Tudomásul kell vennünk, éspedig bizonyos megnyugvással, hogy a főváros ismert pontjain nyíltan árusított tilalmas portékák száma eggyel megszaporodott. A tűzkő és a szacharin mellett most már mérget is vásárolhatunk ezeken a helyeken. Aki még nem tudná, ebből teljes hitelességgel megállapíthatja, hogy a méreg immár a közszükségleti cikkek sorába emelkedett. Azok az urak és hölgyek, akik ezt az utcai kereskedelmet űzik, csakis közszükségleti cikkekkel foglalkoznak, holmi egzotikumok, amikre ritkán akad vevő, nem érdeklik őket; az ilyesmi nem éri meg a velejáró rizikót.
Tűzkövet még soha se vettem az utcai árusoktól, se szacharint, de abban nem vagyok bizonyos, hogy legközelebb nem látom-e el magamat náluk egy megfelelő adag méreggel. Előrelátó emberek, akik életveszélyes vagy elviselhetetlen helyzetbe kerülhetnek, már ősidők óta gyakorolják azt az óvatosságot, hogy készenlétben tartanak maguknál annyi mérget, amennyi a kellő pillanatban megmenti őket a kíntól és a gyalázattól. És ki meri mondani, hogy abban a világban, amelyben élünk, akármelyikünk is mentesítve van annak a dilemmának a lehetőségétől, amelyben választania kell a nem kívánatos élet és aközött a megoldás között, amelyet az emberiségnek eleddig legmagasztosabb filozófusai, a stoa bölcsei így fejeztek ki: si placet, patet janua, exi — ha úgy tetszik, nyitva van az ajtó, tessék kisétálni! Az öngyilkosságok száma megdöbbentően emelkedik, de még bizonyosabb, hogy ebbéli szándékát csak minden ezredik hajtja végre azok közül, akik ennek a megoldásnak a fontolgatásával járnak-kelnek életük keserves útjain.
A kormányok érzik a szörnyű felelősséget és lázasan tanácskoznak, hogy ugyan mit is lehetne csinálni ennek a szörnyű helyzetnek az enyhítésére? A türelmetlen tömeg és különösen az élet küszöbén várakozó ifjúság indulatosan dörömböl a kapukon, és hovatovább nem hagyja, mert nem hagyhatja már magát csillapító szavakkal leszereltetni. Hiszen az ifjúság természetéből és helyzetéből még a normális időkben is a támadás szelleme tornyosul a társadalom rendje ellen. Csodás plaszticitással fejtegeti ezt Hippolyte Taine remekművének legszebb oldalain. Ha valamely ifjú — mondja — húszéves korában kilép a világba, értelme és büszkesége egyaránt sértve érzi magát. Elsősorban, bármilyen legyen is a társadalmi osztály, amelyhez az illető tartozik, annak a létezése botrány a tiszta értelem szempontjából, mert nem filozófus-törvényhozó alkotta azt egy egyszerű elv segítségével, hanem az egymás után következő nemzedékek hozták létre sokféle és változó szükségleteik szerint. Nem a logika műve ez, hanem a történelemé, és a felcseperedő okos gyerek a vállait vonogatja ennek az önkényes rétegeken felépült alkotásnak a láttára, amelynek a hiányai és tatarozásai szemmel láthatóak. Másodsorban, bármily tökéletesek legyenek is ezek az intézmények, ő nem járulhatott megegyezésével a létrejöttükhöz, mások csinálták azt az ő számára, és őt már előre beleszorították abba az adott erkölcsi és politikai keretbe, amelybe, mint a két rúd közé fogott lónak, bele kell illeszkednie. Bárminő legyen is a szervezet, miután az lényegileg hierarchia, ő abban majdnem mindig alárendelt szerepet játszik, és még az olyan társadalomban is, ahol mindenki elérheti a legfelső fokozatot, öt-hat olyan emberre, akik parancsnokolnak, százezer olyan esik, akinek parancsolnak. Nincs hát benne semmi csodálnivaló, hogy a fiatalemberek legnagyobb része, elhagyva iskoláit és pályát kezdve, többé-kevésbé, valamilyen színben és valamilyen kifejezési formában jakobinus: ez a serdülés betegsége. A jól alakult társadalomban — folytatja Taine — ez a betegség enyhe lefolyású és hamar meggyógyul. Ahol az állam és a társadalom épülete szilárd és gondosan őriztetik, ott az elégedetlenek rövid idő alatt észreveszik, hogy ők igen gyengék a rend fundamentumainak a megingatásához, és hogyha megtámadják annak őreit, ők húzzák a rövidebbet. Ennélfogva egyik vagy másik ajtón mégiscsak belépnek a rendszerbe, helyet foglalnak benne és beletörődnek a sorsukba. Végre azután akár utánzásból, akár szokásból vagy számításból, vagy saját akaratukból maguk is besoroztatnak a helyőrség tagjai közé, amely a közérdeket és ezzel együtt az ő magánérdekeiket is megvédelmezi.
De mi történjék akkor, ha az lesz, ami van, hogy az ifjú számára, akinek a részére elérkezett a társadalmi létnek az a Taine által megjelölt pillanata, amikor már hajlandó valamely ajtón belépni, és minden ajtót és minden kaput zárva talál, és a megteltséget jelző tábla mindegyikre ki van akasztva? Egyszer, kétszer és tízszer is megismétlődhetik az a méltatlan jelenet, hogy erőszakkal kell benyomakodnia akkorka helyre, amely a lábujja hegyén való pipiskedésre se elegendő, de a tizenegyedik alkalommal érkezőknek már még ilyen módon se lehet magukat beerőszakolniuk az emberhússal eltorlaszolt ajtókon. Hol van olyan csodatevő, ékesszólással megáldott aranyszájú apostol a világon, aki ilyen helyzetben meg tudná azt akadályozni, hogy előbb-utóbb fel ne vetődjék az a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás, amely szerint némelyeket ilyen vagy olyan szempontból véghezvitt személyválogatás alapján ki kell dobni a helyükről, hogy ilyen vagy olyan szempontból véghezvitt személyválogatás alapján kiválasztottak jöhessenek a helyükbe? Pedig világos, hogy lényegileg semmit se javulhat e módszer útján a társadalom helyzete. Csak a személyek kiléte szerint lehet egyeseket megmenteni, de bizonyos számú és egyre növekvő számú tagjait a társadalomnak egyáltalában nem lehet megmenteni attól, hogy végül ne maradjon a számukra egyéb megoldás, mint ahhoz az eszközhöz folyamodni, amellyel most kibővítették üzletüket az utcai tűzkő- és szacharinárusítók.
Ide jutott, és a civilizált emberiségnek csaknem egész területén ide jutott a világ, miután a technika a termelésnek, az elosztásnak és a közlekedésnek olyan eszközeit adta az emberek kezébe, amelyeknek a létezhetőségéről röviddel ezelőtt még nem is álmodhattak, és ha álmodhattak volna, kétségen kívül hozzáálmodták volna azt is, hogy ilyen eszközök a gazdagságnak, a jólétnek, a nyugalomnak, a boldogságnak eszményi világát fogják a földre varázsolni, az értelmi és erkölcsi tökéletesedésnek olyan állapotát, amelyben morális értelemben fog megvalósulni a Szentírás mondata: „Óriások valának a földön abban az időben!” És nincsen is semmiféle fizikai és semmiféle logikai akadálya annak, hogy ezek a technikai eszközök valóban ilyen álomszerű világot létesítsenek a földön, csakis politikai akadályai vannak, és azt lehet mondani, hogy a technikai lehetőségek sürgető kényszerével szemben a szó szoros értelmében csak erőszakkal lehet megakadályozni az emberiségnek bőségbe, gazdagságba, anyagi és erkölcsi jólétbe való jutását.
Sajnos, minden, ami a politikában világszerte történik, a szebb és jobb világ létesülésének ezt az erőszakos megakadályozását szolgálja. Alig van minden országban egynéhány ember, aki a helyes utat tudja, meri és akarja propagálni, de ezeknek sehol sincsen intézkedési joga és hatalma. Ha pedig egyikük-másikuk feljut a hatalom magasságaiba, ott megtagadja és cserbenhagyja a jobb tudását, amelyhez csak akkor tér újra vissza, amikor ismét kiesik a kezéből a hatalom. Külön-külön minden országban észlelhető ez a jelenség, ami pedig az államközi politikát illeti, megírta már Norman Angell, hogy „a kormányokat, mihelyt nemzetközi vonatkozású ügyekről van szó, a kongónégerek ösztönei, a lócsiszárok előrelátása és a dél-amerikai kalandorok gazdasági szokásai irányítják”. A diplomaták egyszerűen nem akarnak tudomást venni arról a folyton hangosabban kiabáló tényről, hogy nincs már miért vetélkedni, mert a technika a mai emberiség többszörösének is gazdag életet biztosít, ha ebben meg nem akadályozzák. A politikus diplomaták nem hajlandók lemondani a hatáskörükről, és nem akarják átadni a helyüket a kereskedőknek és a vigéceknek, a bőség, az olcsóság, a jólét és a békesség küldönceinek. Ennélfogva a lehetőség és a valóság mindegyre élesedő és mindegyre elkeseredettebb ellentéte dúl a világ térségein, és egyre csábítóbban hangzik az emberek fülébe az ajánlat, amellyel a tűzkő- és szacharinárusok az ő újonnan bevezetett portékájukat kínálják.
