Idő: jelenkor, sőt jelen hét. Csütörtök délelőtt 11 óra, a júniusi nyár napja áldott melegséggel süt az égről. Színhely a Deák Ferenc utca egyik üzlete, amely szemmel láthatóan és füllel hallhatóan pang. Tulajdonosa a boltajtóban ácsorog, váltogatott lábakkal, és nézi az utca forgalmát. Egyszerre csak egy csillogó szemű, okos arcú kis lurkó jön futólépésben, és már messziről kiabálja csengő gyermekhangon: „Apus, tiszta egyes! Apus, tiszta egyes!” – és boldog lelkesedéssel lobogtatja a büszke bizonyítványt.
Nézem az apát: megsimogatja a lelkendező fiúcska fejét, lehajol és megcsókolja az arcát. De látnivaló, hogy ezeknél a mozdulatoknál csak afféle neveléstani meggondolás vezeti: meg akarja jutalmazni az érdemet. A kisfiú ezt bizonyára így is fogadja, és még csak sejtelme sincs azokról az érzelmekről, amelyeket én ott látok az édesapa rezignált arcán. „Ó, milyen kár érted, fiam! Mi haszna a derékségednek?! Mi lesz veled, emberke? Miért vagy olyan okos és olyan kitűnő? Volnál inkább kis tökfilkó, hogy ne lenne olyan nagy kár érted, amikor elérkezel a sorompókhoz, amelyek el fogják majd zárni az utat előtted!”
Micsoda világ ez, ahol a gyermekek taníttatása nem azt a célt szolgálja, amelynek eléréséhez előfeltétel egy bizonyos képesítés megszerzése, hanem sokkal inkább azt a célt, hogy a szülő további és további terminusig maga viselje a gyermeke életgondját, és a taníttatással jogcímet biztosítson a gyermekének, hogy még tovább és még tovább a szülői gondoskodás tárgya lehessen. Hogy siettünk mi az iskoláinkkal, milyen mohó türelmetlenséggel rohantunk a befejezéshez, ahol már tárt karokkal várt ránk az élet! Mindegyikünk számára volt teríték a nagy asztal körül, csak el kellett magunkat szánnunk rá, hogy hol akarunk letelepedni. Mi akarsz lenni? Tanár? Mérnök? Orvos? Ügyvéd? Újságíró? Bíró? Gazdatiszt? Lelkész? Hivatalnok? Katonatiszt? Minden hajlam előtt szabad volt a pálya, és a pályának minden elágazásánál szabad volt az út a boldoguláshoz.
Hova tettétek ezt a világot, ti gonosz öregek?! Nem merek a fiatalok szemébe nézni, mert azt hiszem, hogy tiszta tekintetükből ez a borzasztó szemrehányás mered felém. Egy kis idő kell mindig hozzá, amíg rájövök, hogy aggodalmam csak lelkifurdalás: a fiatalok nem vonnak kérdőre, mert a nyomorúságukat magukkal hozták a világra, és mint akik a putriban születtek, az öntudatuk fejlődésével beidegzik a világnak azt az adottságát, hogy aki föl akar emelkedni, az irgalmatlanul belevágja a fejét a ráboruló boltozatba…
Vicki Baum híres regényében, színművében, mozidarabjában, a Grand Hotelben szerepel az öreg könyvelő, aki egész életét munkában, kuporogva, örömtelenül töltötte, és most megmondták neki a valóságot, hogy a gyomorrákjával még néhány hónap van hátra az életéből. Erre betegszabadságot kér, minden megtakarított pénzét, életbiztosítási kötvényének váltságdíját magához veszi, és megszökik Berlinbe azzal az elhatározással, hogy a még hátralévő heteket fényben, pompában és élvezetekben fogja eltölteni. A Grand Hotelben lakik, és odaszáll a gazdája, a dúsgazdag gyáros is, aki azonban összeomlás előtt áll, és egy kétségbeesett tranzakció megcsinálása végett jött Berlinbe. A halálra ítélt öreg könyvelő fölényesen szánakozik rajta, amikor a vergődését látja: „Istenem, mennyivel jobb dolgom van nekem, mint az irigyelt gazdámnak: én már nemsokára meghalok, ő pedig még fiatal, és a küzdelmek és szenvedések tengere választja el a menekülésnek attól a pontjától, amelyhez én olyan közel jutottam.”
Igen, idáig jutottunk, hogy ennek az öreg emberroncsnak a helyzete egy újkori kiváltság és nemesség lett az emberek között. Nem mi vagyunk azok, akik irigykedve nézünk a fiatalokra azért, hogy ők fiatalok, hanem ők azok, akik irigykedve tekintenek miránk, amiért már öregek vagyunk. Nekünk pedig valami groteszk előnyérzet dagasztja a szívünket, mivelhogy életünk jó részét már leéltük, és közelebb vagyunk a halálhoz. Vigasztaló tudattá vált, ami azelőtt a rémségek rémsége volt, hogy nem tart már sokáig. Aki kiszámíthatja, hogy a földi javai, amelyeknek a fogyasztását már régen elkezdte, eltartanak addig, amíg előreláthatóan eltart az élete, az olyan előnyben van az életben indulni se tudó fiatallal szemben, mintha valami kegyeltje volna a Gondviselésnek.
Meddig lehet ezt a borzasztó helyzetet afféle társadalmi játékkal ellensúlyozni, amelyet gyermekkorunkban „bolhaszorítás” néven játszottunk: addig nyomni a padon a sort, amíg a szélén ülőt kinyomjuk a helyéből? A pad itt csak jelképes, és egyszer ilyen címen, máskor olyan címen kerül a szélre és kerül kiszorításra az egyik vagy a másik ember. Egyénileg nem közömbös, hogy ülök-e még vagy már, avagy még csak ezután jutok a kiszorítók közé, vagy már a leszorultak között a földön vagyok elterülve. Társadalmilag azonban a jelenség mindenképpen katasztrofális. Mert minden társadalom létjogosultságát az adja meg, hogy jobban biztosítja tagjainak – minden tagjának – az életlehetőséget, mint a társadalom nélkül való lét. Rousseau el tudta hitetni a világgal azt a csaknem kézzelfogható badarságot, hogy van egy társadalmi szerződés az emberek között, merthogy valaha ilyen szerződéssel alkották meg az emberek a társadalmakat. Ez a fantasztikus tévedés azonban hatalmas következményekkel járt: ez a tévedés volt a francia forradalom bibliája még szó szerinti értelemben is: a Contrat social állandóan ott feküdt Robespierre előtt a tanácskozóasztalon.
Azonban mint minden tévedésnek, úgy ennek is valódi magja van: az a logikai szükségszerűség, hogy a társadalomban mindenkinek meg kell találnia az egzisztenciáját, mert mihelyt a társadalmi szervezet ezt nem tudja valaki számára biztosítani, az illető fel van oldva az elképzelt szerződés alól. Ha Istennek áldása nem juthat az embernek osztályrészül, kell, hogy legalább Istennek az átka legyen az ő osztályrésze. Az áldás így hangzik: „Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül…” (1Móz 9,3), az átok pedig imigyen: „Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, amelyből vétettél…” (1Móz 3,19). Aki el van rá határozva, hogy arca verejtékével keresse meg az ő kenyerét, és a társadalomban nincsen meg rá a lehetősége, ez az ember az őserdő állapotába került, és ha az emberek joga szerint nem is, de Isten joga szerint fel van oldva minden társadalmi kötelék alól. Ez a valódi értelme Rousseau tévedésének, és Danton is így magyarázta a francia forradalmat, amelyet szerinte a kliens nélküli ügyvédek, a páciens nélküli orvosok és mindazok a kiszorultak csináltak, akik nem tudtak elhelyezkedni a társadalom asztalánál.
Ezt a következményt nem lehet elhárítani azzal, hogy már előre szabályozzuk a jogcímeket, amelyeken egyesek elindulhatnak, másoknak ellenben el se lehet indulniuk e felé az asztal felé. Sőt, ez a betetőzése a katasztrófának: az utolsó vészkijárat befalazása, amely minden lehetőségét elveszi annak, hogy valamelyes mértékben érvényesüljön őseink világalkotó bölcsessége, amely szerint mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Ez a szabály a legerősebb igazság és ez a végső fundamentuma a társadalom egész épületének. Aki ezt a fundamentumot, az egyéni kvalitás szolid bázisát kiveszi a társadalom alól, és bizonyos származással vagy akármivel akarja azt helyettesíteni, az csákánnyal rombolja le a társadalom épületét. És legyen vele tisztában, hogy ideig-óráig szerezhet ilyen módon személyes előnyöket és az életküzdelemben könnyebbséget a kedvezményezettek számára, de az így kezelt társadalomnak előbb-utóbb össze kell omlania. Nem kell hozzá semmiféle bizonyíték, a logika minden további bizonyítás nélkül diktálja az igazságot, hogy olyan világ nem állhat fenn, amelyben intézményesített szükségszerűség, hogy ezerszámra, tízezreszámra legyenek benne iskolájukat végzett tehetséges fiatalemberek, fiúk és lányok egyaránt, akiknek a számára nincs és nincs és nincs megélhetés!
