Évi jelentést terjesztett az igazságügy-miniszter elé a budapesti ügyvédi kamara, amely mindenkor büszkén és méltóan viselte „az ország első kamarája” nevet. Ez a jelentés valódi szenzáció a maga nemében. Hatalmas és irgalmatlan vádirat az ügyvédség nagy tömegei ellen, a jelentés megállapítása szerint: az ügyvédek többsége ellen. A legilletékesebb helyről jövő hiteles igazolása ez a jelentés annak az ügyvédellenes hangulatnak, amelynek a létezését maga a fölterjesztés konstatálja, és azt mondja róla, hogy ez új keletű, és azóta van, mióta azok vannak az ügyvédi karban, akiket ő összességükben el akar onnan távolítani.
Ilyen még nem volt a világon! Az ügyvédség természetes és hivatalos érdekképviselete, az ügyvédi kamara, a kar többségéről kiállítja a bizonyítványt, hogy azok kufár szelleműek, hogy nem a klienseik valódi érdekeit és az igazságot tartják szem előtt, hanem a saját hasznukat, hogy az ügyvédséget nem hivatásnak, hanem vállalkozásnak tekintik, hogy megbízatásukban nem a békés elintézésre törekszenek, hanem a maguk anyagi előnyére, és evégből viszályt szítanak a felek között, a perköltségek szaporítása végett komplikálják és húzzák a pereket. Felsorolja a jelentés pozitív formában azt is, hogy milyen a hivatásának magaslatán álló tisztességes ügyvéd, és azután a kamara lajstromába bejegyzett kollégák többségéről kijelenti, hogy azok nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek, hogy ezeknek nincsen etikája, fittyet hánynak az ügyvédi tisztességnek.
Az olvasó egyik ámulatból a másikba esik! Újból és újból elolvassa ezt a hajmeresztő vádiratot, és a fejéhez kapkod: lehetséges ez? Az ügyvédi kamara, amely az ügyvédek fegyelmi hatósága és az ügyvédi hivatás tisztességének és méltóságának őre: ő maga az, aki fekete-fehéren megörökíti, a történelem részére lerögzíti, urbi et orbi kihirdeti tanulságul a következő nemzedék számára, hogy ez volt a magyar ügyvédségnek hitelesen igazolt képlete az Úrnak 1943. esztendejében. Ezt a gyalázatot soha többé ne lehessen letörölni róla, melyet a saját hatósága égetett a testére.
És miért mindez? Azért, mert a budapesti ügyvédi kamara numerus nullust akar kisürgetni az igazságügyi kormányzattól, és úgy érzi, azt nem mondhatja e kívánságának indokolásául, hogy ha az ügyvédség felét megfosztják az életlehetőségétől, akkor a megmaradó másik felének jobb lesz a sorsa ezen a világon. Ez túlságosan őszinte volna! Jobb, ha a kezünkbe adott hivatalos bélyegzővel ráégetjük kartársaink tömegének a homlokára azt az iszonyú bélyeget, hogy ők nem kivételképpen és szórványosan egyes személyükben, hanem szabályképpen és összességükben érdemtelenek a bizalomra, erkölcstelenek, etika nélkül valók, kufár szelleműek, patvarkodók és zsebrákok. És ezen a pellengéren ők valamennyien együtt vannak: azok is, akikkel a kamara vezetői és a jelentés szerkesztői éveken és évtizedeken keresztül egyetértésben, békességben, barátságban és szeretetben együttműködtek a fórumon, a kamara választmányában, a magisztrátusban és fegyelmi bíróságban. Nem kivételek a szabály alól azok sem, akiket valamennyien tanítómestereinknek ismertünk a tisztességből, a tudományosságból, a jóságból és önzetlenségből. Semmi kímélet! Semmi pardon! Miképpen Béziers püspöke mondotta a XIII. században az albigensek elleni háborúban, amikor a legyőzöttek sorsa iránt érdeklődtek nála: „Öljétek meg valamennyit, az Úr majd kiválasztja közülük a magáéit!”
De vajon mi lesz, ha az igazságügy-miniszter úr, aki maga is ügyvéd, a borzasztó vádak perrendszerű alátámasztása iránt fog érdeklődni, és a kamarai fegyelmi bíráskodás statisztikáját fogja kérni bizonyítékul? Lehet-e majd akkor arra hivatkozni, hogy a vádaskodás alapjául szolgáló magatartások évtizedeken keresztül ki tudtak siklani a fegyelmi megtorlások alól, sőt még a fegyelmi eljárások alól is? Elképzelhető-e, hogy ilyen tömegű betyár állandó összeütközésben volt ugyan az ügyvédi tisztességgel, de a kamara semmit se tudott róla, és semmit se tett ellene? Nem fogja-e az igazságügy-miniszter úr azt a kérdést föltenni, hogy ha ez így van, ha ti ezt így tudtátok, hogyan volt az lehetséges, hogy valahányszor a törvényhozásban valamiféle ügyvédellenes intézkedés terve merült föl olyan indokolás alapján, amelyek csak félénk és fojtott fülbesuttogásai voltak olyasféle vádaknak, aminőket a mostani hivatalos jelentés teletorokkal harsonáz, akkor az ügyvédség legjobbjai az ország első kamarájának a vezetése mellett felháborodva tiltakoztak ellene, és megvédelmezték az ügyvédek becsületét?
Hányszor olvastuk a kamarák jelentésében, hogy az a bizonyos ügyvédellenes hangulat csupán mesterséges csinálmány? És most maga a budapesti kamara hivatkozik erre a hangulatra, mondván, hogy ez jogos, és hogy ennek a hangulatnak az előidézői azok, akiket ő ki akar zárni az ügyvédségből, és azt is mondván, hogy ez az ügyvédek többsége. Ha legalább ez az egy érve helytálló volna! Mert a valóság az, hogy az ügyvédek sohasem állottak történelmük folyamán olyan tiszteletben, mint ez idő szerint. Olvassák csak el a jelentés szerkesztői, hogy mit ír Juvenalis az ügyvédekről. Mintha csak a kamara jelentéséből vette volna az adatokat. És milyen volt az egész középkor véleménye az ügyvédekről:
Des Juristen Buch,
Des Päpsten Fluch,
Das unter dem Schützentuch:
Die drei Geschirre
Machen viel Gewirre.
És ami specialiter a magyar ügyvédséget illeti, mit ír róluk II. Rákóczi Ferenc (Magyar századok. Bethlen, Rákóczi, Széchenyi emlékiratai. Rákóczi emlékezései és vallomásai, 58. oldal, Officina-kiadás):
„…a nemesek boldogok, ha tehetségesebb fiukból prókátort, fiskálist nevelhetnek. A nagyszájú jogász pörösködésre bujtogatja a főrendeket, ami csak az ügyvédek erszényét duzzasztja. A hazai törvény az örökségben egyenlő osztályt juttat mindkét nembeli leszármazóknak. Ez ok és anyag pereskedésre. Még a házasság is kútfő, amelyből bőven buzognak a nagy családi viszályok. Az ügyvédek… szítják, ingerlik e viszályokat, aztán tanáccsal, ravaszkodással, barátságos megállapodásokra, egyezkedésre bírják a feleket, hogy mindkét oldalról nyerjenek. De ha idővel ezek a jogászok úgy érzik, hogy egyik vagy másik fél részéről rövidséget szenvedtek, felélesztik a pert, melyet burkolt értelmű, többféleképpen magyarázható szerződéssel szüntettek meg…” stb., stb.
Milyen kísértetiesen hasonlít mindez ahhoz, amit a kamara jelentése azokról az ügyvédekről ír, akiknek a kizárását követeli, azzal az indokolással, hogy őmiattuk van olyan rossz véleménye az embereknek az ügyvédségről, és hogy amíg ők nem jöttek be a karba, addig az ügyvédek milyen nagy tiszteletben állottak a köztudat előtt.
Hát a későbbi időkben, de még mindig azt megelőzően, amikor azok jogot nyertek az ügyvédkedéshez, akiknek most az eltávolítását kéri a jelentés — milyen volt akkor az ügyvédek tisztelete? Mi nem éltünk akkor, nem igazodhatunk el máson, mint azon, amit az akkori íróink mesélnek nekünk. És ez vajmi szomorú! Isten mentsen meg, hogy az ügyvédek olyanok lettek légyen a múlt század elején és közepén, amilyenekül őket Kisfaludy Károly, Vas Gereben, Jósika, Jókai, Csiky Gergely és a magasztos lelkületű báró Eötvös József a regényeikben és a színdarabjaikban leföstik: a Ravaszdik, a dr. Nyúzók, a Patvardiak. Ellenben mindenki, aki az irodalmunkat ismeri, tanúságot tehet mellette, hogy az ügyvédeknek ilyetén beállítása teljesen megszűnt, és helyet adott az ügyvédi hivatás megbecsülésének. A kamarák és különösen a budapesti kamara konzekvens, szigorú és éber őrködése az ügyvédi etika fölött, komoly készültségű, ép erkölcsi érzékű, makulátlan jellemű, nemes hivatásuk büszke tudatában élő nagy ügyvédeink tanító példája megváltoztatta a helyzetet. És ebben a közös nemesítő munkában és meliorizációban a létszámuknak megfelelő arányban részt vettek azok is, akiknek az érdemeit a jelentés elhallgatja és megtagadja. És ez nem változtat azon a tényen, hogy éppen az utóbbi évtizedek folyamán hovatovább kialakult az új ügyvédi típus, a megbecsült, a megtisztelt „Rechtsfreund”, a segítőkész jogvédő és jogbarát. Kifejlődött az az ügyvédfajta, amelynek a léte szükséges volt ahhoz, hogy a Kúria nagy elnöke, Juhász Andor, az egész közvélemény tapsai kíséretében mondhatta emlékezetes beszédében: „Kevés olyan ember van közöttünk, aki élete során ne kerülne abba a helyzetbe, amelyben meghatottan és hálásan szorítja meg egy ügyvédnek a kezét.”
Ez az igazság, uraim, akik a kamara jelentését szerkesztették és fölterjesztésre elfogadták. Aki numerus nullust akar, ne alázza meg magát azzal, hogy olyan álérveket sorakoztat föl érte, amelyeknek a szövedéke túlságosan átlátszó. Mondja egyszerűen, bátran és keményen azoknak, akiket el akar távolítani: félre az utunkból!








































