Híradás jelent meg róla, hogy Zsitvay Tibor igazságügy-miniszter büntetőnovellát készít a hitelezéssel kapcsolatos bűncselekmények szigorú büntetéséről. Véget akar vetni az adósok Eldorádójának, amelyben konok nemfizetők egy életet élnek végig a hitelezők zsebéből, akiknek a kárán nemcsak ők mulatnak nagyszerűen, hanem velük együtt az egész eladósodott társadalom, amelyben mindenkinek a szíve együtt dobog a hitelezőjét fal mellé állító furfangos adóssal. Az egyik kereskedelmi szaklapban éveken keresztül minden számban elhelyeztem egy „Czólnix”-viccet, a sikernek akkora visszhangjával, amit semmiféle szakirodalmi remekművel nem tudtam volna elérni. A cinikus nemfizető prototípusa lett az elszegényedett társadalomnak, amely ebben a figurában a saját szerencsétlenségét teszi akasztófahumor tárgyává. Nemcsak az összes adósok, hanem az összes hitelezők is (magyar „hitelezők”, akiknek ez a méltósága annyit jelent, hogy másnak az adósai), ők valamennyien remekül mulattak, amikor a hitelező azt írja az adósának: „Nagyon csodálkozom, hogy három hónap előtt lejárt nagybecsű számlájának az ellenértékét még nem kaptam meg.” Mire az adósa azt feleli: „Mi van ezen csodálkozni való? Hát hogy kaphatta volna meg, ha egyszer nem küldtem el?”
Az igazságügy-miniszter úr nyilván abban a felfogásban van, hogy ennek a cinikus nemfizető erkölcsnek az elharapódzása okozza a bajokat, és régi szokás szerint büntető paragrafusokkal akarja megváltoztatni az erkölcsöket. De mi nagyon is tartunk tőle, hogy ez a törekvése nemcsak hogy nem fog sikerülni, hanem hogy egyenesen visszafelé sül el: ártani fog annak az ügynek, amelynek használni akarna. Az adósok börtöne nem azért szűnt meg az egész világon, mert a nemfizetésnek ilyen szigorú megtorlása kiirtotta a nemfizetőket, hanem mert a hitelélet kifejlődése az egész világot börtönbe juttatta volna, ha a nemfizetőket mind bezárták volna.
Volt egy nagy magyar bíró egyszer a világon, úgy hívták, hogy Zsitvay Leó. Aki e szerény sorokat írom, sok harcot vívtam ifjú titán koromban evvel a nagy jogásszal. Ő az esküdtszék elnöke volt, és én csaknem egyedül voltam akkor az ügyvédi testületben, aki szocialista és nemzetiségi izgatókat védett. Volt eset rá, hogy egész esküdtszéki ciklusnak minden napján én voltam a védő. Zsitvay Leó régi felfogású ember volt, ami a politikai természetű perek tárgyalásain sokszor elkeseredett viaskodásra vezetett. A sok harcban azonban nagyon megszerettük egymást, és gyakorta volt abban a megtiszteltetésben részem, hogy közéletünknek ez a nagy tekintélyű alakja, a mindenki által ismert öreg kúriai tanácselnök, félórát járt velem beszélgetve fel-alá az Alkotmány utcában. Neki kedves szokása volt az, amit az ötvenes és hatvanas években nevelődött legbájosabb magyar urak gyakoroltak, hogy beszédébe német szavakat és mondatokat kevert bele. És egy alkalommal ő mondotta nekem: „Ich we da wasz szágn! A büntető igazságszolgáltatásnak igen bő forrása a magánjogi törvényeknek és a polgári igazságszolgáltatásnak az élettől elrugaszkodott gyarlósága.”
És a gyarlóság ebben az értelemben nemcsak a fogyatékosságot jelenti, hanem az is gyarló, ami túlságosan jó az adott helyzethez. A szabad fosztogatás éppen úgy megölhet egy társadalomban minden életet, mint ahogy megölhetik az életet primitív viszonyok között az olyan szabályok, amelyek a legfejlettebb társadalom életviszonyainak a cinozúrái.1 Amikor az üzletátruházási törvényt a magyar törvénytárba beiktatták, én már jogot tudó ember voltam, és mint ilyennek helyeselnem kellett és helyeseltem is az adóstisztességnek ezt a biztosítékát. De tudtam azt is, hogy ha ezt a törvényt már négy évtizeddel előbb meghozták volna, és már akkor lehetetlenség lett volna a firmatábla kicserélésével az üzletet az adósságaitól mentesíteni, akkor a mi édesanyánk bennünket éppen úgy belehajíthatott volna születésünk után a Krivajába, mint ahogyan belehajigáltuk esztendőről esztendőre a Töpsincs kölykeit.
Aki a lókupecek között a karthauzi barátok erkölcsi felfogását vagy akár csak a londoni City üzleti erkölcseit akarná a törvény hatalmával maradéktalanul érvényre juttatni, az vagy a törvény tekintélyét tenné problematikussá, vagy pedig megölné a piac életét. Jézus Krisztus leghatalmasabb gesztusainak egyike volt, amikor korbáccsal űzte ki a kufárokat a jeruzsálemi templomból: nem tűrte, hogy a templomból piacot csináljanak. De azt ő se kívánta, hogy a piac templommá változzék.
A Kúriának egyik tanácsa, a lapok híradása szerint, a napokban egy ügyben kimondotta, hogy a nyolc százalékon felüli kamat fejében fizetett összeg akkor is a tőkére fizetettnek tekintendő, ha az adós kifejezetten kamatra fizette. Oly időben mondotta ezt ki a Kúria — ha ugyan igaz —, amikor a legelső és legszolidabb pénzintézeteink se adnak, mivelhogy nem is adhatnak kölcsönt senkinek tíz százalékon alul, miután ők maguk is nyolc százalékot fizetnek a betétek tulajdonosainak. Azok a puritán gondolkodású kúriai bíró urak, akik ezt az ítéletet hozták, bizonyára nagyon meg voltak utána elégedve a szolid üzleti erkölcsöknek ilyetén diadalra juttatásával, de tudja mindenki, hogy ha ez a hír igaz, és ha a magyar bíróságok az egész vonalon érvényre juttatják ezt a magas erkölcsi felfogást, akkor rövid idő múlva Magyarország gazdasági területein éppoly kevéssé lesz lehetséges életet felfedezni, mint a Hold titokzatos krátereiben.
No és még valamit. Tegyük fel, hogy lett volna tizennégy évvel ezelőtt valaki elég alávaló és elég vakmerő, nyilvánosan szóval vagy nyomtatványban a következő infernális gonoszsággal kieszelt gyalázatosságot elkövetni. Nem képzelhető ugyan el, hogy valaki ilyesmire vetemedhetett volna, de mondjuk, hogy ellenséges repülőgépekről szórtak volna le közénk ilyen tartalmú cédulákat:
Magyarország polgárai! Siessetek betéteiteket kivenni a bankokból és takarékpénztárakból, mert a bankok és a takarékpénztárak a háború után is élni és virágozni fognak, de nektek egy fillért se fognak visszafizetni keservesen megtakarított garasaitokból. És hogy ezt tehessék, ebben maga az államhatalom fogja őket támogatni. Magyarország polgárai, ne higgyetek kormányotok felhívásának és szent ígéreteinek, és ne adjatok kölcsön a hazátoknak egy fillért se, mert amit szent buzgalmatokban hadikölcsönre jegyeztek, azt a pénzt az ablakon dobjátok ki: a magyar állam még a kamatok fizetését is meg fogja tagadni. És amíg ti mindeneteket elveszítitek, addig a földbirtokosok és háztulajdonosok ingatlanaira bekebelezett kölcsönöket, amiket a pénzintézetek a ti betéteitekből nyújtottak, törvényes intézkedéssel nemzeti ajándékképpen el fogják engedni ezeknek az adósoknak, és amíg ti mindeneteket elveszítitek és koldusokká lesztek, addig azok a köznyomorúság kellős közepében hallatlanul meg fognak a ti rovástokra gazdagodni. Magyarország polgárai, ne nevessetek, amikor e jövendölésemet halljátok, és ne mondjátok, hogy ilyesmit jog uralma alatt élő civilizált országban még elképzelni se lehetséges, mert amit én itt megjövendöltem, az szóról szóra be fog teljesedni.
Ha ez az ember, aki ezt az észvesztően gonosz jövendölést a közhangulat megrontása céljából elkövette volna, történetesen a büntetőbíróság kezei közé kerül 1916-ban, ugyan mi lett volna a végzete? Pedig mi már tudjuk, hogy ártatlanul érte volna a büntetés, mert amit maga Belzebub sugallott neki, az a prófécia teljes egészében valóra változott. Nem gondolja-e tehát Zsitvay Leó fia, hogy mielőtt a hitelezők pénzén dorbézoló adóst a deresre húzatja, előbb valami olyasminek kellene történnie, hogy ez a delikvens ne szemtelenkedhessék majd a Zsitvay Leó helyén ülő főtárgyalási elnök előtt, és ne mondhassa felsőbbséges vigyorgással, hogy „akkor fogok fizetni, amikor a magyar állam is fizetni fogja a saját polgárainak azt az adósságot, amelyet tőlük, a hazafiasságukra hivatkozva, a legszentebb fogadkozások és esküvések között kért kölcsön”. Mert hátha Zsitvay Leó igazságossága és bátorsága feltámad a székében ülő elnöknek a lelkében, és a pulpitushoz vágva a törvénykönyvét, azt fogja mondani a szemébe vigyorgó delikvensnek:
— Hallja, vádlott! Maga a legszemtelenebb piaci légy, akit valaha láttam. De meg kell adnom, hogy igaza van. Senki se köteles szigorúbb adóserkölcsöket respektálni, mint az állam, amely fölötte ítélkezik!
Lábjegyzetek
-
Cinozúra: zsinórmérték, vezérelv. ↩
