Talán egy esztendeje van annak, hogy egyik vasúti munkástársunkat, szervezetünk buzgó és lelkes katonáját búcsúztattuk. Amerikába vándorolt, mert idehaza nemcsak a megélhetését nem tudta megtalálni, de a lelki nyugalmát se. A gyomra is, a lelke is állandó háborgásban volt, amaz az éhségtől, emez attól a nagy igazságtalanságtól, attól a sok jogfosztástól, erőszakoskodástól és basáskodástól, amelynek nap nap után hol szenvedő alanya, hol tehetetlenül dühöngő szemtanúja volt. Végül is megunta a sok szenvedést és küzdelmet és amikor a szolgálatából is elüldözték, elhatározta, hogy kivándorol Amerikába. Amikor az elváláskor körülvettük, a csatatéren hősies halált haló vezér lelkesedésével búcsúzott el tőlünk. Ezzel a lelkes biztatással, lelkesítéssel palástolta el bánatát és fájdalmát, amely a szívét szorongatta, hogy itt kell hagynia az édes szülőföldet, ahol gyermek volt, ahol ifjúkorának nagyratörő álmait és reményeit szövögette és ahol férfiéletének javarészét verejtékes munkában eltöltötte. Én beleláttam a lelkébe és marcangoló keserűséggel telt meg a szívem, hogy ennek így kell lennie.
Most azt hallom, hogy munkástársunk, aki ma is szeretettel keres fel bennünket soraival, gyönyörű keresetre tett szert Amerikában. A szakmájában dolgozik ott is és míg idehaza a legnagyobb nélkülözések között tudott csak megélni, ott 15 koronát keres naponta és kétszobás lakásban lakik családjával.
Hány százezer embernek kellett átesnie ezen a fájdalmas váláson, elszakítania azt a száz és száz kedves köteléket, amely az „otthonhoz” köti az embereket és elindulnia tengerentúli idegen világrészbe megélhetést keresni. Óriási üzletek virágoztak e szerencsétlen ország boldogtalan lakóinak vándorlási kényszerűségén. A híres Cunard Line hajóstársaság 11 000 000 korona nyereséget mutat ki egyetlen esztendőről és ennek óriási része a szegény honavesztett magyarok keserves garasaiból telt ki sok esztendők óta.
De bármily szomorú dolog is a kivándorlás, a benne rejlő megváltó reménység által áldása és géniusza volt Magyarországnak. Ahol a szenvedés már tűrhetetlen volt, ahol az utolsó szalmaszála is elveszett az itthon való boldogulás reményének, ott a végső reménysugár még mindig átcsillámlott az óceán túlsó oldaláról. Nem a meggazdagodási vágy és kalandszomj fokmérője volt az utolsó évtized óriási arányú kivándorlása, hanem annak a szomorú mértéke, hogy hány százezer ember vesztette el a végső lehetőségét is annak, hogy szülőhazájában emberhez csak némileg is méltó módon megélhessen családjával együtt.
Most ez elé is akadályokat akar gördíteni a hatalom. Az eddigi gáncsoskodások, sikanériák, zaklatások nem váltották be a hozzájuk fűzött reménységet: a kivándorlás minden akadályon át is folyt tovább, mert a kifelé toló erő hatalmasabb volt, semhogy kicsinyes korlátok ellensúlyozhatták volna. Nos, hát a hatalom erősebb eszközökhöz nyúl: egyszerűen tilalmi lehetőségeket állít fel egész országrészekre nézve és jogot adat magának arra, hogy egész világrészeket kijelölhessen olyanul, amelybe a kivándorlás tiltva van.
Ez téged is érdekel, vasutas barátom. A vasutasok közül sokkal többen vándoroltak ki az országból, semmint gondolná az ember. Ahol 1 kor. 40 fillér napszámmal ezrével vannak alkalmazva családapák, ott nem sokat nyom a latban a szolgálat végleges volta, amely végleges nyomorúságot jelent, sem a nyugbérigény, amely sovány reménység egy hosszú élet nélkülözéseiért. Száz és száz vasúti munkástársunk látta be évente, hogy itt nincsen várni és remélni valója és vette kezébe a vándorbotot, hogy Amerikában keressen boldogulást.
Minden szegény embert, legyen az ipari munkás vagy földműves, magánüzemben vagy állami vállalatnál alkalmazva, a lehető legközelebbről érdekli a kivándorlás korlátozása, amely Magyarország szegény népét úgyszólván a reménységeitől fosztja meg. Láncokkal akarnak idekötözni bennünket, hogy legyen a sorsunk bármilyen mostoha, életünk sora bárminő keserves és nyomorúsággal teljes, innen el ne mozdulhassunk.
Hej, nem tudják azok az okos emberek, hogy mit csináltak, amikor ezt a szép tervet kisütötték. Örömük hasonlatos azéhoz a balga gépészéhez, aki nagy igyekezettel zárja el gépének a szelepeit és örömmel szemléli, hogy gyűlik, gyűlik a gőz, a feszítőerő a kazánban, amely mind neki dolgozik, mind az ő gépét hajtja. És gyűlik, gyűlik a feszítőerő, míg egyszer csak levegőbe röpíti a kazánt, a gépészt — az egész istenséget.
