Vissza a humanizmushoz — ezt úgy értem, hogy vissza az egy hét előtti témához, ami az újságba író részére nehezebb dolog, mintha a kétezer év előtti időkre akarna visszatérni. A humanizmus témája egy héttel ezelőtt volt napirenden, mert bár nem éppen a múlt vasárnapon, hanem az azt megelőző héten volt aktuális, a szellemi együttműködés kongresszusával kapcsolatosan, de a lapok vezető publicistái — mintha csak összebeszéltek volna egymással — eltették maguknak vasárnapra, mint ahogy a jó kövér tyúkot is vasárnap tálalja fel a gondos gazdasszony.
De hát tulajdonképpen mi is az a humanizmus, amelynek a nevét annyiszor hallván, szégyelljük megvallani, hogy csak igen zavaros fogalmaink vannak a mibenlétéről?
Thomas Mann megmondotta: a humanizmus az a felfogás, amely az igazságért, a szabadságért, a tudásért, a türelemért, a jóságért, sőt a kételyért is szorgalmaz szellemi tevékenységet. Egyszóval — mint látnivaló — was gut und teuer. És hogy ezt mind csak a klasszika-filológia által lehet megtanulni. Amíg klasszika-filológia-tanárok nem voltak a világon, addig az emberek nem is tudták, hogy mi az igazság és a szabadság, a tudás, a jóság és a türelem. Mint a népszerű Arisztid mondotta, aki a képeslapban a háromezer éves amerikai mamutfenyőkről olvasott: „Micsoda butaság, kéchlek alássan, hiszen Amechikát csak ötszáz évvel ezelőtt fedezte fel Kolumbusz.”
Vagyunk jó néhányan, akik kompetensek lehetünk arra nézve, hogy megállapítsuk, vajon mindabból a sok finom dologból, amit Thomas Mann a humanizmus fogalmába gyömöszöl bele, mit lehet elsajátítani a latin és a görög órák alatt. De hogy pontos feleletet lehessen adni a kérdésre, előbb meg kellene állapodnunk Eckhardt Sándor professzor úrral és Madariaga úrral, vajon ahhoz, hogy az ember azt a jófajta humanista szellemet és lelkületet elsajátítsa, elég-e, hogy a gimnáziumban végigülje a latin és a görög órákat, és a felsőbb osztályba lépésre jogosító kalkulust szerezzen e tantárgyakból, avagy pedig el is kell e nyelveket sajátítania? Ha csak az auktoroknak eredetiben való élvezése lehelheti belénk a humanizmus szellemét, akkor igazán kár a gőzért, mert nem hiszem, hogy kilencvenkilenc százaléknál kevesebb volna azoknak a latiniskolás maturáltaknak a száma, akik — mint jómagam is — később megkapván latin nyelvű doktori diplomájukat, abból néhány közkeletű szón kívül egyebet megértenének. Nem is beszélve a görögről, amelyből még az ábécé betűinek az írását is elfelejtettük, legföljebb a simuló szókat tartottuk meg emlékezetünkben, amelyeket annak idején az áldott emlékű Jánosi Boldizsár tanárunk tanácsa alapján a „zsindelyezik a kaszárnya tetejét” dallamára énekeltünk.
Ó, Madariaga úr, mi az ön értékítélete a görög nyelv tekintetében ahhoz a lenézéshez képest, amellyel Jánosi Boldizsár azokat a diákokat kezelte, akik görög helyett görögpótlóra iratkoztak be az ötödik osztályba lépésükkor. „Szalárdiak!” — így hívta őket lesújtó megvetéssel, mivelhogy a bölcs közoktatásügyi kormányzat ezekkel a szerencsétlenekkel a görög nyelvnek a Homérosz-fordító Jánosi szerint isteni stúdiuma helyett Szalárdi János Siralmas krónikáját bifláztatta. A klasszika-filológiáért rajongó tanárunk mintegy elégtételt akarva szolgáltatni a humanizmus megsértett szellemének, annál nagyobb lelkesedéssel feküdt neki a latin nyelv tanításának, és mi, mint az őrültek, úgy magoltuk a felejthetetlen örök törvényt, hogy a jelentől függő múlt infinitivus után annak az időnek a conjunctivusa következik, amely állott volna az oratio directában. Ez volt Cicero és Vergilius szelleme, és ettől kellett nekünk igazságosakká, jókká, türelmesekké és mindamaz ékes tulajdonságokkal felszerelt ifjakká válnunk, amelyek Thomas Mann szerint a humanizmus lényegét alkotják.
De talán még jó, hogy így volt, mert ha valóban megismertük volna a klasszikusok világát, nem az általunk ellenőrizhetetlen rövidítések és hamisítások útján kerültünk volna vele távoli ismeretségbe, és nem vették volna el a kedvünket a belemélyedéstől a „szószedetekkel” és az „elemzésekkel”, akkor mindent megtudtunk volna róluk. Amit Macaulay ír velünk kapcsolatban: „A filozófus dolga az volt, hogy a szegénység dicséretéről deklamáljon, míg kétmilliót helyezett ki uzsorára; hogy epigrammatikus gondolatokat keressen a fényűzés ellen oly kertekben, melyek fejedelmek irigységét keltették fel; hogy a szabadság felett dagályoskodjék, míg maga a zsarnok szemtelen és elkényeztetett szabadosai előtt csúszott-mászott; hogy dicsőítse az erény isteni szépségét ugyanazzal a tollal, amellyel csak most írta meg egy anyagyilkos védelmét.”
A szellemi együttműködés kongresszusát Madariaga úr alkalmas helynek tartotta a gépek ellen való kirohanásra is. A gépkultúrát az alacsonyrendűséget megillető lefitymálással állította szembe a klasszicizmusból táplálkozó humanizmussal. Ilyen hallatlan eltévelyedése egy okos embernek! Aki azonban önmagára nézve egyáltalán nem vonja le a következményeket, mert nagyon helyesen semmiféle előnyt és kényelmet nem von meg magától, amit a gépek oly bőkezűen ontanak a koldus garasáért, amit hajdanán Krőzusok sem tudtak maguknak megszerezni. Expresszvonaton, esetleg repülőgépen érkezett Madariaga úr, és bizonyára nem vízhordó rabszolgákkal hordatta fel a vizet magának a Gellért-beli szobájába. Nem is szólva arról, hogy a gyönyörű klasszikus görög kultúra lehetőségét is a gépek tették lehetővé, azok az eleven gépek, akiket rabszolgáknak neveztek, és akiknek a munkája árán a kisszámú szabad ember uraskodhatott. Minden szabad emberre huszonöt-harminc rabszolga esett Athénban akkor, amikor az emberiség egész életére szóló felséges szellemi és művészi alkotások kivirágoztak ezen a csodálatos talajon.
De csak azt ne higgye senki, hogy ezeknek a hatalmas értékeknek az alkotói akár csak ezredannyi megbecsülésben is részesültek a kortársaik részéről, mint ez idő szerint akár Thomas Mann, akár Madariaga, vagy akár Eckhardt Sándor professzor úr. Fennmaradt a híre, hogy amikor a bölcs Anaxagorasz, Athén fénykorabeli „Führerének”, Periklésznek a barátja és tanácsadója a hidegtől és az éhségtől haldokolva feküdt elhagyatott odújában, akkor a ma is tündöklő athéni gyönyörűségek építtetője, Periklész, ennek hírét hallva, elszaladt hozzá és rémülten rimánkodott neki: „Te vagy az én világító lámpásom, Anaxagorasz, ó, ne halj meg!” Erre a nagy filozófus felemelte megtört tekintetét és csöndesen megszólalt: „Aki azt akarja, hogy a lámpása világítson, ó, Periklész, az öntsön bele olajat!” Akkor életre kelt a pislogó mécses, de végül istentagadásért perbe vonva mégis menekültként, idegen földön halt meg Anaxagorasz, Periklész barátja.
Régi, hazug közhely az a gépekre való fenekedés, egyáltalában nem méltó egy Madariagához. Ha a humanizmus valóban a szabadságot jelenti, akkor a humanizmusnak a legerősebb támasza és leghatalmasabb erőforrása a gép, amely az egész emberiséget felszabadítja a világ eleje óta tartó rabságából. És ha a jóság valóban a humanizmus szülötte, mint ahogy Thomas Mann megállapította, akkor a gépet úgy kell imádni, mint ahogy H. G. Wells híres elbeszélésében a gépészmérnök hindu szolgája imádta a misztikusan búgó dinamógépet. Mert a világ összes papjainak évezredek óta hangzó imádságai nem varázsoltak annyi jóságot a földre, mint amennyi a gépek munkája által boldogítja a higiénia, a szociális biztosítás, a javak bősége, az állati munka alól való felszabadulás, a közlekedési technika, a nyomdatechnika, a sport, a szórakozás és a művelődés könnyűsége és általánossága útján az emberiséget.
Éppen megfordítva van, mint ahogy Madariaga úr mondotta. Mindazok a fölséges eszmék, amelyek a humanizmusnak a birtokállományát kiteszik, csak ihletett lelkek álmodozásai és kivételes szellemek ábrándjai voltak mindaddig, amíg általánossá válásuk és megvalósulásuk a technikai fejlődés által nem vált lehetővé. Ha a humanizmus valóban az, aminek Thomas Mann leírta, akkor az igazi megvalósulása még csak ezután fog bekövetkezni, amikor a gondolatnak megadatott a lehetőség, hogy egy másodperc alatt hétszer körüljárja a földgömböt. Ennek az isteni szárnyalásnak nem fogja örökké útját állni a politika, amely úgy dolgozik, mint a cirkuszban az artista. Minél gyorsabban fut alatta a futószalag előre, ő annál gyorsabban rohan hátra, az ellenkező irányba, hogy ezáltal biztosítsa magának az egy helyben maradását.
