Alább egy levelet közlök, amely nem apokrif. Egy apa írta a fiának, aki az úgynevezett zsidótörvényt végrehajtó rendelet alapján felnőtt korában máról holnapra zsidó lett, mert az édesanyja zsidó volt, amikor ő született. A levél fogalmazványa véletlenül került a kezembe, és az írójának engedélyével használom fel, csakis olyan változtatásokat téve rajta, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a személyekre ne lehessen ráismerni, és hogy a dologra nem tartozó passzusok által ne váljék hosszadalmasabbá.
Íme a levél:
Édes fiam!
Leveledből úgy látom, túlságosan a szívedre vetted annak a szerencsétlen fiúnak az esetét, aki önmagával meghasonlott és kioltotta az életét, mert nem tudta elviselni, hogy a törvény rendeletéből zsidó legyen belőle. Isten mentsen meg, édes fiam, hogy ilyen gondolatok foglalkoztassanak! Nem csupán azért intelek erre apai szívem aggodalmával, mert bizonyosra veszem, hogy a kormányrendeletnek ezt a részét meg fogják változtatni, hanem azért is, mert nagyon fájdalmas csalódás volna a számomra, ha azt kellene látnom, hogy az én fiam lelke nem elég erős arra, hogy még ennél sokkal nagyobb szerencsétlenségeket is el tudjon viselni lelki egyensúlyának összeomlása nélkül.
Végül is mi történt veled, fiam? A törvény erejénél fogva zsidó lettél. Ha ezt szerencsétlenségnek tekinted, tedd vizsgálat tárgyává, és azután felelj magad a kérdésre: mennyivel vagy te jobb és különb emberi lény, mint azok az ezrek és százezrek, akik mint zsidók születtek és mint zsidók élnek a világon? Mennyivel vagy te különb, mint angyali jóságú, okos és száz emberi erénnyel megáldott zsidó édesanyád? Ha kormányunk bölcsessége úgy találta, hogy aki egészben vagy részben zsidó, arra bizonyos kivételes szabályok álljanak, akkor te, aki anyai ágon valóban zsidó vagy, miért veszed ezeket a rendelkezéseket magadra vonatkozóan különösebb szerencsétlenségnek, mint amilyenek azok másokra vonatkozóan? Ha nem okozott a lelkedben zavart az a tény, hogy félig zsidó vagy, miért okozna zavart ennek a ténynek az a konzekvenciája, amelyet most törvény ír elő? Ha a kormány ezt a rendeletet, vagy annak azt a részét, amely most a komplikációt okozza, visszavonja vagy megváltoztatja, és te ismét felszabadulsz a törvény szerint értelmezett zsidóságod következményei alól, akkor megint minden rendben lesz a lelkedben? Miért? Mi változott ezáltal tebenned magadban? Semmi! Maradsz ugyanaz, aki voltál. De nem törődsz vele semmit, mert nem kell ennek az állapotnak a szerencsétlen következményeit viselned. És a többi százezrek, akik tovább viselik ártatlanul a szenvedéseiket? Azok rögtön nem fognak tovább érdekelni, és nem fogsz rá többé gondolni, hogy azoknak éppen úgy fáj minden igazságtalanság és minden szenvedés, amelyek miatt most kétségbe vagy esve, amikor neked is el kell azokat viselned?
Nem emlékszel azokra a mondatokra, amelyeket Shakespeare Shylock szájába ad: „Zsidó vagyok. Nincsenek-e a zsidónak szemei? Nincsenek-e a zsidónak kezei, életműszerei, érzékei, indulatai, szenvedélyei? Nem ugyanúgy táplálékkal él, nem ugyanúgy fegyverekkel sebesíttetik, nem ugyanolyan betegségeknek van alávetve, nem ugyanazoktól az orvosságoktól gyógyul-e, nem ugyanúgy fázik a télben és ugyanúgy hevül a nyárban, mint a keresztények? Ha megszúrtok, nem vérzünk-e, ha megmérgeztek, nem halunk-e meg…?”
Elég szeretettel és elég figyelemmel szemléltem minden testi és lelki alakulásodat, semhogy ne tudnám, miért olyan nagyon fájdalmas reád nézve most az, hogy hirtelen zsidó lettél. Azért, fiam, mert a korszellem hatása alatt túlságosan beleélted magadat abba a tudatba, hogy a zsidónak valami más sors és elbánás dukál, alacsonyabb és mostohább, mint annak, aki nem zsidó. Egészen természetesnek találtad azt a sok előnyt, amely az életben azért jutott ki neked, mert keresztény vagy, és mert megnyerő külsőd és nyájas modorod meghódította az embereket, és megfeledkeztél róla, hogy ezeket a tulajdonságaidat a te szép és derült kedélyű anyádtól örökölted, aki engem is ezzel bűvölt el és tart még most is varázslatában. Nem vetted észre, hogy sokszor némán viselt szomorúságot okoztál neki, amikor konstatálta rajtad, hogy hajlasz azokra az igazságtalanságokra, amelyek a zsidók megítélésében az utóbbi időkben megnyilvánulnak. Ha jobban ellenállottál volna ezeknek a korszerű tévelygéseknek, és az igazságtalanságon akkor is felháborodtál volna, amikor az másokat ért, akkor nem volnál miatta annyira elkeseredve most, amikor magadon kell érezned.
Részvét azokkal, akikkel igazságtalanság történik, a legszebb emberi erények között. És ha ez a részvét odáig terjed, hogy önkéntesen, a szó fizikai értelmében vett részvételt jelenti, akkor lenyűgöz a fölségével. A Mohamed korabeli zsidó Kurajza törzsnek volt egy Zobajr nevű tagja. Ez a zsidó valamikor megmentette Thábitnak, a nagy muzulmán harcosnak az életét. Mikor Mohamed egyetlen ember bűnéért az egész Kurajza törzs kiirtását rendelte el, Thábit a halálraítéltek között megismerte Zobajrt. „Jótevőm és életmentőm – így szólt hozzá –, most meghálálom neked a jót, amit velem tettél!” Elszaladt a prófétához, és kegyelmet kért Zobajr és családja meg a vagyona számára. A próféta teljesítette kitűnő harcosa kérését, mire ez örömrepesve szaladt a jó hírrel Zobajrhoz. Ám a zsidó semmi örömet nem mutatott, hanem így szólt: „Vezess engem csak a vesztőhelyre, követni akarom a testvéreimet, akik ott meg fognak halni vagy máris meghaltak. Nem kell a kegyelem! Életem vedre kifolyt, és türelmetlenül várom, hogy ismét együtt lehessek a testvéreimmel.” És Essad Bey, aki ezt a magasztos jelenetet Mohamedről írott könyvében megörökíti, azt írja, hogy a muszlimok mint a hősiesség mintaképét tisztelik ezt a zsidót.
Minél fájdalmasabb reád nézve az, amit igazságtalanságnak érzel, annál tűrhetetlenebbnek kell benned lennie annak a tudatnak, hogy ez másokat is azért sújt, amiért téged: azért, mert zsidó anya szülte őket a világra. És ha a hősiesség olyasvalami, amit közönséges mértékkel mérő emberek nem követelhetnek meg másoktól, ha érthető is, hogy a magad részéről szabadulni akarsz attól a sorstól, amely most reád lesújtott, és ha hiszem is, hogy ettől meg is fogsz szabadulni, azt szeretném észlelni, hogy ez az élmény és ez a felszabadulás az igazságtalanság ellen való küzdelem elszánt harcosává fog téged tenni. A gyermekem jóléte iránt való szeretetteljes érdeklődésem szülte buzgalomnál sokszorta nagyobb erőt kölcsönözne nekem ahhoz, hogy minden lehetőt elkövessek az érdekedben, ha tudnám, hogy a fájdalmas átok alól való felszabadulás után az igazságtalanság ellen való küzdelem bátor katonája leszel életed fogytáig. Olyan igazságtalanság ellen való küzdelem harcosává, amelynek a súlyát most volt módodban megismerni.
És ha ez a felszabadulás talán késni is fog, és hosszabb időt, esetleg egy egész életet kell majd a zsidókkal való sorsközösségben leélned, akkor sem szabad a lelked nyugalmát elveszítened. Édesanyád, akitől – tudod jól – sohasem kívántam, hogy hagyja el a hitet, amelyben született és nevelkedett, és aki erre később önként, csakis a veled való lelki kapcsolat szorosságának a megőrzése végett határozta el magát, még jobban fog szeretni, ha a zsidók kényszerű sorsát kell viselned. Ami engem illet, én minden nehézségedben melletted fogok állani. Te magad pedig azonosítsd magad azokkal, akikkel most közös sorsot viselsz. Igazság vagy igazságtalanság: ugyanazért ér e sors, amiért őket éri: a zsidó vérséged miatt, amely valódi. Nem kell szégyelned rokonságodat a Biblia népével, amelyet évezredek óta üldöznek, amelyet már két és fél ezer év előtt is rabszíjra fűzve hurcoltak el lerombolt temploma mellől, amelyet a világhódító Róma valamennyi nép között utoljára győzött le, de úgy, hogy utóbb az egész kultúrája és az egész Olümposza leomlott a legyőzött rabszolgák előtt.
Nem akarom, hogy lelki összeroppanást váltson ki nálad az a szerencsétlenség, amely máról holnapra oly sok százezer ember sorstársaságába döntött. Azt akarom, hogy a szerencsétlenségben való helytállással mutasd meg azt a bátorságot, amelyet az igazságtalanságban való helytállással kapcsolatban oly sokszor hangoztattak előtted, és amelyet már-már magad is hangoztattál ebben az értelemben.
Nem tagadom, veszélybe kerültél. De mint apád, mondhatok-e neked ebben a helyzetedben mást, mint azt, hogy föl a fejjel, fiam: bátorság! Katolikus apád biztat erre, aki sohasem ingott meg liberalizmusában és humanizmusában, amelyet a régi piaristák a lelkébe oltottak. Arra a bátorságra biztatlak, amely az éjszaka sötétjében hisz a világosság eljövetelében, amely a gőg és a rosszaság tombolása közepette hisz az emberiesség és a jóság örökkévalóságában. Azzal a bátorsággal szeretném a szívedet megtölteni, amely azokban lakozik, akik önként mennek a bélpoklosok közé ápolóknak, a vadak közé hittérítőknek, az égő házba életmentőknek. Zsidó mivoltodban azzal a bátorsággal szeretnélek felékesítve látni, amely kellett a római katakombák üldözött zsidó keresztényeinek ahhoz, hogy így köszöntsék egymást: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ne felejtsd el soha: ezt a köszöntést Rómában mint zsidó köszöntést gúnyolták és üldözték!












































