Muszáj nevetni! — mondják a pesti argó nyelvén. Avagy mi egyebet is csinálhatna az ember, amikor olyasmit hall, hogy minden esztendőben megtartják a faji gyűlölet elleni kongresszust, mint ahogy az idén is megtartották Párizsban 300 delegátus részvételével, miként a tudósítás mondja: „hogy megerősítse a világot emberi és emberbaráti érzéseiben”.
Muszáj nevetni… mert lehet úgy is nevetni, hogy az embernek közben a könnyei hullanak. A legrafináltabb regényírók, szónokok és színpadi szerzők gyakorta fordulnak ahhoz a művészi fogáshoz, hogy a legnagyobb tragikum közepette valami hirtelen derűt csillantanak meg, és ilyenkor a rikító kontraszt sokszorosára fokozza a tragikum hatását.
„Hogy megerősítse a világot emberi és emberbaráti érzéseiben…!” Mert persze a világ tele van emberi és emberbaráti érzéssel, csak meg kell őt ebben erősíteni. Evégből valahol össze kell jönni a földgömb különféle tájékairól 300 igen kiváló, derék úriembernek, meg kell hallgatni néhány magasztos szónoklatot és egy pár sikerült pohárköszöntőt, azután nyugodtan haza lehet ismét utazni: a világ meg van erősödve az ő emberi és emberbaráti érzéseiben. Még ez a kicsi hiányzott hozzá.
Mióta folyik már ez az önáltatás a világon? Mióta hisszük mi, apró-cseprő széplelkek, hogy ami évezredek óta nem sikerült, az nekünk majd sikerülni fog? Mi meg fogjuk szelídíteni az emberi bestiát, amelyet nem tudott megszelídíteni Konfucius és Lao-ce, Meng-ce és Buddha, Manu és Zarathustra, Szókratész és Szolón, Seneca és Marcus Aurelius, Mózes és Hillél, Jézus Krisztus és Szent Ágoston, Mohamed és Spinoza, Lessing és Goethe, Kant és Tolsztoj és számlálatlan ezrei Isten küldötteinek, akik jóságra és szelídségre, türelemre és bölcsességre tanították az embereket. Reméljük, hogy néhány röpirattal majd elérjük az embereknél azt, amit nem tudtak náluk elérni a Védák és az Upanisadok, a Mahábhárata és a Harivamsa, az Ótestamentum és az Újtestamentum és az a szédületes tömege a jóra, szépre és nemesre való oktatásoknak. Ó, mi szegény ködlovagok, hogyan fújja el a gyűlölködés harsonáinak egyetlen kis lehelete az egész ötezer éves erőlködés minden eredményét! Egy picinyke érdek, és vége az egésznek! Mint a régi történetben az idomított macskák, akképpen táncolnak az emberek, a nagy oktatók és dresszírozók tanítványai, de csak el kell előttük ereszteni egy egeret, és vége a Wunder der Dressur-nak, egy szempillantás alatt felejtve minden, és összeomlik a végtelenül hosszú időn át tartó idomítás minden eredménye!
Mi az hát, amit a nagy Tanítóknak köszönhet az emberiség, ha a szemünk előtt megnyilatkozó valóság a vanitatum vanitas ilyen szörnyű képletét mutatja? Néha úgy látszik, hogy semmit sem köszönhetünk ennek az óriási szellemi és erkölcsi munkának, és hogy egy éber kukoricacsősz többet jelent a társadalom békés rendje érdekében, mint valamennyi morálprédikátor együttvéve. Hiszen a jóság és a tisztesség egyáltalában nem a nagy Tanítók által tanított úgynevezett civilizált emberiség specialitása. Stanley megírja, hogy az afrikai őserdőn keresztül, mérhetetlen veszedelmek között véghez vitt utazása során százszor is volt életveszélyben a babonás vadak között, akik soha még őelőtte fehér embert nem láttak, és mindig az mentette meg az életét, hogy mindenütt voltak a „vadak” között tisztességesen gondolkozó, jóérzésű és értelmes emberek, akiknek pedig semmiféle fogalmuk sem volt róla, hogy évezredek óta a tanítók és papok, írók és bölcsészek, államférfiak és bírák mire tanították a fehér bőrű és sárga bőrű embereket. És ha ez így van, akkor micsoda értelme és értéke van annak a roppant erőfeszítésnek és tengernyi munkának, amellyel jósággá akarjuk formálni a rosszaságot?
Úgy kell valahogy lennie a dolognak, hogy a jóság és a rosszaság egy ősidők óta adott mennyiségben van képviselve az emberek világában, akárcsak a hímneműek és nőneműek aránya. Bármit csináljunk is, nem tudunk rajta változtatni. Elpusztíthatunk az egyikből vagy a másikból annyit, amennyit akarunk, a természet megmarad a maga arányainál, és csakhamar helyreállítja a maga rendjét. Valószínűleg nem is igaz, hogy most több a rossz ember, mint volt bármikor máskor, hanem az az igaz, hogy a jóságnak és a rosszaságnak is évadja van, amely a már megsejtett, de még kellően fel nem fedezett hullámelméletnek eleddig ismeretlen szabályszerűsége szerint tér vissza és tűnik el ismét a társadalmak életében. A nagy francia forradalomnak abban a stádiumában, amikor a dagályos testvériesülési igék voltak divatban, az emberek a sárga földig át voltak hatva e fennkölt érzelemtől, és végig hátulgombolós ruhákban jártak, hogy az öltözködés és vetkőzés elemi funkciója közben is rá legyenek szorulva a testvéries segítségre, és hogy módot adjanak e testvéries segítség magasztos erényének a gyakorlására. A gyönyörű időkből csakhamar borzasztó öldöklés lett, és harisnyákat kötögető szomszédasszonyok eszelős örömrikoltásai közepette hullottak a fejek a fűrészporos kosarakba.
Igenis, matematikai valószínűsége, vagy talán bizonyossága van annak, hogy abban a társadalomban is, amelyet a gonosz butaság által megszállott emberek sokaságának tekintünk, semmivel sincs kevesebb jóság és derékség, belátó értelem, szánalomérzet és segítőkészség, mint volt akkor, amikor ugyanezt a társadalmat az ilyen erények klasszikus hazájának tekintettük, és a mai vadságnak csak az a magyarázata, hogy e szelíd ösztönök megnyilvánulásának ma nincs meg a lehetősége. Olvastam is, láttam is már hasonló jelenséget életemben. Hippolyte Taine írja a francia forradalom történetében, hogy egy községbe egy dereglyerakomány összefogdosott papot hoztak, akiket mint a haza ellenségeit ádáz indulattal várt a parton a felbőszült tömeg, és amikor a dereglye kikötött, és rakományát partra szállították, a szánalmas külsejű, elcsigázott papok látása egyszerre minden indulatot lefegyverzett, körülvették, vigasztalták őket, enni-inni adtak nekik, és a borbélyok órákig borotválták a borostájukat. Amit pedig magam láttam, 1919-ben volt egy dunántúli községben, ahol az elöljáróság hivatalosan szólította fel a zsidókat, hogy hagyják el a községet, mert a lakosság gyűlölete ellen a hatóság nem tudja őket megvédelmezni. A zsidók az elöljáróság intelmére együttes tömegben vonultak a vasúti állomásra, amelynek környéke feketéllett a tömegtől. Félelmesnek látszott a dolog, és azután kiderült, hogy a tömeg búcsúzkodni jött a zsidó szomszédoktól, kenyeret, tojást, vajat, tejet, bort, tyúkot, kalácsot hozott nekik útravalóul, sírt és fogadkozott, hogy ez úgysem fog így maradni. Mint ahogy három nap múlva valóban hivatalosan is visszahívták őket. Íme, egy és egynegyed évszázad távolában az emberek eredendő jóságának két különböző társadalomban jelentkező ugyanaz a megnyilatkozása!
Nem igaz tehát, hogy aki az emberi jóságra építi reménységét, az olyan bankra állít ki csekket, amelynél nincsen követelése. Mindenkinek van követelése a Jóságnál, de igaz, hogy a Gonoszságnál is. A valóság csak az, hogy a Gonoszság likvidebb, fürgébb, készségesebb, a Jóság ellenben rosszul adminisztrált, lomha, aluszékony intézmény, amelynek fű nő a küszöbén, és be van rozsdásodva minden ajtaja és minden kilincse. Akik a Gonoszság könyveiben vannak nyilvántartva, azok szakadatlanul együtt vannak, folytonosan lelkesednek, állandóan diadalmi kalamajkát járnak, szünet nélkül fújják a reklám harsonáit, minden napjuk népünnepély és dáridó. Míg ellenben a Jóság tábora tétlenségben gunnyaszt, pókhálók mögött várja a dolgok jóra fordulását, és minden évben egyszer csendes misét mondat az emberiség lelki üdvössége érdekében.











































