Nem valami sok jóhiszeműség csendül ki az egész világ úgynevezett „jobboldali” sajtójának azokból a tudósításaiból, amelyek megtagadva állítólagos világnézetüket, nem a boldogság hangján, hanem leplezetlen kárörömmel közlik, hogy a szovjet visszahelyezi a vallást a jogaiba, hogy megengedi, ami eddig tiltva volt, a harangozást és e végből harangok gyártását és fölszerelését. A változást nem Isten diadalának, hanem a szovjet kudarcának tüntetik fel, és ezzel meg is fosztják valódi jelentőségétől, és elszalasztják a ragyogó alkalmat olyan tanulságok kihirdetésére, amelyeket ünnepelniük kellene, ha az ajkukra vett szavaknak megfelelnének a lelkük mélyében lakozó érzelmek.
Nincsenek róla hiteles értesülések, nem lehet tudni, mennyi igaz a változás híreiből, csak az bizonyos, hogy ha nem történt meg ma ez a visszafordulás, majd meg fog történni holnap. Mert az emberek metafizikai szükséglete nem mondvacsinált valami. Ó, még ennél sokkal kisebb jelentőségű dolgokat sem lehet a társadalomból eltüntetni. A kemény gallér még életveszélyt jelentett tíz év előtt Oroszországban, mert a burzsoávilág szimbóluma volt. De ma már újra visszakerül a régi jogaiba, és hatalmas zsarnoknak bizonyult, amellyel szemben csak sóhajtozó testület a szovjet, a cseka, a GPU és Vorosilov egész hadserege. A régi Simplicissimus gyilkos valóságot fejezett ki, amikor röviddel az 1918-as forradalom után közölte Thomas Theodor Heine remek karikatúráját: egy zord arcú rendőrt, aki fölír egy munkáskülsejű embert, amiért a gyalogjáróra köpött. A munkás méltatlankodó ábrázattal veszi tudomásul a dolgot, és elkeseredetten fakad ki: „Így mennek veszendőbe a forradalom vívmányai, egyik a másik után!”
Semmit sem ért meg az emberiség életéből, aki nem akarja tudomásul venni, hogy ha egy társadalmat felfordítunk, az marad ugyanaz a társadalom, csak tótágast állva. És mivel sokáig nem lehet tótágast állani, apránként, de igen gyakran nagyon is hamar és egyetlen lendülettel visszahelyezkedik a talpára. Soha nem volt még egyetlen forradalom sem a világon, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta volna a helyzetet. Nemsokára kiderült mindig, hogy emberek, vagyonok, intézmények, ha százezrével estek is áldozatul a forradalomnak, de az emberek lelke és agyberendezése ugyanaz maradt, és ha volt valami célja a forradalomnak, abból csak igen kevés valósult meg közvetlenül a forradalom által, sokkal többet csak a forradalom által megtermékenyült idő érlelt meg belőle lassan, lassan, lassan, ahogyan Isten malmai őrölnek. Csak Roda Roda tréfája, hogy amikor az irodalmi kávéházban olvassák, hogy a délszerbiai Krjcvrsztko városkát a földrengés romba döntötte, valaki a társaságból azt kérdezi, hogy mi volt ennek a városkának a neve a földrengés előtt? Az igazság az, hogy a földrengés előtt is Krjcvrsztkónak hívták, és az maradt utána is!
Az orosz nép vallásos lelkülete éppoly kevéssé rátukmált kitalálás, mint ahogy nem igaz az sem, hogy a forradalom az oka annak, ami a papokkal, a templomokkal és látszólag magával a vallással is történt. Évtizedekkel a forradalom előtt Oroszország legjobb és leghívebb fiai, csodálatra méltó írói és költői szakadatlanul hirdették, hogy ez lesz a dolog vége. Nemcsak hogy nem hallgattak rájuk, de büntetés, mellőzés, száműzetés, átok és kiközösítés lett az osztályrészük érte. Miközben Raszputyin a legmagasabb hatalmakon keresztül uralkodott az orosz birodalom fölött, Krivosein miniszter elkeseredetten és undorral mondotta a francia nagykövetnek a sztarecről és cinkostársáról, a legmagasabb egyházi méltóságba jutott Barnabásról és ezeknek az ereklyékkel való szemtelen üzleteléséről beszélve: „Gyalázatos dolog, ami történik. Ilyen mélyre még sohasem süllyedt a Szent Szinódus! Ha le akarnának rombolni a népben minden tiszteletet a vallás iránt, minden vallásos hitet, akkor sem cselekedhetnének másképpen… Hamarosan mi marad az ortodox egyházból? Azon a napon, amikor a cárizmus veszedelembe jut, és majd az egyházra akarnak támaszkodni, nem fognak többé találni semmit!”
És jött a veszedelem, és amikor az egyházra akartak támaszkodni, valóban nem találtak többé semmit. Nyikolaj Nyikolajevics, a fővezér kétségbeesve kiáltott fel: „Muníciót várok, és pópákkal megrakott vonatokat küldenek!” Csakhogy a pópák már nem segíthettek. Krivosein igazsága beteljesedett, mint ahogy minden igazság egyszer beteljesedik, ha némelyiknek hosszú is a várakozási ideje. „Az igazságnak egész bosszúja a várakozás!” – mondja Lamartine. Nagyon ritka az olyan igazság, amely annyira azonnal jelentkezik, mint a tüzes vas igazsága azzal szemben, aki megérinti: a legtöbbnél várakozni kell a beteljesülésre.
De az emberek metafizikai szükséglete is egyike a természet igazságainak, és ezt csak ideig-óráig lehet helyettesíteni zsidógyűlölettel vagy örménygyűlölettel vagy burzsoágyűlölettel, vagy fajelmélettel, vagy az Ész istennőjének kultuszával, vagy a Lenin-imádattal, vagy az artistamutatvány tökéletességéig fejlesztett egyszerre lépésnek lelkeket megragadó misztikumával. Istent nem a papok találták ki, mint ahogy az ötven év előtti racionalisták és materialisták hirdették, és bármit tegyenek is ellene, amint a latinok a természetről mondották: ha furkósbottal kergetik is ki, akkor is mindig visszatér. Visszahozzák azok, akiknek szükségük van rá. A Kritik der reinen Vernunft után ujjal mutogattak az utcán Kantra: „Ott megy az istentelen filozófus!” De nemsokára jött a Kritik der praktischen Vernunft, amelynek a keletkezéséről egész komolyan írja Heine, hogy ezt Kant az ő öreg szolgájának, Lampénak a kedvéért írta, mert megsajnálta az öreget, akinek Istenre volt szüksége.
Ha igazak a Szovjet-Oroszországról szóló hírek, megint le lehet belőlük vonni a következtetést, amelyet megint nem fognak levonni: hogy Istennek nincs prókátorokra szüksége. Amikor Jemen zsarnoka, Abraha a szanaai fényes templom meggyalázása miatt bosszút esküdött, és hatalmas sereget vezetett Mekka ellen, akkor a mekkaiak megrémültek, és – miként Essad Bey Mohamed könyvében írja – így okoskodtak: „A Kába nem a miénk, hanem Istené. Nekünk a magunk birtokát kell megvédenünk, Isten majd ügyel a magáéra.” És kiürítették a várost. De a Kába ma is áll még! És ha nem történt volna meg a csoda, amely által a Kába akkor megmenekült Abraha haragja elől, az sem változtatott volna a dolgok lényegén, miként nem változtatott a dolgok lényegén, hogy Moszkvában dinamittal robbantották föl a templomépítészet remekműveit.
Csak ne siessenek Isten fogadatlan prókátorai a maguk javára tőkét kovácsolni abból, ha Oroszországban valóban jelentkezik már a kormányzás tényeiben is a változás. Akik úgy gondolkoztak, mint ők, semmit sem használtak az ügynek, mint ahogy nem igaz az sem, amit ezek az urak oly kitartóan hangoztatnak, hogy a szabadgondolkozók rombolták le Isten oltárait. A rombolás a gyűlölködők privilégiuma bármelyik oldalon, a szabad gondolat pedig a szeretet és a megértés levegőjében szárnyal. Az igazi szabadgondolkodó – miként Nagy Frigyes – azon az állásponton van, hogy „az én országomban mindenki a maga hite szerint üdvözülhet”. Ezért a reakciót is tolerálta, és mint a protestáns főhatalom tulajdonosa, türelmesebb volt a jezsuitákkal szemben, mint a katolikus római császár, s amíg ez a kolostorokat feloszlatta, ő a leégett katolikus templomokat újraépíttette.
A vallásosságot nem azok mentették meg, vagy nem azok fogják megmenteni Oroszországban, akik gyűlölik a bezbozsevikokat, az istentagadókat, hanem azok, akik igazán hiszik és valóban szeretik az ő Istenüket. Ezeket az különbözteti meg a kishitűektől, a képmutatóktól, az Istenből politikai tőkét kovácsolóktól, az alakoskodóktól és a babonásoktól, hogy nem gyűlölik, hanem a szívük mélységes részvétével sajnálják azokat, akiknek a lelkéből az ő boldogító érzelmük hiányzik. Ó, mily fájdalom volt az én igaz istenhívő anyámnak, hogy engem nem tudhatott vallásosnak, és milyen közeli lélekrokonságot érzett mindenkivel, akiben bármiféle felekezet szerint igazodó vallásosságot látott. A többnapi járóföldre fekvő Máriagyűdre zarándokoló búcsúsok a házunk előtt vonultak el nyaranta a legforróbb kánikulában. Ő mély áhítattal hallgatta átszellemült éneküket, gondolatban együtt vonult velük a poros országúton, amely e jámborokat Isten felé vezette. Átérezte, ha nem is tudta kifejezni ennek az élménynek a misztikumát, és mindig sajnálta, hogy a zsidó vallásban sincs valami ilyen lehetőség, amely így fel tudná fokozni az Istenhez való vágyakozás feszültségét és a vele való találkozás boldogságát.
Vajon hány cikket és tárcát olvas el a magunkfajta ember életében, és a tízezrével elolvasottak közül hány marad meg az emlékezetében? Még egy sem minden ezer közül. És nekem megragadt és örökre megmaradt a lelkemben egy harminc év előtt olvasott tárcacikk, amelyben a radikalizmus akkori magyarországi vezérszelleme, Jászi Oszkár a búcsúsok menetéről ugyanazzal az áhítatos megértéssel írt szívbe markoló sorokat, mint amilyent gyermekkoromban az én istenfélő édesanyámnál tapasztaltam.
Ha valóban azon az úton van a vallásos érzés Oroszországban, hogy visszakerüljön a jogaiba, akkor őnekik lesz ez köszönhető: az igazi szabadgondolkodóknak és az igazán vallásos lelkeknek. Az édesanyának, akiről egy szemtanú leírásából olvastam néhány évvel ezelőtt. Nem gyűlölködéssel és még csak nem is haraggal, hanem a szeretteiért való halálos aggodalommal nézte, mint tépik le bezbozsevik gyermekei a częstochowai Mária képét a szoba faláról, és függesztik Lenin képét a helyére. De azt az érzést, amely által a Szűz Mária előtt a gyermekeiért imádkozott, nem téphette ki senki az ő hívő lelkéből, és nemsokára éppen olyan áhítattal imádkozott Lenin képe előtt is, és éppen olyan szeretettel tűzdelte tele a kép keretét mindennap frissen szedett virágokkal. Az újonnan megszólaló harangok nem azoknak a gyűlölködőknek a győzelmét hirdetik, akik most a hazug káröröm diadalüvöltésével harsonázzák a dolgok változását. Az újracsendülő harangok zúgása annak az igazságnak a himnusza lesz, amelynek a fegyvere és a bosszúja nem a gyűlölet, hanem a szeretet és a türelmes várakozás!
