Nem merek annyira menni, mint az a nagy tanítómesterünk, aki azt mondta, hogy az államok egymás közötti viszonyában a texasi lócsiszárok erkölcsei érvényesülnek. De hogy nem haladják túl azt az értelmi és azt az erkölcsi felfogást, amelyet éretlen és rosszindulatú vásott gyermekek tanúsítanak egymással szemben, ezt a legnagyobb önmegtartóztatással is meg lehet állapítani és ezt a szomorú valóságot a következmények is lépten-nyomon igazolják. De ez csak az államközi viszonylatra vonatkozik, míg odahaza minden állam a legmagasabb erkölcsiséget kell hogy képviselje azok szerint az elvek szerint, amelyekről mi valamennyien azt tanultuk, hogy azokban van az állam intézményének az alapja és az értelme. Megbízhatóság, pontosság, becsületesség, méltányosság és minden polgári erény tekintetében az állam fölötte kell hogy álljon annak a legtökéletesebb polgárának, aki mindezekben az erényekben a legteljesebb mértékben bővelkedik, mert ha nem így van, „a tiszta erkölcs, ha megvész, Róma ledől és rabigába görbed”.
Mi volna a véleményünk — azaz hogy nem kell volnában beszélnünk, mert elegendő valóságos példa áll rendelkezésünkre —, mi a véleményünk arról az emberről, aki a hitelképesség legmagasabb mértékében díszelegve adósságokat csinál, amelyeket azután esze ágában sincs visszafizetni? Ha megvan az ilyen emberről a véleményük, kérem, tartsák meg maguknak és ne próbálják ezt arra az eljárásra alkalmazni, amely a valorizációról szóló törvényjavaslatból kandikál ki önökre, mert esetleg baj lehet belőle. „Majd mindjárt megmondom, hogy maga kicsoda!” „Akkor én majd magát feljelentem becsületsértésért!”
A valorizáció kérdésében kezdetben volt a Kúria és az ő büszke, az állam méltósága fölött őrködő álláspontja, hogy a korona: korona. Hiába volt benne a törvényben, hogy a korona egy kilogramm színaranynak a 3280-ad része és hiába volt magától értetődő, hogy amikor annak idejében a hitelező és az adós között jogviszony létesült, akkor — ha nem is beszéltek róla — mind a ketten ezt értették korona alatt, mint ahogy egyebet nem is érthettek. Hiába keletkeztek szörnyű károsodások és káprázatos nyereségek a Kúria felfogása nyomán, a Kúria ezt a felfogását csak lassan, az életnek szünet nélkül való és folytonosan erősbödő ostroma nyomán módosította, míg végre roppant sok ingadozás, ide-oda tévelygés után egy meglehetősen következetes és elfogadható módon igazságos és e tekintetben folyton tökéletesedő bírói gyakorlat alakult a valorizáció tárgyában, amelyből azonban kimaradtak egyes követelések, elsősorban az állam tartozásai.
Ámde ezek hatalmasabb ököllel döngették az igazság kapuját, mint bármely más követelés és elérkezendőnek látszott az az idő, mikor a bíróság nem nézhette volna tovább tétlenül, hogy aki a ma is hatalmas és gazdag bankok valamelyikében 1913-ban egy életen keresztül összekuporgatott tízezer koronát elhelyezett, az most nyolc fillért, vagyis semmit se kapjon vissza és hogy az állam, amelynek a büdzséje ma az egyharmadára zsugorodott kis országban akkora, mint volt 1910-ben Nagy-Magyarországé, egyetlen fillért ne fizessen vissza a polgárainak a nála elhelyezett, neki kölcsönadott, a legmagasabb biztonság garanciája mellett elhelyezett és kölcsönadott pénzekből.
És miután a dörömbölés már-már ellenállhatatlan erejűvé vált, meg kellett előzni a veszedelmet és így elkészült a valorizációs törvényjavaslat, amely már be is van nyújtva az országgyűlésnek. És vannak, nagyon sokan vannak, akik hiszik, sőt bizonyosan tudják, hogy ha a kormány ezt a javaslatot beterjesztette, akkor az országgyűlés meg is fogja azt szavazni. Mi pedig azt mondjuk, sokat láttunk az utolsó tíz esztendőben, amit azelőtt lehetetlenségnek tartottunk volna és alig lehet már valami, ami meglepne bennünket, de azt mégis elhihetetlennek tartjuk, hogy legyenek olyan törvényhozók, hogy többségben legyenek, akik a várható módon eljövendő bírói felfogás és igazság megelőzése végett törvénybe iktassák, hogy a bankok és takarékpénztárak, amelyek pontos kimutatást közöltek arról, hogy békebeli vagyonukat és ebben az én betétemet is milyen arányban mentették át, se ilyen arányban, se semmilyen arányban ne fizessenek nekem vissza semmit, hanem velük szemben továbbra is és most már törvénnyel megörökítve megmaradhasson az az elv, hogy korona: korona. Velük szemben és az állammal szemben.
Az állammal, amely jótékonyságból akar majd rendeletileg megállapítandó morzsákat egynémely szerencséseknek visszafizetni azokból a tartozásaiból, amelyeket erkölcsi erejének, hatalmának, tekintélyének, biztonságának egész súlyát latba vetve csinált jóhiszemű polgárainál. Íme, az adósság visszafizetése mint kegyes jótékonyság! Bújjatok el, kontár viccfaragók! Csak az a kérdés, hogy lehetséges-e ez? Helyezkedhetik-e az állam egész komolyan a népszerű Cölnix Man tréfás álláspontjára, hogy amikor a huszonötödik és már goromba hangú felszólítást kapja a hitelezőjétől, így válaszol: „Vegye ön tudomásul, hogy én minden évben a nagy ünnepek előtt összes hitelezőim nevét cédulákra írva, beleteszem egy kalapba, ötöt kihúzok és akinek a neve kijön, annak kifizetem a tartozásomat. Miután azonban ön nekem goromba levelet írt, önt három évre büntetésből kizártam a sorsolásból.”
Egyik miniszter a másik után, egyik kormány a másik után jelentette ki, hogy a hadikölcsönöket, a hazának ezt a szent, nagy tartozását nem valorizálja. Még az ezután következő miniszterek és kormányok is sokáig tehetnének ilyen kijelentéseket. De ez még mindig csak a pénzügyminiszter urak vagy miniszterelnök urak álláspontja volt és továbbra is csak az lenne. Ámde ha törvénybe iktatják ezt a szörnyűséget, akkor ez már az államnak, a hazának az álláspontja lesz. És valóban teljesen közömbös lehet-e az államnak, a magyar hazának az, hogy polgárai milyen véleménnyel vannak kötelességteljesítésének arról a legprimitívebb mértékéről, amely az adóst a tartozásának megfizetésére kötelezi?
Azelőtt a király nevében hozta a bíróság az ítéleteit és a bíró feje fölött ott lógott a képe annak a királynak, akinek makulátlan becsületességében senkinek se volt se oka, se joga kételkedni. Ma a bíróság az ítéleteit a magyar állam nevében hirdeti ki és vajon a közrend, közbiztonság és közerkölcsiség szempontjából nincsen-e annak semmi jelentősége, hogy ne legyen olyan ember ebben az országban, akinek az állam becsületesen vissza nem fizette, amit tőle kölcsön kért? Arról lehet beszélni, hogy mi legyen a valorizáció mértéke, de az aranyértékben kölcsönvett koronát az állam mint adós érdekében a mai értékű koronával azonosítani az állam törvényalkotó hatalmával, ez semmivel nem különbözik attól, mintha ugyanezzel a hatalommal azt akarnák törvénybe iktatni, hogy egy mai milliméter egyenlő a békebeli 15 méterrel és aki még abból az időből 15 méter posztóval tartozik, eleget tesz a fizetési kötelezettségének, ha egy milliméter posztót ad a hitelezőjének.
Amit a kormány valorizációs törvényjavaslat címe alatt beterjesztett, az valójában törvényjavaslat a valorizáció ellen. Részben a bíróság gyakorlatában már eddig is kialakult valorizáció szentesítése és mint ilyen teljesen fölösleges, igazi értelme szerint azonban e gyakorlat továbbfejlődésének törvényes megakasztása és a valorizáció igazságos elvének egyszersmindenkorra való száműzése azokról a területekről, ahol ennek az igazságnak az érvényesülését az egész ország epedve várta. Mikor már úgy érezte mindenki, hogy tovább ennek az igazságnak az érvényesülése nem halasztható, akkor törvényjavaslatot terjesztettek be a valorizáció megtagadásáról.
Valóban határtalan hatalom lehet a politikai pártfegyelem, ha a képviselőház többsége ezt a javaslatot megszavazza. Ilyen abszolút megtagadása az egyéniségnek, ilyen hatalmas ereje a fegyelemnek csak a természet szenzációi között található. A procession caterpillar nevű hernyó végtelen sorokban rendezi vonulását oly módon, hogy mindegyik az előtte valónak a hátuljába kapaszkodik és az egész menet egy vaserejű, misztikus fegyelem ellenállhatatlan hatalma alatt vonul, ahova az első vezeti. Megtették, hogy a sort meggörbítve az elsővel megfogatták az utolsónak a hátulját, akkor az egész menet addig jár körbe, amíg a fáradtságtól kimerülve valamennyien fel nem fordulnak.
