Elszomorító olvasmány az a jövendőkép, amelyet Móricz Miklós egy tanulmányában Magyarország következő huszonöt esztendejére vonatkozóan összeállított. Ha e horoszkóp helyes, és huszonöt év múlva országunknak és a magyar társadalomnak a képlete olyan lesz, ahogyan itt meg van állapítva, akkor beteljesülnek a költő szavai: pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve: széthull nemzetünk.
Wenckebach professzornak, a világhírű bécsi szívspecialistának van egy saját elmélete a szívbajra vonatkozólag. Szerinte a szívbetegségek túlnyomó része nem az emberi szervezetnek a fogyatékossága, hanem annak a társadalmi és politikai szervezetnek, amelyben élünk. El lehet gondolni egy olyan társadalmat, amelyben mindenki relatív gondtalanságban él, amely a gyűlölködéstől mentes, és amelyben az emésztő irigységnek nincsen szerepe? Az idők elejétől kezdve ábrándoznak az emberek erről a világról, amelyben Ézsaiás próféta szerint „a farkas a báránnyal lakozik, a párduc a kecskefiával fekszik, a borjú az oroszlánkölyökkel, és egy kis gyermek őrzi azokat”. Egy másik prófétai szellem szerint ebben a világban az anyák fájdalom nélkül fogják szülni gyermekeiket. Wenckebach professzor szerint pedig ebben a világban meg fog szűnni a szívbaj az emberek között.
Egy ilyen boldog világnak minden anyagi feltétele már meg van adva a mi mostani világunkban. Mindenki számára, aki ennek a tudatára eszmél, százszorosan kínos az emberiség vergődésének a szemlélete. Igaz — és talán szerencse —, hogy még aránylag vékony réteg az, amely birtokában van ennek a tudatnak. Hiszen e tudat ténybeli alapja még egészen friss adottság. A világ évezredeken keresztül a kényszerű szűkölködés világa volt az emberek számára. Azokban a századokban, amelyeknek a történelmét ismerjük, az éhínség szabályszerűen visszatérő jelenség volt az ismert földrészeken, és amikor nem is volt valóságos éhínség, az általános életnívó akkor is a nélkülözés és a nyomorgás volt.
Az a horoszkóp, amelyet a 18. század végén Malthus állított fel az emberiségre, sokkal borzalmasabb volt, mint amelyet Móricz Miklós 1937 januárjában állított fel Magyarországra. De az alapvető óriási különbség a kettő között, hogy Malthus a szaporaságot látja katasztrófának, a jövendővel foglalkozó minden mai horoszkópállító pedig ellenkezően: az emberlétszám fogyatkozását jelöli meg a népek első számú közellenségének. Semmi se fejezheti ki ennél jobban a dolgok változását.
Pedig Malthus óta az emberek száma a földön megháromszorozódott, és a fogyasztás minden téren tízszer vagy százszor akkora lett, nem is beszélve a fogyasztásnak olyan tárgyairól, amelyek akkor még nem is szerepeltek. És ma már — legalábbis világviszonylatban — senki se mondhatja, és nem is mondja senki, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. A világot ma éppen az ellenkező probléma foglalkoztatja. Mindenütt inkább az a panasz, hogy túl sok van mindenből, amire az embereknek szüksége van. Az agrárországoknak általában az agrártermékek fölöslegei okoznak „gondokat”. Az ipari növényeket termelő országokban túl sok az ipari növény, a gumifaerdő-területeken túl sok a gumi, túl sok a textilgyártmány, túl sok a kávé, a tea, túl sok a gyapjú, a szén, a petróleum, a benzin és minden, amire az embernek szüksége van.
Egy-egy háborús készülődés vagy háborús bonyodalom vagy egyéb olyan helyzet, amely szokatlan mennyiségű anyagpusztítással jár, átmeneti időre fokozza a fogyasztást és csökkenti a termelők gondjait, általában azonban az állítólagos bőség nyomja a világot, és az emberek nem győznek eleget tanácskozni úgy egyes területeken belül, mint nemzetközileg is afölött, hogy miképpen lehetne ezen a katasztrofális bőségen segíteni, és vadabbnál vadabb megoldásokhoz folyamodnak.
Ahelyett, hogy ahol fölös mennyiségben vannak áruk és termékek, oda csalogatnák azokat az embereket, akiknek ezekre a termékekre és árukra szükségük volna, pontosan ennek az ellenkezőjét csinálják. Azt mondják: miután eladhatatlan készleteink vannak, ennélfogva nincsen szükségünk újabb termékekre és iparcikkekre, és ennek következtében munkanélküliek vannak közöttünk. Ha tehát ide még emberek jönnek, akkor még több lesz itt a munkanélküli. Nem szabad tehát senkit többé ide engedni, hanem le kell zárnunk a határt azok elől, akik ide akarnának jönni és itt letelepedni, sőt el kell távolítanunk innen mindenkit, akinek nincsen tételes törvények által védett joga ahhoz, hogy itt élhessen.
Ellenben az átkozott bőségen, ha nem segíthetünk oly módon, hogy a külföld megvásárolja tőlünk a fölöslegeinket, akkor segítsünk rajta oly módon, hogy hagyjuk parlagon a földjeink egy részét, gyújtsuk fel a búzatáblákat, öntsük a tengerbe a kávét, szedjük le csak minden második vagy csak minden harmadik gyapotcserje termését. Mindezt akkor, miközben egyidejűleg igen nagy szubvenciókkal támogatunk olyan intézeteket, amelyekben fáradhatatlan kutató zsenik keresik azokat a módokat, amelyek által mindenből hogyan lehet minél gyorsabban, minél nagyobb mennyiségeket termelni.
Csak természetes, hogy ilyen feje tetejére állított világot nem lehet másképpen kormányozni, csak úgy, ha minél több embert hívunk hozzá segítségül. Hogy valaki néhány holdnyi földjét megmunkálja és azon minél több és minél jobb terményt termeljen, és amit termelt, azt minél jobb piacon eladja, ehhez nem kell több, mint egyetlen ember, aki ezt a maga veleszületett életösztöne alapján megcselekedje. De ahhoz, hogy mindezt ne tegye, kell még egy vagy több ember, aki őt ebben megakadályozza és más magatartásra kényszerítse. Kell egy vagy több ember, aki kieszelje azokat a rendelkezéseket, amelyek ezt a korlátozást paragrafusokba foglalják, egy vagy több ember, aki ezeket a korlátozásokat végrehajtsa, és újra egy vagy több ember, aki ellenőrizze a végrehajtást és kényszert is foganatosítson azzal szemben, akinek az effajta gondoskodás nem megy a fejébe. A végén pedig a néhány hold föld vagy a műhely vagy a gyár és üzem tulajdonosa azon veszi magát észre, hogy amit ő maga teljesen szabadon végezhetne, annak a korlátozott és szabályozott elvégzéséhez még egy másik vagy még két vagy öt másik embert is el kell tartania.
Ennek a folyamatnak a következménye a világ rohamos elbürokratizálódása. A hivatalnokoknak ezt a túltengő szaporodását egyrészt a berendezkedés által meghatározott valóságos szükséglet, másrészt pedig a szabályozott és korlátozott termelésből és forgalomból kiszorult, de egzisztenciát és elhelyezkedést kereső, kisebb-nagyobb kvalifikációval rendelkező tömegek ellenállhatatlan nyomása nemcsak előidézi, hanem állandóan fokozza.
A falusi községházákon, ahol három évtizeddel ezelőtt két vagy három tisztviselő intézte a község ügyeit, ma tíz hivatalnok dolgozik, és ez az arányszám mindvégig megmutatkozik a legfelsőbb fokozatokig. Az eredmény pedig, hogy az egyharmadára zsugorodott országot több hivatalnok igazgatja, mint ahány a háromszor akkora országot igazgatta, és mindegyiknek sok dolga van, mert hovatovább az egész élet a közigazgatás hatáskörébe kerül.
Nagy-Magyarország igazságügyi minisztériuma és földművelésügyi minisztériuma ugyanabban az épületben volt elhelyezve, egyik az épület jobbszárnyában, másik az épület balszárnyában. Most az igazságügyi minisztériumnak egymagának nagyobb épülete van, mint volt a régi közös nagy palota, amelyet ma teljes egészében a földművelésügyi minisztérium tölt meg hivatalnokokkal, de oly módon, hogy közben az épületre még három emeletet ráhúztak. Ugyanez történt a belügyminisztérium épületével is. És mindegyiknek vannak még a környékbeli bérházakban elhelyezett osztályai is.
Csak természetes, hogy ennek a helyzetnek az állami költségvetésben is kifejezésre kell jutnia. Tudvalevő, hogy ebben a költségvetésben a személyi járandóságok, az igazgatási és üzemi költségek összegének az 55 százalékát teszik ki, amiből 275 000 alkalmazott és nyugdíjas él a családjával. Németh Imre képviselő a tavalyi költségvetési vitában megállapította, hogy az autonómiák alkalmazottait is hozzávéve, a közadókból másfél millió ember eltartására egymilliárd pengőt fordít a nemzet, és ennek a másfél millió embernek átlag évi 750 pengős életstandardlehetőséget biztosít. Ezzel szemben az országban ugyancsak másfél millió olyan ember él, akinek az életstandardja napi 14 fillér, azaz évi 50 pengő. További másfél millió olyan ember él az országban, akinek az életnívója évi 100–120 pengő határai által van meghatározva. Joggal kiáltott fel tehát Németh Imre ezeknek az adatoknak feltárása után, hogy meg kell döbbenni, ha az ember látja, hogy ekkora tömegeknek ekkora nyomorúságát ilyen hatalmas apparátus igazgatja.
Ez nem magyar specialitás, hanem világjelenség. Abban a pillanatban, amint a háborús gazdálkodás elkezdődött, elindult a világ azon a végzetes úton, amely megállás nélkül vezet odáig, hogy végül a termelésnek, az elosztásnak és fogyasztásnak minden lélegzetvételét hivatalnokok fogják szabályozni. Minél több a megkötöttség, annál kevesebb embernek van szabad életpályán megélhetési lehetősége, annál többen akarnak valamilyen módon közalkalmazottak lenni, és annál többen is lesznek közalkalmazottakká, mert az életnek ez a feszítőereje olyan óriási erő, amelynek nem lehet ellenállni. Nincs ellene semmiféle védekezési lehetőség.
Csak a természeti erők misztikus hatalma hasonlítható ahhoz az erőhöz, amellyel az életlehetőséget kereső emberek a közhivatalok felé törnek, ahol mindig lehet még helyet szorítani a számukra. Ebben a küzdelemben nincsen gyengeség! Egy fiatal gomba, amikor növekedőben van, annyira törékeny valami, hogy amint az ember hozzáér, már össze is omlik. És ennek az omlatag kis növénynek a világosságra és kifejlődésre törekvése kiemeli a flaszterkövet a helyéből.
A szabad életpályákon való életlehetőség egyre csökken, mert egyre jobban gúzsba kötjük a mozgási lehetőséget. Így az önfenntartás kényszerűségének elementáris ereje kényszeríti ki, hogy egyre több legyen a közalkalmazott. Eltartásuk egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, nemcsak azért, mert egyre többen lesznek, hanem azért is, mert a társadalomgazdálkodás köréből egyre nagyobb területet ragadnak magukhoz, és így egyre kevesebb és egyre szegényebb embereknek kell őket eltartaniuk.
Ellene lehetne vetni ennek az állításnak, hogy a szegény emberek nem fizetnek adót, és így a tehetősebb rétegre hárul a közalkalmazottak eltartásának a terhe. Ha így volna is, akkor se volna enyhébb a helyzet a társadalom szempontjából, mert e jórészben holt teher súlya alatt egyre több egzisztenciának kell összeroskadnia és a szegénység mélységeibe zuhannia, hogy ott azután a saját személyében vagy a gyermekeiben elkezdje az öldöklő harcot a közalkalmazotti pályán való elhelyezkedésért. De nem is így áll a helyzet. A valóság az, hogy a népesség vagyontalan rétegére óriási adóteher nehezedik. Minél szegényebb valaki, keresetének annál nagyobb részét kell a közterhek fedezetére odaadni, ha ez nem is kifejezetten adó elnevezés alatt történik.
Az árelemző bizottságnak egy szorgalmas tagja, Varsányi Emil kiszámította, hogy a közfogyasztás tárgyát képező cikkeknél a termelési költségek százalékában mennyi a közteher.
Búzánál 47%, lisztnél 67%, kenyérnél 72%, burgonyánál 50%, sertéshúsnál 68%, cukornál 80%.
A szeszt, amelyet a külföldnek 21 fillérért adunk, idehaza 5,60 pengőért kell vásárolnunk; itt már fantasztikus számok jönnek ki, ha a közteher-százalékot akarjuk kiszámítani.
Látnivaló, hogy olyan cikkek, amelyek a legszegényebb embereknek is elsőrendű szükségleteit elégítik ki, súlyosan meg vannak terhelve közteherrel: a szegény emberek óriási adókat fizetnek anélkül, hogy ilyennemű teljesítményükről halvány sejtelmük volna. A társadalom minden rétege súlyos terhet kell, hogy viseljen a közalkalmazottak eltartásáért, akiknek pedig csak csekély része végez valóban hasznos és szükséges munkát. Nem olyan értelemben, mintha a hivatalnokok henyélnének. A kérdés csak az, hogy mi az a munka, amit végeznek.
Mert természetesen, ha berendezkedünk arra, hogy csak az hozhasson be árut és csak az vihessen ki, akinek ezt megengedik, ha berendezkedünk arra, hogy — miként azt már oly sokszor elsírták — negyven asztalon keresztül menjen egy olyan akta, amely egy jelentéktelen kivitel vagy behozatal tárgyában van fölfektetve, ha berendezkedünk arra, hogy mindenki ne úgy termeljen, ahogy akar és ne azt, amit a maga esze szerint jónak lát, ha a forgalmat és a kereskedést minden lépésben szabályozzuk és ellenőrizzük, akkor persze nagyon sok hivatalnokot kell alkalmaznunk, és az mind tele lesz munkával; a kérdés csak az, hogy hasznos-e az a munka a társadalom élete és az emberek boldogulása szempontjából.
A közigazgatást már sokszorosan egyszerűsítették, ami alatt azt kell érteni, hogy egyre kevesebb lehetősége van az ügyeknek, hogy jogorvoslatok útján a minisztériumig jussanak, és ennek dacára a minisztériumok ma a kis országban még egyszer annyi aktát intéznek el, mint amennyit Nagy-Magyarország idejében intéztek. Rengeteg munka, de mi benne a produktivitás? Mi ebben az, ami fokozza a termelést, megkönnyíti a forgalmat, előmozdítja a fogyasztást, gazdagítja az embereket, egyszóval: ami előmozdítja az életben való boldogulásunkat?
A világot, amelyben ma élünk, súlyos betegség gyötri, a szabad levegő hiányából származó végzetes kórság: a bürokratitis. Semmiféle medicina, kezelés, kuruzslás, ráimádkozás nem használ ellene. Ellenszere a legegyszerűbb természetes gyógytényező: kinyitni minden ajtót és minden ablakot!
