Csak volna pontos műszerünk annak a csalhatatlan megállapítására, hogy ki a becsületes ember, egészen bizonyos, hogy sokkal okosabb volna ezt a kisszámú kivételt börtönben vagy akármiféle honesta custodiában tartani, mint folyton a gazemberek óriási többségéből fogdosni ki az erre alkalmasakat. Az energiatakarítás korszakában élünk, az emberek igazgatását minél egyszerűbbé kell tenni. És miután az államigazgatás már valószínűleg messze túl van azon a határon, ahol az emberek magatartásában a tilalmak még kivételek, ennek folytán a másik oldalról kell megfogni a dolgot.
Hajdanában még csak szellemesség volt az a megállapítás, hogy Angliában minden meg van engedve, ami kifejezetten még nincs tiltva. Németországban pedig minden meg van tiltva, ami nincs kifejezetten megengedve. De ma már általános érvényű szabállyá kezd lenni a tréfásan Németországra vonatkoztatott állapot. Ennélfogva itt volna már az ideje, hogy ennek a helyzetnek a konzekvenciáit is levonják. Minek az az ezer és ezer tilalom, amelyeknek a száma óráról órára emelkedik, mint a dagadó árvíz? Tessék a másik oldalára fordítani a dolgot és oly módon berendezni az államéletet, hogy tilos minden, kivéve, amit törvények és törvényes rendeletek megengednek a polgároknak. Ez lényegesen megkönnyítené az igazgatási gépezet munkáját és tehermentesítené az emberek figyelmét és emlékezőtehetségét.
Olvassuk a felsőház üléseiről szóló tudósításokat. Amint a kitűnő uraságok sorra fölkelnek, hogy véleményüket elmondják, alig van közöttük egy is, aki valaminek a megtiltására ne buzdítaná a kormányt. Az egyik a fa vámmentes behozatalát akarja megtiltatni, a másik a rövid szoknyát, a harmadik a selyemnek, bársonynak, illatszernek és szőrmének az importját, a negyedik a jazz-muzsikát, az ötödik a magas kamatot, a hatodik a földbirtok szabad forgalmát, a hetedik Isten tudja, hogy micsodát. Ami még egyáltalában szabad, mindenre akad valaki, aki annak a megtiltását sürgeti, és közben egytől egyig mind kárhoztatja és mocskolja a gőzüzemű tilalomgyárat, a bolsevizmust, amely legteljesebb mértékben elégíti ki az ilyen tilalomszomjas lelkek hő sóvárgását.
Ó, ők már messze elutasítják maguktól az idejétmúlt liberalizmust, a szabad kereskedelemnek, a szabad iparnak, az egyén szabad érvényesülésének az ideológiáját, amely immár gúny és lenézés tárgya, néhány elmaradt korú szamár kehes vesszőparipája. Ők a dicső konzervativizmus hitvallói, akik az egyéni szabadság korlátozását követelik az összesség érdekében, az állami beavatkozás kiterjesztését, legyen az a vallásoktatás, mozgókép, öltözködés vagy jazz-muzsika területén. Hát vajon kinek van még olyan vastag hályog a szemén vagy olyan sötét homály az agyán, hogy ne lássa meg a világos igazságot, azt a szembetűnő tényt, hogy az a moszkvai vörös gyerek és ez a fekete gyerek édes testvérei egymásnak, ha mégoly ádáz gyűlölködéssel vicsorgatják is egymásra a fogaikat?!
Csak amikor a tél beáll, akkor lehet látni, hogy a fenyőfák örökzöldek. Minden életrevaló társadalomban kell, hogy legyenek olyan reprezentánsai a pillanatnyilag háttérbe szorult felfogásoknak, akik ezeket a saját személyükben elevenen tartsák és új érvényesülésre akarják juttatni. Mikor a felsőházat megcsinálták, az volt a meggondolás, hogy az állásaik alapján és a kinevezés útján ide kerülő uraságok fognak hangot adni azoknak a világszemléleteknek, amelyek kiszorulnak az állítólag a tömegek változó szeszélye, valósággal azonban a hatalmon lévő kormány kegyei alapján alakuló képviselőházból.
A társadalomban nem halt még el teljesen az a nemes liberalizmus, amely a múlt század második negyedétől a század végéig Magyarországot a civilizált Európa magasságába emelte, gazdaggá, műveltté és tekintélyessé tette, és amely örvendetesen valóra váltotta Petőfi jóslatát: „A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.” Nincs olyan bizonyosság több ezen a világon, mint az, hogy ennek a liberalizmusnak a szelleme lett volna hivatva a háború utáni összeroskadt Magyarországot fuldoklásában a víz fölött tartani: ennek kellett volna lennie a mai Magyarország Géniuszának.
Ámde egy társadalom nem mindig ismeri fel a reá nézve legajánlatosabb magatartást, és a népek éppen úgy tévedhetnek rájuk nézve veszedelmes és romlásba vezető utakra, mint az egyes emberek. A népek tanítómestereinek a kötelessége, hogy a helyes utakat mutassák és a lelkükben élő minden erejükkel ezekre igyekezzenek terelni nemzetüket. Még sokan vannak itt azokból a férfiakból, akik a múlt század végén uralkodó liberalizmus korszakában liberálisoknak vallották magukat, és amikor ennek az elvnek az alapján hírnévre, állásra, hatalomra lehetett szert tenni, akkor a maguk javára leszüretelték ezeket a lehetőségeket. Hol vannak hát most a híres magyar liberalizmus hírmondói? Ki hallja a szavukat és ki látja a fáklyák fényét, amelyet ők tartanának magasba a magyar éjszakában?
Akin még rajta van a múltak lomtárába került liberalizmusnak a pora, az is feledtetni igyekszik a múltját, és még a nevét is kerüli régi szerelmének. Alkalmazkodnak. Hallottam egyszer egy asszonyságról, akit első férje halála után a férj fivére vett el feleségül, és aki ettől kezdve az első férjét, ha róla beszélt, állandóan boldogult sógoromnak titulálta.
Amikor egy eszme hatalmának a fénye kialszik, akkor azok, akiknek az eszmében való hite nem aludt ki egyidejűleg az ideológiájuk uralmi lehetőségével, úgy kell, hogy ennek az eszmének a túlzói legyenek. Loyolai Szent Ignác nem akkor esett a maga hitének fanatikus túlzásába, amikor ez a hit a legnépszerűbb volt és a legkönnyebben termette a maga apostolai számára a babérokat, hanem amikor ezt a hitet a legnagyobb veszedelmek környékezték. De a magyar liberalizmusnak nincsenek Loyolai Szent Ignácai, se Pázmány Péterjei, és amikor Berzeviczy Albert a felsőházban felszólal, akkor beszédében nyoma sincs annak, minthogyha ő a magyar faj egén még nemrégiben tündöklő liberalizmusnak egyik vezéralakja lett volna, hanem csak annak, hogy őnagyméltósága nem szereti a jazz-muzsikát, miért is felszólítja a kormányt, hogy mentse meg a cigányzenét.
No lám, hogy Berzeviczy Albert nem az az ember, aki a változó korszellem előtt csak úgy egyszerűen meglapul és vele asszimilálódik! Mert hogy az általános közízlés a jazz mellett van, az már abból is nyilvánvaló, hogy folytonosan halljuk vele szemben a cigányzene védelmezését. Nem kellene a cigánymuzsikát senkinek se védelmeznie, ha a közönség ragaszkodnék hozzá a jazz-zenével szemben. De ha minden ember a jazz-muzsika bolondja lesz is, Berzeviczy Albert akkor is a cigányok mellett fog szólni, mert ő a cigányzenét valóban szereti, és igaz, szent meggyőződése, hogy a cigányzene a magyar népnek igazi kincse, és égő fájdalom készteti rá, hogy megmenteni próbálja ezt a valódi értéket.
És ha Berzeviczy Albert a magyar liberalizmus mellett nem száll ilyen megható honfibúval síkra, és nem ösztönzi olyan mélységes hittel a kormányt a liberalizmus megmentésére mindenféle ellentétes és ez idő szerint minden politikai mulatóhelyen hangoskodó eszmékkel szemben, mint ahogy a cigányzene megmentésére ösztönzi a jazz-muzsika ellen, akkor ebből senki a világon nem juthat arra a következtetésre, hogy a ragyogó liberalizmus hajdani minisztere éppúgy vagy jobban meg volna győződve a liberalizmusnak a magyar népre való fontosságáról és értékéről, mint a cigányzenééről.
Nem, nem! Ezeken a liberalizmus korszakából átmentett urakon már a legélesebb szemek se igen tudják észrevenni hajdani világfelfogásukat. Nem túlozzák ifjúkoruk hitét ma, amikor annak többé semmi praktikus jelentősége nincsen. Sőt ellenkezőleg: gondosan elleplezik azokat a liberális elszínesedéseket, amik még a liberalizmus hőskorának a napjaiból volnának rajtuk láthatók. A kényes dáma rozsdás szegbe ült bele, amiből operációra szoruló mérges seb keletkezett. Az operáció befejeztével a hölgyecske szepegő aggodalommal kérdezi a homlokát törölgető sebészt: „Mondja, drága tanár úr, ugye nem fog a sebhely látszani?” Mire a professzor mogorván válaszol: „Ez teljesen öntől függ, asszonyom!”
