Az okos, emberismerő Zilahy Lajos bizonyára el volt rá készülve, hogy megtámadják érte, amikor egész vagyonát és a szerény megélhetését fölöző minden jövedelmét alapítványként az államkincstárnak ajándékozta egy kitűnőek iskolájának nevezett tanintézet létesítésére. Amint mondják, az első ilyen támadás már meg is történt: valaki lefitymálta az egész dolgot, és olyan kommentárt fűzött Zilahy Lajos nagylelkű elhatározásához, amellyel bizonyára igen sok embernek őszinte kárörömöt okozott.
Még nincsen megírva a jóravaló törekvések világtörténelme, de Zilahy Lajos enélkül is jól tudja, hogy ebben a támadásban és a még majd utána következőkben kikkel tart közösséget. Olyan díszes társaság ez, amelyben Szókratésztől kezdve benne van mindenki, aki valami szépet és nagyot alkotott és cselekedett, vagy akart alkotni és cselekedni ezen a világon.
Ami engem illet, semmiféle valószínűsége nincsen annak, hogy illetékes körök majd éntőlem kérjenek tanácsot, elfogadják-e Zilahy Lajos ajándékát a megadott rendeltetéssel. De amennyiben ez váratlanul mégis megtörténnék, én se tanácsolhatnék mást, mint azt, hogy köszönettel adják vissza ezt az ajándékot, és mondják meg Zilahy Lajosnak, hogy ha a vagyonából és a keresetéből kitűnő magyar fiúkat akar neveltetni, a jóságos Isten áldja meg érte: legyen az övé ennek a hervadhatatlan dicsősége és esetleg a csalódása is. Ha harminc év alatt csak tíz esetben jutalmazza siker az áldozatát, amelyet az ügy érdekében hoz, ez már óriási eredmény és halhatatlan építőmunka lesz a magyar életben. Csak egyetlen lángeszű vezetőnek egyengesse sikeresen az útját, és egy fél évszázad minden erőfeszítése meg lesz általa jutalmazva.
De legyen az övé a csalódás is, ha a terve nem fog úgy sikerülni, ahogyan ő azt elgondolta. Ha hiúnak bizonyul minden erőfeszítés, amelyet a kitűnőek kiválasztására fog fordítani, és kárba fog veszni minden fáradság, ha csődöt fog mondani minden éberség, amely által biztosítani akarja az eredményt, hogy a saját csodamódszerével kiválasztott kitűnő ifjak az életben is kitűnőek maradjanak, és a kitűnőségüket olyan irányban juttassák kifejezésre, hogy általa beteljesedjenek azok a szépséges álmok, amelyek Zilahy Lajos szemei előtt lebegnek. És ne valósuljon meg őáltaluk is Lev Tolsztoj szörnyű meglátása, amely a világ gyógyíthatatlan betegségét abban állapítja meg, hogy a jók és a derekak nem akarnak vezetni és uralkodni, hanem konokul félrevonulnak emellől a feladat elől.
Ha ugyan sikerül ezeket a kitűnőket megtalálni. Ha van erre módszer és lehetőség! Annak a 200 millió tael hadisarcnak az összegét, amelyet a múlt század végi kínai–japán háborúban Kína fizetett Japánnak, a győztes Nippon nem hadiszerekre fordította, hanem a hatalom sokkal hatékonyabb arzenálját akarta belőle felszerelni. Határozatba ment, hogy ezen a pénzen kiváló képességű ifjak fognak Európában és Amerikában neveltetni. Emlékezünk még rájuk, a komoly, szorgalmas japán fiatalemberekre, akiket a század elején oly nagy tömegekben láttunk az európai és amerikai egyetemeken, laboratóriumokban, művészeti iskolákban, katonai akadémiákon és mindenütt, ahol tanulni és tökéletesedni lehetett. De a japán kormány bizonyosságot akart, hogy azokat a milliókat, amelyeket erre a célra elkölt, nem céltalanul herdálja el, és hogy az egyik ifjú neveltetésére költött pénzeket nem vonja el egy másiktól, akiben esetleg több garancia van arra, hogy munkásságával majd vissza fogja adni a japán társadalomnak az érte hozott áldozatot. Valami biztos módszert szeretett volna a kvalitások megállapítására, és evégből az akkori idők német polihisztorához, az energiagazdálkodás nagy filozófusához, Wilhelm Ostwaldhoz fordult tanácsért. Megrendelt nála egy emlékiratot ennek a kérdésnek a megoldására. Wilhelm Ostwald vállalta a megbízatást, és nekifeküdt a probléma tanulmányozásának. A japán kormány hetek alatt remélte a feleletet, de a hetekből hónapok és a hónapokból évek lettek. Végre elkészült a felelet: egy hatalmas, vastag kötet, amelynek a címe: Grosse Männer. És az eredmény lesújtó. Száz és száz nagy ember életének a tanulmányozásából meg kellett állapítani azt az apróra bebizonyított valóságot, hogy nincsen olyan csodaszer a világon, amely által meg lehetne állapítani, hogy akármilyen vonatkozásban is melyik ifjúban szunnyad a jövendő nagy embere.
Azt mondtam: lesújtó eredmény. Nem, nem az! Ezt a szót csak annak a várakozásnak a szempontjából használtam, amellyel a japán kormány Wilhelm Ostwald felelete elé nézett. A dolgok lényege szerint azonban ez az eredmény nem lesújtó, hanem felemelő. A Teremtő ama soha ki nem fürkészhető titkainak egyikéről van itt szó, amelynek a végső kulcsát ő a saját kezében akarja tartani. Ó, milyen nagy bölcsesség ez! Csak ezáltal válunk valamennyien sikerek és boldogságok várományosaivá, amelyekért küzdünk és bízva bízunk, és amelyekért csalódásaink után újra és újra kezdjük a küzdelmet és a reménységet. Enélkül megfellebbezhetetlen ítélet sújtana le bennünket a mélységekbe, amelyből már utunkat állanák azok, akiknek a hiteles fémjelzés ragyogna a homlokán. Nem mondhatnánk többé a fiainknak, hogy az igazi szegénység vagy az igazi alacsonyabbrendűség nem Istentől való. A szemünk előtt volna demonstrálva, hogy igenis Istentől való, mert íme, vannak közöttünk olyanok, akik a magasabbrendűség jeleivel felismerhetőleg meg vannak jelölve.
Nem a kitűnőek privilégiumára van a világnak szüksége, hanem az egyenlő lehetőségek biztosítására. Azoknak az emberi jogoknak az érvényesülésére és intézményes védelmére, amelyek abból erednek, hogy valamennyien Isten egyazon jogú teremtményei vagyunk. A szabad futás az emberi társadalom boldogságának a titka, amiben persze nem foglaltatik benne az ámokfutóknak, a pénz, a hatalom és egyéb bálványok eszelőseinek a szabad futása. Egy pillanatig sem szabad homályba borulnia annak a tételnek, amelyet nem pótolhat semmiféle társadalmi alkímia és nevelési kuruzslószer: annak a tételnek, hogy ki-ki a maga szerencséjének a kovácsa. Az a kormányzat, amely intézkedéseivel ennek a tételnek az érvényesülését garantálja, híven teljesíti a földön a Teremtő akaratát. Hiába mutat rá bárki is cáfolatul arra a valóságra, hogy íme, mennyire nem áll a tétel, mennyire nem a maguk szerencséjének a kovácsai az emberek! A felelet csak az, hogy ez éppen a hibája a világnak, és a betegség gyógyítása sehol máshol nem lehet, mint olyan világ létesülésében, amelyben ez a tétel a társadalom alapigazsága legyen.
Zilahy Lajos nagyszerű sikerei mögött egészen a fizikai éhezésig menő küzdelmek állanak, és sokan vagyunk az életnek kisebb és még kisebb vakondtúrásain, akiket éppen úgy, mint őt, nem a kitűnőek iskolája emelt fel a mélységekből. Talán nem is paradoxon, ha azt mondja az ember, hogy a talentumoknak az érvényesülésért való küzdelme szükséges próbája az ő valódi értéküknek. A régiek azt mondták: sub pondere crescit palma. És csak e megterhelés leküzdésének a sikerében mutatkozik meg, hogy melyik a pálma, és melyik a csicsóka. Mert miként a mi halhatatlan Mikszáthunk oly remekül megállapította: ha az ifjú érzi, hogy őbenne mozog valami, nem okvetlenül muszáj, hogy az a talentum legyen, lehet, hogy csak giliszta.
Ha az államkincstár nem fogja elfogadni Zilahy Lajos ajándékát, és sem ebből az ajándékból, sem a saját eszközeiből nem létesít kitűnőek iskolája című nevelőintézetet, hanem engedi, hogy a kitűnőek együtt nevelődjenek a kevésbé kitűnőkkel, sőt a mamlaszokkal, úgy, miként az eddig is történt, akkor valószínű, hogy katasztrofális csalódástól menti meg Zilahy Lajos nemes lelkét. Én már látom lelki szemeimmel a kitűnőek iskolájának a növendékeit a saját gőgjükben pöffeszkedve, mint a többi ifjak irigységének és gyűlöletének a célpontjait. És látom azt is, hogy miközben őket a hivatalos dédelgetés szárnyain röpítik a vezető állások magaslataira, ahol egy semmiféle katapultával meg nem ostromolható klikket alkotnak, azalatt odalentről a nem kitűnőek, sőt esetleg a tökfilkók közül valaki, akinek a Teremtő kitanulhatatlan szeszélye növesztett hirtelen szárnyakat, egy pillanat alatt a fejük fölé repül, és megcsúfol minden előzetes számítást.
Végezetül pedig: micsoda társadalom volna az, amelyből így kilúgoznák a kitűnőeket, és mind felvinnék őket az élet ormaira? Milyen világ volna az, amelyben minden cukrászzseniből szükségképpen Gerbeaud-nak kellene lennie, és mi valamennyien arra volnánk kárhoztatva, hogy a mi részünkre csak a kontárok süssenek pogácsát? Én azt mondom, hogy ahol minden kis községet egy alulmaradt kitűnőség dirigál, ott nem kell, hogy zseni legyen a miniszterelnök, lehet vezető állásban akárki, akit a jószerencséje odalódított.
Ámde azért maradjon és marad is a nemes lelkek örök ábrándja az, amire Zilahy Lajos mindenét fel akarja áldozni: hogy a kitűnőek, a tehetségesek, a jók, a derekak kormányozzák a világot. Ennek az álomnak adott kifejezést már Platón is, aki azt akarta, hogy a tudósok vezessék az államokat. Utópia volt, marad is utópia örökre. És annak ellenére, hogy az emberiség történelme tömegével szolgáltat rá példákat, hogy sokszor milyen nagy bajok lettek belőle, amikor zseniális emberek jutottak imitt-amott uralomra, az emberiség legjobbjai sohasem fognak lemondani és nem is lehet lemondani erről az utópiáról. És ha téveszme, akkor a legnemesebb téveszme a világon. Annyi bizonyos, hogy minden ép gondolkozású ember szemében nagyobb becsülete kell hogy legyen annak, aki egy nemes ábrándból fakadó tévedésre mindenét feláldozza, mint annak, aki vastagra hízik egy igazságon.
