A földmunkások közgyűlésre gyűltek a fővárosba, és lehetséges, hogy a közgyűlés tagjai éppen úgy megkapták erre az alkalomra az utazási kedvezményt, mint ahogy a gazdák szokták megkapni, ha kongresszusra gyűlnek. Lehetséges, hogy ez valóban megtörtént, csak én nem tudok róla. És lehetséges, hogy mire e sorokat olvasni fogják, szeretetre méltó belügyminiszterünk éppen úgy meg fog jelenni a földmunkások közgyűlésén, mint ahogy meg szokott jelenni a gazdák összejövetelein. Ugyan miért ne tenné ezt meg? Vajon nem hűséges magyarok között volna-e ott? Vajon nem a társadalom hasznos tagjai vennék-e ott körül? Vajon nem volna-e hivatásának gyakorlata szempontjából tanulságos mindaz, amit ott látna és hallana, sokkal tanulságosabb, mint hogyha csupán az oda kiküldött rendőri közegek jelentéséből szerez erről magának információt? Hogy lehet az, hogy egészen 1929-ig ez még egyszer sem történt meg? Miért van a magyar belügyminiszter uraknak ilyen kevés fantáziájuk?
Egyáltalában van-e a belügyminiszter uraknak helyes és pontos információjuk arról, hogy mi történik az országban a földmunkásokkal? Egy negyed évszázad óta közelről van alkalmam szemlélni a mozgalmukat, és a belügyminiszterek hosszú során keresztül gondoltam újra és újra, rikító, szörnyű esetekben, hogy felelősséget viselő államférfiú szándékának nem felelhet meg az, amit láttam, vagy pedig minden áltatás és hazugság, amit valaha az iskolában és a templomban tanultam. Wassermann fölséges regényének, a Maurizius-esetnek van egy jelenete, amelynél megragadóbbat keveset írtak még a világon. Maurizius sohasem mondja senkinek, hogy ő ártatlanul van elítélve, nem mondja ezt annak a Klakusch nevű különös lelkületű börtönőrnek sem, akivel éjszakákon keresztül elfilozofálgat börtönének végtelen éjjelében. Egyszer fölveti neki azt a kérdést: találkozott-e már ártatlanul elítélt rabbal? Igen, válaszolja Klakusch, és megszámolja az ujjain: tizenegy ilyen rabbal volt már dolga.
– És elhitte nekik, hogy ártatlanok? – kérdi tovább Maurizius.
– Azt már nem – feleli Klakusch –, hiszen ha ezt az ember elhinné…
– Nos, mi lenne akkor? – szorongatja őt Maurizius.
– Akkor? Akkor egyszerűen nem lehetne tovább élni.
– Hát engem bűnösnek tart-e, Klakusch? – teszi most fel a kérdést Maurizius.
– Muszáj erre felelnem? – kérdi a börtönőr.
– Igen, határozott és őszinte választ kérek rá.
– Jól van – mondja hosszú gondolkozás után Klakusch –, holnap reggel megkapja a feleletemet.
És másnap reggel felakasztva találták a szobájában.
Mikor ezt a borzalmasan szép jelenetet olvastam, és egy pillanatra elállt tőle a szívverésem, rögtön eszembe jutott, hogy Wassermann csak kifejezte itt azt, amit mindannyian éreztünk már életünkben, amikor a jog szent pallosát ártatlanra láttuk lesújtani, és semmit sem tehettünk ellene. Mit szólna a belügyminiszter úr, ha látna egy aktát, amelyben a jogállamtól nyert hatalom alapján azzal tagad meg az arra illetékes fórum egy alakulást a kormányhatósági jóváhagyással ellátott alapszabályokra támaszkodó földmunkáscsoporttól, hogy a benne részt vevő 42 egyén legnagyobb része büntetett előéletű, és azután megtudná, hogy egyetlenegy büntetett előéletű sincs közöttük, és hogy ezt a hivatalos határozat megszerkesztője tudta, amikor ezt az indokot leírta? Vajon megmaradhatna-e az illető egy pillanatig a hivatalában? És ha igen, akkor mi marad meg utána annak a 42 embernek a lelkében és mindazokéban, akik ennek az esetnek a szemtanúi voltak?
A legelcsépeltebb közhelyek egyike a történelem törvényszerűsége. De amit ezzel a szép kifejezéssel jelölünk meg, az tulajdonképpen más szavakkal való megállapítása annak, hogy az emberek korlátolt lények, akik csupán ösztöneik után indulnak, és semmit sem tanulnak a történelemből. A történelem valóban az élet mestere, csakhogy az emberek értelmetlen tanulók, és nem tanulnak a mesterüktől semmit. Ha tanulnának, ha levonnák a történelem tanulságait, akkor egyszeriben megszűnne a történelem törvényszerűsége, és a vak erők helyett a józan értelem dirigálná az emberi társadalom történéseit. Az, hogy a földmunkástömegekkel szemben a kormánynak még 1929-ben is tökéletesen ugyanaz az álláspontja, mint volt egy negyed évszázaddal ezelőtt; az, hogy az egész világháború, az 1918-as és 1919-es forradalom, a körülöttünk világszerte végbemenő események semmit sem változtattak ezen a kormányzati tendencián, ez a magyar égre sikoltja a történelem törvényszerűségének, sőt végzetszerűségének az igéjét.
A konzekvenciákra még gondolni sem szabad, nemhogy beszélni merne valaki róla, hogy milyen gyümölcsök teremhetnek belőle. A tömegek vonzása a természet legprimérebb törvényének, az egyensúlyba helyeződés tendenciájának a megnyilvánulása. És ennek a vonzásnak soha, még állam életében sem volt akkora jelentősége, mint ez idő szerint Magyarország jövője szempontjából.
És vajon ebből a szempontból tekintve mi a jelentősége az ausztriai földmunkásszövetség legutóbbi jelentésének? Ez a jelentés kimutatja többek között, hogy az összes ausztriai szervezett földmunkások 14 százaléka él a most Burgenlandnak nevezett magyar földön, amelyen a magyarországi földmunkások szövetsége soha egyetlen csoportot nem tudott alakítani, és amely kimutatja, hogy az ausztriai agrikultúrának szinte szédítően rohamos fejlődése mellett ezek a földmunkások már csaknem az ipari munkásság magasságába emelték az életük színvonalát, és ez nem csökkentette, hanem – miként a tények mutatják – fokozta a mezőgazdálkodás fejlődését és prosperitását.
„Vállalom a felelősséget!” – hányszor halljuk ezt azoknak a szájából, akiket e kijelentésük nélkül is terhel az a történelmi felelősség, amely azonban még egymillió eset közül egyben sem jelenti azt, hogy a felelősséggel terhelt uraságok valóban viselni is kénytelenek azt, mert mire ennek az ideje elérkezik, ők már régóta csak Istennek felelhetnének. A történelem malmában a Végzet a molnár, és a Végzet lassan őröl, miként azt az ótestamentumbéli próféta kifejezte, hogy az apák ették meg a savanyú bogyókat, és a fiaik foga vásik el tőle. Utólag azután lehet vég nélkül való hitvitákat folytatni arról, hogy a szilvafa volt-e előbb vagy a szilvamag, mint ahogyan ez idő szerint is folyik a soha be nem fejezhető disputa, hogy a forradalom szülte-e az összeomlást, avagy az összeomlás a forradalmat. De a történelem keveset törődik vele, hogy melyik álláspontnak van ügyesebb prókátora. A vitában való győzelem éppoly kevéssé dönti el azt, hogy a vitatkozók közül kinek van igaza, mint ahogyan nem dönti el az igazság kérdését az, hogy a vitázók közül, ha bírókra mennek, melyik vágja a földhöz a másikat. A közéletben és főleg a politikában annak marad igaza, aki a másikat legyűrte. Ámde az igazság, mint a befalazott forrás, tovább is megtartja a természettől nyert erejét, hogy egyszer, amikor a legkevésbé várják és amikor a legkevésbé alkalmas, pusztító erővel robbanjon ki börtönéből.
Az a letagadhatatlan, sőt kétségbe sem vont tény, hogy a mai kormánynak a politikája a földmunkáskérdésben szakasztottan ugyanaz, mint volt a három évtizeddel ezelőtti kormányé, nem jelentheti egyebet, mint hogy azok, akik az ország sorsát intézik, helyesnek és az ország érdekében levőnek tartják ezt a politikát. Ámde akkor az a másik politika, amely a tömegek életszínvonalának gyors emelkedésével a föld gazdagságát is növeli, ez kell, hogy helytelen és káros legyen. De az emberek logikája általában nem ebben az irányban mozog, és ha van az ország jövőjének a szempontjából valami jelentősége, hogy a helyes logika irányában haladjon a politikája, akkor mindenkinek joga van ezt követelni, akinek az egyéni sorsa és a boldogulása is ennek a helyes iránynak a betartásától van függővé téve. Hiába akarnak bennünket megnyugtatni, mert amit megnyugtatásunkra szántak, az még sokkal nyugtalanítóbb. Az autó a szakadék szélén szalad, és a hátulsó ülésen ülő hölgy remegve szól előre férjének, aki a kocsit vezeti:
– Szédülök és félek!
Mire a férj megnyugtatóan válaszol:
– Tegyél úgy, mint én: hunyd be a szemedet!
