— Hát hogyne volna nagy és dicső dolog a közigazgatás — szavalja a tanár úr a katedráról. — Hiszen ahol tíz ember van állandóan együtt, már ott is okvetlenül muszáj valami szervezetről gondoskodni, amely a dolgukat intézze. Hát ahol húszmillió ember él egymás mellett! Az az óriási mechanizmus, amely e húszmillió ember ezermillió dolgát, ügyét-baját intézi, valóban a legcsodásabb és legdicsőbb alkotása az emberi elmének.
— Én pedig azt gondolom — mondja magában a hátulsó padok egyik zugában egy téveszméktől megkótyagosodott borzas diák —, hogy abból az ezermillióból kilencszázkilencvenkilencmillió esetben éppen a közigazgatással van bajuk azoknak az embereknek, akiket a közigazgatás boldogít. A közigazgatás az az örökmozgó gép, amelyiket a tudósok hiába akarnak felfedezni: önmagát látja el hajtóerővel is, meg munkával is.
De különben szebbet tud mesélni a közigazgatásról Takács János lakatossegéd.
Takács János egri születésű fiú volt és árva. A törökkel valamikor nagyszerűen megbirkóztak az egri nők és férfiak, és nyilván Takács János édesapja meg édesanyja is nagy hős lett volna, ha törökkel kell vala viaskodniuk. De az ő ellenségük félelmesebb volt a töröknél: a nyomorúság. Ez legyőzte mindkettőjüket, úgyhogy holtan maradtak a csatatéren, hátrahagyva az utókornak egy lakatosinast meg egy szobabútort, amiből 32 korona folyt be, amikor a hagyatéki eljárás során értékesítették.
Ez a 32 korona volt kiskorú Takács János vagyona, amelyet meg kell kapnia, mihelyt eléri a nagykorúságot.
És történt egy szép őszi napon, hogy Takács János elérte a nagykorúságot. Miután pedig Budapesten érte utol ez a szerencse, gondolta magában Takács János, vagy talán tanácsolta neki valaki, hogy majd bemegy a budapesti árvaszékhez, és itt eligazítja az ő 32 koronájának a dolgát.
El is igazította. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Igaz, hogy egyik szobából a másikba zavarászták, és hol egy órát, hol félórát várakozott mindenütt, de a délelőttből kifutotta. Reggel kilenckor ment oda, és egy órakor el volt intézve. Egy mérges úr jegyzőkönyvet vett fel vele, és azt mondotta, hogy azt majd átteszi az egri árvaszékhez, amely majd azután intézkedik.
Elmúlt öt-hat hét, és az egri árvaszék intézkedett. Hozott egy végzést, amelyben utasítja az egri adóhivatalt, hogy a Takács Jánosnak azt a 32 koronáját, amelyik ott fekszik, küldje el a budapesti árvaszéknek, és ha elküldi, akkor értesítse erről Takács Jánost is, meg a budapesti árvaszéket is. Az árvaszéknek ezt a végzését megkapta Takács János. „Tyűh — gondolja —, a kirilajzomát, pénz áll a házhoz!”
Alig várja a reggelt, annak is a kilenc óráját, szalad az árvaszékhez. Tíz órára már megtudta, hogy melyik ajtón kell bekopogtatni, de a mögött éppen nem volt akkor ott a nagyságos úr. Hanem tizenegyre megjött, és amikor Takács Jánost meghallgatta, azt mondta neki:
— Iktató!
Mikor pedig Takács János ezt nem értette, és meg akarta kérdezni, hogy mit gondol ez alatt, meg se várta, amíg Takács János a száját kinyitotta, hanem megint csak azzal ripakodott rá:
— Iktató!
Erre Takács János szomorúan kifordult az ajtón, és addig ácsorgott ott a folyosón, amíg egy szolga meg nem kérdezte, hogy mit akar. Az azután elvezette az iktatóba, ahol kiderült, hogy az árvaszék még nem kapta meg azt a végzést, amit Takács János már megkapott.
— Kár a délelőttért, oda van a napszám — gondolta magában Takács János, és elment haza. Egy hétig felé se nézett az árvaszéknek.
Egy hét után megint elment. Ekkorra már megkapta az árvaszék az egri gyámhatóság végzését, de az egri adóhivatal még nem küldte el a pénzt, azt tehát ki se lehetett kapnia Takács Jánosnak. Éppen delet harangoztak a Ferenciek templomában, amikor Takács János ezzel az értesüléssel kilépett a városháza kapuján.
— Megint fuccs a munkanap — dohogta mérgesen. — Már három napszámban van ez a rongyos 32 korona.
Negyedszer, mikor odament Takács János, már úgy tudta a járást, mint valami ügyvéd. Csak az volt a baj, hogy valami nagy ügyet tárgyalt a fogalmazó úr, akinél dolga volt, egész délelőtt ott ücsörgött-ácsorgott az előszobában, mire eltakarodtak az előtte lévők, és ő bemehetett. A fogalmazó már jól ismerte. Meg is mondta neki, hogy most már minden rendben van.
Nagyon örült a jó hírnek Takács János, és csak várta, hogy mikor olvassák le neki a pénzecskéjét.
— Hja, barátom! — világosította fel a fogalmazó —, az nem úgy megy, ahogyan maga gondolja. Előbb azt nekünk ki kell utalványoznunk a mi pénztárunknál. Ott azután felveheti.
— Hát tessék kiutalványozni.
A fogalmazó elnevette magát, hogy valaki ilyen ostobaságot beszélhet.
— Jó is volna, ha az csak úgy menne! Csakhogy nem megy ám. Utalványozó végzést csak ülésben lehet hozni. A legközelebbi ülés hétfőn lesz, akkor majd elintézzük az ügyét. De ne jöjjön addig, amíg végzést nem kap, mert csak az időt vesztegeti.
— Bizony — mondja Takács János —, már négy napi keresetem bánja ezt a sok huzavonát, mert nálunk az a regula a gyárban, hogy aki reggel nem jön munkába, az arra a napra kimarad.
Valami tíz nap múlva megkapta Takács János a budapesti árvaszék végzését, amely tudatja vele, hogy pénzét felveheti a főpénztárnál.
— No végre! — sóhajtott fel. — Csakhogy ezt is megértem.
Ment rohanvást a városházára, s ott valahogy eltapogatott a főpénztárhoz. A pénztáros azonban felvilágosította, hogy a dolgot előbb számfejteni kell.
Világéletében se hallotta Takács János, hogy még ilyesmit is lehessen csinálni: számfejteni. Majdnem ríva fakadt gyámoltalanságának tudatában. A pénztáros urat nem merte kérdezni, mert az rögtön elkezdett végtelen sebesen bankókat számolni az ujjai között, miközben az ajkával halkan mormolta a számokat; ilyesmiben nem lehet megzavarni az embert.
Megint csak egy szolga segítette ki a bajból, aki elment vele oda, ahol a számokat fejtik. De nem látott ő ott semmi különöset: egy úr írkált a papirosra, csakúgy, mint a többi. Addig írkált, míg végre feltekintett, és meghallgatta, hogy mit akar Takács János. A szolga elmondta neki. Erre rögtön elkezdett keresgélni a papirosok között, de hasztalan. Végül is kijelentette, hogy a pénztárhoz még nem jött le az árvaszéktől a végzés.
Takács Jánosban szinte elhűlt a vér. De szerencsére a szolga nagyon jóravaló ember volt, rögtön ajánlkozott, hogy majd ő utánanéz a dolognak, csak üljön le Takács János oda a padra, és várjon.
Takács János tehát leült a padra, és várt. Várt, várt, rémítő sokáig várt. Szégyen-gyalázat, de el is aludt ültében, meg fel is ébredt, a szolga csak nem jött vissza. Pedig a végzést is magával vitte.
Már szállingózni kezdtek elfelé az urak, mikor visszajött a szolga. Azt mondta, hogy közben elküldték valahová, azért maradt oda. No de legalább hozta magával a hivatalos írást a pénztár részére. Igaz, hogy a mai szent napon már ennek sem lehetett semmi hasznát látni, mert pont akkor eresztette le a pénztáros a rácsot, hogy azt mondja: vége a hivatalos órának.
— No, szépen agyonütöttük az ötödik napot is — mérgelődött Takács János, és megköszönte a szolgának a szívességét, ámbár nagyobb hajlandóságot érzett magában arra, hogy felpofozza a számfejtővel meg pénztárossal együtt.
Másnap, amikor a pénztáros a rácsot felhúzta, már ott állt Takács János a végzéssel. A pénztáros dühös volt, hogy meg kellett kezdeni a dolgot, holott enélkül őneki a legszebb élete volna. Mérgesen kapta ki Takács János kezéből az írást, amelyet megnézett elölről-hátulról.
— Így nem veheti fel a pénzt — mordult végre ki —, csak ha a személyazonosságát igazolja.
— Ha meg nem sértem a nagyságos urat, mi kellessen ahhoz?
— Az kell, hogy két olyan egyén, akit én ismerek, igazolja azt, hogy csakugyan maga a Takács János.
— Hol vegyek én, nagyságos úr, két olyan embert, aki engem is ismer, meg akiket a nagyságos úr is ismer? Ilyen két ember nincs is a világon.
— Hja, arról én nem tehetek.
Most már azon a ponton volt Takács János, hogy felkap egy padot, és szétzúz itt mindent meg mindenkit. De csak erőt vett magán, és ahhoz a módszerhez fordult, amelyikhez a tehetetlen, szegény ember szokott, elkezdett rimánkodni:
— Nagyságos úr, az Isten szerelmére kérem, már a hatodik napot töltöm ezzel a dologgal, ne tessék engem megint elküldeni. Hiszen ez borzasztó, nagyságos uram!
— Szabály: szabály, nem tehetek semmit ellene — felelte a pénztáros. — Ha nem tudja igazolni a személyazonosságát, akkor vagy ad egy közjegyzőileg hitelesített meghatalmazást egy ügyvédnek, aki azután maga helyett eljár, vagy rávezetteti a nyugtájára az elöljáróságnál a személyazonossági záradékot. Isten áldja meg!
