kormányzott országok voltak-e?” – mondja. Így biztatja önmagát a despotaságában, és amíg győz, addig frappáns igazság mutatkozik szavaiban. De végül meghazudtolják a tények, végül mégis földre teríti őt a demokratikus parlament által kormányzott Anglia.
De mit érnek a tények? Diktatúrával vitába szállni annyi, mint szóharcot kezdeni az égiháborúval. És mégis vitába szálltak vele minden időben, Démoszthenésztől és Cicerótól kezdve napjainkig. Sohasem lehet feladni azt a reményt, hogy azt a hatalmat, amely a diktátorok körül tornyosuló fegyverekben rejlik, meg lehet dönteni a logikával, az értelemmel, a jog szellemével, a szavakkal és a betűkkel, amelyek előbb-utóbb erőt vesznek a fegyvereken. Abba az eget-földet betöltő nagy vitába, amely ma világszerte folyik a diktatúra kérdésében, most egy halk, de rendkívül tudatos magyar hang szól bele, dr. Tóth László királyi törvényszéki bíró hangja, aki nem mint politikus, hanem mint jogász tárja föl a diktatúra szellemét az úgynevezett Harmadik Birodalom törvényeinek ismertetésével.1 Mint hivatalban lévő bíró, tartózkodik az ismertetett jogszabályok politikai méltatásától, a hozzájuk fűzött jogászi glosszák publicisztikai ereje azonban annyira lenyűgöző, hogy sokkal mélyebb és maradandóbb hatást gyakorol az értelemre és a lelkületre, mint amilyent a politikusok hangjával és eszközeivel elérni lehetséges. A jogtudós és jogfilozófus objektivitása olyan meztelenségeket és olyan riasztó valóságokat tár fel, amelyeknek az exponálása szilárd talajt ad azoknak a kétkedőknek a lába alá, akiknek skrupulusa és töprengése nem akar elaludni, ha arra gondolnak, hogy talán mégsem lehet mindaz olyan helytelen, amit a világ egyik legkulturáltabb nagy nemzete vagy akárki annak a nevében jónak talál törvénykönyvébe iktatni.
A tudós szerző az ismertetett német jogszabályok csoportjainál mindenütt kimutatja, amit már a könyve bevezetésében is hangsúlyoz, hogy a nemzetiszocialista törvényhozás nincs tekintettel általános emberi elvekre, és hogy e törvényhozás előtt elvesztették jelentőségüket a humanizmusnak és az örök emberi igazságoknak azok a szempontjai, amelyeket eddigelé a jogalkotás legfőbb irányítóiként tanultunk értékelni. A nemzetiszocializmus néhány sajátos szempontot tart szem előtt, és tudatosan negligál mindent, ami kívül esik e szemhatáron. Ennélfogva jogalkotásai nem egy esetben elképesztően hatnak arra a jogászra, akit a jus naturale elvei, a sztoa ideái, a római jog és az egyházjog, valamint a 18. században kihirdetett emberi jogok respektusa vezérel gondolkodásában.
De bizonyosnak látszik ebből a gyűjteményből az is, hogy mihelyt a nemzetiszocializmus a jogalkotás terén kitermelte magából azokat a szabályokat, amelyekkel az éveken keresztül tartó agitáció legtöbbször ismételt és legmarkánsabb rikoltásai alapján tartozott a tömegnek, és azokat, amelyeket a saját hatalmának az állandósításához szükségesnek látott, buzgalma és alkotóképessége azonnal ellankadt. Amikor ki volt mondva, hogy a vezér akarata a jognak a forrása, hogy csak egyetlen párt lehet a birodalomban, és aki más pártot működésében fenntart vagy újat megalakítani igyekszik, az fegyházzal büntetendő; hogy kétféle állampolgárság van, zsidó pedig egyáltalában nem lehet birodalmi polgár; hogy a nemzetiszocialista párt és az állam egy és ugyanaz; hogy a bíró nem csupán a törvények alapján, hanem a nép „egészséges” jogérzéke alapján is ítélhet; hogy börtönnel büntetendő a kétkedő, a tekintélycsorbító, a gúnyolódó és a hangulatrontó; hogy a büntető igazságszolgáltatásban az analógia alapján is lehet bűnösséget megállapítani; és különösen, amikor a zsidók ki voltak szorítva a megélhetést nyújtó pályák egész sorozatából, amikor el volt érve az a cél, hogy a nemzetiszocialista pártból való kirekesztés nagyjából a halálbüntetéssel azonossá vált, mert megélhetéstől való megfosztást jelent – akkor egyelőre véget is ért az új világot jelentő jogszabályok termelése. Ami ezen kívül esik, az meglehetősen konfúzus próbálkozás és kapkodás, a régi talajon való bukdácsolás és a maga termelte hínárba való belekeveredés. Állítólag több százra rúg a rendeletek napi termelésének a száma, amelyek egymást közömbösítve végeredményben a lehetőségek között való és a megszokottól alig különböző életet hozzák ki eredményül.
„Ez az egész törvényhozás – mondja dr. Tóth László – olyan ruha, amit németről vett mérték után németnek szabtak, németnek készítettek el, a németség hordja, és ez a másra szabott ruha nem ítélhető meg abból a szemszögből, vajon hogyan feszítene a magyaron.” Mi azonban korántsem vagyunk abban olyan bizonyosak, hogy vajon csakugyan a németről vett mérték után készült ruha-e ez a törvényhozás? Mert ha igennel kellene felelnünk erre a kérdésre, ha Frank igazságügy-miniszter úr képviseli a valódi német szellemet, akkor azt a ruhát kellene rabruhának minősítenünk, amelyet Kantnak és Bluntschlinak, Jheringnek és Stahlnak és mindazoknak a nagy szellemeknek a tanításai alapján szabtak a németekre, akiknek az etikája jegyében a német törvényhozás működött, és akiknek a jogról alkotott felfogása a német bíróságok ítéleteiben megnyilvánult. Erre a szentségtagadásra pedig sohasem volnánk rábírhatók. Sokkal inkább hisszük, hogy Immanuel Kant volt a német szellem igazi kifejezője, és hogy ez a szellem nem azért nem érvényesül a mai Német Birodalom jogszabályaiban, minthogy nem volna valóban a németség igazi szelleme, hanem azért, mert érvényesülésének olyan akadályai vannak, amelyeknek a taglalása már valóban kívül esik dr. Tóth László értékes könyvének a feladatán.
Lábjegyzetek
-
A német birodalom jellegzetes jogszabályai. Írta dr. Tóth László királyi törvényszéki bíró. Budapest, Politzer Zsigmond és Fiai kiadása. 164 oldal. Ára 2 pengő. ↩
