Csak azért sajnálom, hogy nem fogok élni kétszáz év múlva, mert így legnagyobb bánatomra nem lesz módomban szájon vágni azt a kis tudóst, akinek a szavai már itt csengenek a fülemben, amint előadást fog tartani arról, hogy hogyne verekedtek volna a jászkun bakák és a somogyi gyerekek, illetőleg nagyapák olyan halálmegvetéssel a Doberdón, mikor jól tudták, hogy arról van szó, vajon elzárassék-e Magyarország elől a tenger és ezzel a szabad világforgalom levegője stb., stb. Hiszen ismerjük ezeket a bölcsességeket, a százhuszonnyolcadik számú lemezről játsszák ezt le a tudományos verklin azok, akiknek iparengedélyük van erre a foglalkozásra.
Mennyi, ó, mennyi elmélete van a történelemnek, és te a tudora vagy valamennyinek! Na, most itt az idő a tudományod ragyogtatására, gyere elő penészes odúdból, és mondd meg, hogy mi lesz holnap? Nem tudod! Fogalmad sincs róla! Mennyit fecsegtél, hogy a történelem erői azonosak a természet erőivel és előre kiszámíthatók. Hát miért nem számítod most ki az eseményeket? A vízimérnök pontosan megmondja, hogy 56 órán keresztül még dagadni fog az áradat, attól kezdve apadni, és megjelöli vonallal, hogy idáig fog kiönteni, tovább nem. Te azonban bambán meredsz az eseményekre és várod a zivatar elültét, amikor majd elkezded a megtörtént dolgok beskatulyázását, és hajszálnyi pontossággal, egy matematikus kínos precizitásával fogod bizonyítani, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt.
Én is voltam a tudomány iszákosa és bolondja a teóriák mámorának. De jöttek az események roppant mennydörgéssel, földrengéssel, vérfelhőszakadással, és ezek kijózanítottak. Látom: nincsen semmi törvénye az emberi történésnek, ami hasonlatos volna a természettudomány törvényeihez. Nincsen egyetlen jelentős fordulata a világtörténelemnek, ami esetleg pont megfordítva is meg ne történhetett volna. „Ha Kleopátra pisze lett volna…!” – csak most látom, hogy mennyi ebben az igazság! Az egész világtörténelem éppen olyan esetlegesség, mint az én életem, és ha véletlenségből két hónappal előbb történik meg a gorlicei áttörés, akkor Itália minden valószínűség szerint sohasem keveredik bele ebbe az őrült, torz pompájában szinte fenséges gyalázatba.
„Ha két faj összeütközik, a primitívebb győzni fog.” Egész rendszert épített föl erre a tételre Oppenheimer, és tételét a világtörténelemmel igazolva látta. De íme, csütörtököt mondott a szabály itt a szemünk láttán: a primitív óriást földre sújtotta a törpe, aki fejlett kultúrájú. De hogy ez szükségképpen van így, és nem lehetett volna megfordítva is, erre mérget venni vajmi kockázatos vállalkozás volna. „A centrális hatalmaknak le kellett győzniük Oroszországot, mert többet termelnek egy hold földön” – ez Dániel Arnold tétele. Látom, hogy igaz, de amikor Máramarosszigeten voltak az oroszok, nem mérget, de birsalmasajtot se mertem volna venni erre az igazságra.
Milyen világos a történelmi materializmus eszmémenete! Csak a vak nem látja, hogy Amerika fölfedezése, az óceán túlról hömpölygő aranyáradat, a mozgó tőkék felhalmozódása hogyan formált egy új világképletet, a kapitalisztikus termelés társadalmát. De hát itt kezdődik-e a dolog? Ez a beállítás-e a helyes? Nem, nem és ezerszer nem! Az az igazság, hogy nem anyagi tényezőkön, hanem badar fantazmagóriákon és ostoba véletlenségen kezdődik ez a nagyszerű világátalakulás, ha Amerika fölfedezéséből indul ki. Mert az valóban az volt, az illúzióknak, az irracionális képzelődéseknek és a vakszerencsének a diadala! Egy ember, aki úgyszólván teljesen tudatlan, elindul, hogy ő nyugatra hajózva el fog érni a legendás Indiába. Alapítja pedig ezt az akkori fogalmak szerint teljesen esztelen vállalkozását a türoszi Marinus ókori geográfus és Paolo Toscanelli asztronómus teljesen téves föltevéseire. Emellett – mint Humboldt megállapítja – a saját számításai még külön is tévesek voltak. A portugálok el is utasították kereken, és ezzel megfeneklett volna az egész kaland, ha véletlenül Ézsaiás próféta könyvéből ki nem értelmezte volna a rögeszméjébe belekergült kalandor, hogy csakis Spanyolország van hivatva az Isten szent nevét elterjeszteni, és ha véletlenül nem olyan ember lett volna a spanyol király, aki ezt el is hitte neki. Ugyan Indiába kellett volna jutnia, és véletlenül nem Amerikába jutott volna.
És csak egy ilyen véletlenség van e világ folyásában, nem pedig naponta egymilliárd. Fulton bemutatja és fölajánlja Napóleonnak a gőzhajót, és pont éppen ezzel a hajóval kellett megesnie, hogy a különben is nagy szkepszis mellett való bemutatás közben a Szajna közepén explodál és elsüllyed! „Ez volt életem legnagyobb szerencsétlensége” – mondta a haldokló oroszlán húsz év múlva Szent Ilona szigetén. Vajon mi volna ma Anglia, Franciaország, Európa és a földkerekség ábrázata, ha akkor az a próba fényesen beválik és Napóleon gőzhajókkal mehet Anglia ellen? Hogyan lehetne elképzelni a világot villamosság nélkül? És van-e a legcsekélyebb garancia is arra, hogy ezt az erőt más valaki fölfedezte volna, ha Volta véletlenül föl nem fedezi? Pedig Ostwald határozottan állítja – és ő nyilván tudja, hogy mit beszél –, hogy ha Volta birtokában lett volna kora természettudományi ismereteinek, meg tudta volna fejteni a békacombok rángását másként is, és nem kellett volna felfedeznie a villamosságot.
Ám ezek mind nagyszabású példák. Hány kicsike van, amelyikről nem tud számot adni senki! A szabadon eső kőnek az esési szabályai persze mindig egészen azonosak. De hogy kinek a fejét zúzza szét, Deák Ferencét-e vagy a tót napszámosét: ez az irtóztató nagy különbség. És hány csodája a világtörténelemnek, hány boldogságtényezője az emberiségnek megy veszendőbe azon, hogy valahol valami úgy történik, ahogyan történik és nem megfordítva. Hogy valahol megakadályoznak egy házasságot, hogy meghal egy gyermek, hogy gazdagnak születik valaki, aki szegényen apostol lett volna, hogy szegénynek jön a világra, aki ha gazdag, megváltja az emberiséget, hogy valahol véletlenül összetalálkozik két ember, vagy véletlenül elkerüli egymást, hogy egyszer valahol esett az eső, nem pedig a nap sütött, hogy valakit szeszélyből mellőztek, vagy egy kis madárka valaha elejtett valahol egy magot, amelyből fa növekedett, és annak a gyümölcsén negyven év múlva valaki elrontotta a gyomrát és odahaza maradt, pedig ha elment volna a majálisra, beleszeretett volna valakibe, akivel – és az egész világon csakis ezzel! – nemzette volna azt a lángészt, aki más képet adott volna a világnak.
Ó, történelmi szükségszerűség! Most itt csinálódik előttünk a legnagyobb történelem, és most már nem lehet még a vakok előtt se teóriák homályába burkolni azt a világos igazságot, hogy döntő eredményeket hoz létre az ilyen vagy az olyan ember, az ilyen vagy az olyan helyzet és az ilyen vagy az olyan véletlenség, és hogy az összes eredmények a mostaniak visszáját mutathatnák, ha egy ember vagy egy ezred nem ott lett volna, ahol volt, vagy ha szárazság lett volna, amikor esők jártak, és így tovább és így tovább a végtelenségig.
És ha hitet kellene most tennem történelemfelfogásomról, azt mondanám: ahányat eddig ismertem, mindegyik igaz, és egyik se az, mint ahogy az emberek egyenként se csak egyféleképpen élnek és boldogulnak, hanem millióféleképpen. Ami az egyikre szabály, az a másikra abszolúte érvénytelen. Az éhség az közös, de akard a történelmet az éhségből megmagyarázni, bele fogsz veszni az ingoványba. Az éhség mindig ugyanolyan, a történelem pedig millió színben pompázó, mert csak az éhség azonos, de nem az emberen keresztül mutatkozó hatása. Egyik serényen dolgozik az éhsége okából, a másik pedig rabol és embert öl; egyiket fölemeli, a másikat lesújtja; egyiknek szárnyakat ad, a másikat állattá aljasítja. Én is hozzájárulok a természettudományi történelemfelfogáshoz, de csak az alatt a föltétel alatt, ha a vágyat, a fantáziát, a butaságot, a jóságot, az aljasságot, majomságot, bosszút, nagylelkűséget, szorgalmat, lustaságot, szerelmet, gyűlöletet és a többit is mind elismered „természetnek”, és megengeded, hogy mindezek mellett, ezek kombinációjában, permutációjában, variációjában a véletlenségnek van oroszlánt illető része.
Sajnálom, ha úgy találod, hogy ez lesújtó felfogása a világ menetének. Én úgy érzem, hogy ez gyönyörűséges és boldogító igazság. Jaj volna nekünk, ha úgy is nem lehetne boldogulni, ahogyan mi tudjuk csinálni, hanem csak valami olyan módon, ahogyan mi nem tudjuk! Jaj volna, ha a sorsunkat ismernünk lehetne és megfestett törvényszerűség ketrecébe tudnánk magunkat bezárva. Hála Istennek, hogy nem így van, és hogy mint maga az ég boltja, olyan örökkévaló parancsunk lehet a lángész formulája: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
