Azokat az okos uraságokat, akik minden felfelé törekvő párt körül ott settenkednek, és pontos méréseket eszközölnek szimatmérlegükön arra vonatkozóan, mikor érkezik el a feltörekvő párt a posszibilitásnak arra a fokára, hogy érdemes hozzájuk beszállni, és akkor azonnal beszállnak — ezeket az okos uraságokat, miként az a közelmúlt napokban is beigazolódott, nem mindig fogadják ölelő karokkal azok a pártok, amelyek már közvetlenül a nyeregbe szállás előtt érzik magukat. Nem a jó ízlésük tartja őket vissza ezeknek a felkínálkozásoknak zajos ovációval való ünneplésétől, hanem inkább a koncféltésük: ők önmaguk, nem pedig a minden lyukon furulyázó politikai iparművészek számára óhajtják a gesztenyét a tűzből kikaparni.
Ó, ezek az okos uraságok, akik mindig és minden körülmények között a napos oldalon akarnak tartózkodni, milyen nagy szerencsétlenségei ők a társadalomnak, amelynek a legerősebb biztosítéka a polgárok becsületes elvhűsége! Ez a sóhaj persze nem azt jelenti, hogy legyünk kapacitálhatatlanok, és merevedjünk meg az egyszer elfoglalt álláspontunkban. Az ilyen ortodoxia minden egészséges haladásnak akadálya volna, és ahol tömegjelenségként jelentkezett a történelemben, éppen úgy tönkretette a nemzetet, mint ahogy tönkreteszi az egyént az érelmeszesedés, vagy a vegetációt és az életet a klíma kiszáradása.
Az is egészen emberi dolog, hogy valakinek hirtelen és gyökeresen megváltozik a lelkülete, a felfogása, világnézete és eszmevilága. Macaulay szerint az ilyesmi ugyan rendszerint akkor fordul elő, ha valaki hirtelen megbolondul, vagy ha egy bolond hirtelen észre tér, de bizonyára megtörténhetik az ilyesmi a benső meggyőződésnek tiszteletre méltó átalakulása alapján is. A filozófiának, a vallásoknak és a politikának a történetében nem egy respektábilis példája van az ilyen pálfordulásnak, amidőn Saulus Paulusszá változik, a hitetlen pogány a hit harcosává lesz, a katona szerzetessé, a világfi remetévé alakul, és Sákjamuni, a vidám életű királyfi Buddhává nemesül. Sőt még általánosabbá is tehetjük erre vonatkozóan a koncessziónkat, és megállapíthatjuk, hogy a lelkület valamelyes átalakulása éppenséggel élettani jellegű, és kevesen fejezzük be az életünket öregkorunkban teljesen ugyanazokkal a meggyőződésekkel, amelyekkel ifjúkorunkat és férfikorunkat megkezdtük. Az ifjakhoz csatlakozó öregurak ritkán rokonszenves jelenségek, és többnyire az ostobaságra vagy a parazitaságra gyanúsak. Az egyik diktátor környezetében a fényképfelvételek ezrein ott látható egy eléggé buta arcú öreg ember, aki levakarhatatlanul ott van mindig, szemmel láthatóan élvezi a „jelenvoltak” dicsőségét, és szinte lerí az arcáról, hogy édeskeveset ért és még kevesebbet érez abból az eszmevilágból, amelynek a külső inasparádéjában önmagának tetszeleg. Ilyen ellenszenves kivételektől eltekintve az öregek általában a lehiggadás, a türelmesség, a konzervativizmus képletét mutatják, és nem egy esetben, mire megöregszenek, a felismerhetetlenségig megváltozik a lelkületük anélkül, hogy gúnyt vagy gáncsot érdemelnének. Két külön egyéniségként kell őket ifjúságukban és öregségükben felfogni az ilyen szélsőséges, de őszinte és valódi elváltozás esetében, olyannyira, hogy öregkoruk énje semmi tekintetben nem cáfolata az ő ifjúkori énjüknek. Ha Petőfi Sándor megérte volna ősz szakállas korát, és vén reakciós lett volna belőle, ez egyáltalában nem lett volna bizonyíték arra, hogy ifjúkorában téves utakon bolyongott, és ha ő, öreg maga akarta volna visszavonni ifjúkori forradalmi eszméit, nem lett volna hozzá semmi joga, és bárki letorkolhatta volna azzal, hogy „Hallja-e maga, öregúr, mi köze magának az ifjú Petőfi Sándorhoz, és milyen jogon merészeli maga visszavonni az ő ideáit?” Ritka morális bátorságot mutatott Mussolini, amikor uralomra jutott, és elkezdték cikkekben, röpiratokban, könyvekben és susogásokban ráolvasni a múltját és a múltban vallott homlokegyenest ellenkező elveket, hogy akkor nem bujkált, nem cáfolt, nem magyarázkodott, hanem azt mondotta: „Ne keressétek, ne kutassátok: mindenben benne voltam!”
Ez a „minden” azonban valóban minden, vagy legalábbis nagyon sok mindenféle volt: küzdelem és kudarc, szegénység és megaláztatás, bujdosás és börtön, rizikó és veszteség, földalatti patkánykodás, ateizmus, papramorgás és nyárspolgárra vicsorgás, szakadatlan izgatás és izgalom, kalandos és veszélyes élet. Nem az ilyen egyéniségekről van most szó, hanem azokról, akik egész életüket a hatalom árnyékában akarják eltölteni, és folytonosan azt szimatolják, merről van a nap felkelőben, hogy azonnal arra forduljanak imádatukkal. Senkit sem kísérnek ki a temetőig, hanem idejében megfordulnak, hogy belevegyüljenek az új lakodalomba. Politikai huncutkodásuk művészetté fejlesztett tökéletessége alapján minden új rezsim számára, ha befogadják őket, olyan hasznosak, mint a falat kenyér, amely hájjal van megkenve, és akárhogyan esik, mindig a hájas oldalára esik. Apró-cseprő Talleyrandok és Fouchék, akiket nem fedez az előbbinek szellemereje és az utóbbi elvetemültségének a grandiozitása. Minden társadalomban megtalálhatók, ebben nincsen különbség a társadalmak között, hanem csak az előfordulásuk sűrűségében. Ahol nagyon el vannak szaporodva, ott éppúgy tönkreteszik a társadalom politikai erkölcseit, a nemzetélet alapját, a függetlenség bástyáit és végül magát az országot, mint ahogy az egerek és a patkányok végül aláássák és összedöntik az épületet, amelyben elszaporodnak. Amikor Berzsenyi a tiszta erkölcsöket jelöli meg minden ország támaszául és talpkövéül, akkor nem a nemi erkölcsökre gondol, hanem azokra a politikai erkölcsökre, amelyeket az elvekben való állhatatosság és a sikerrel való megvesztegethetetlenség jellemez. Ez a biztosíték a társadalom részére, hogy akikre a politikája, tehát végeredményben az ország sorsa és egzisztenciája bízva van, azokat se pénzzel, se hivatallal, se a hatalom birtoklásában való részvétel előnyével megvásárolni nem lehet.
Igen, vannak átalakulások az ember lelki életében. Nietzsche is átalakult, Goethe is átalakult, Loyolai Szent Ignác is átalakult, Szent Ágoston is átalakult. De aki ezeknek az életét figyelemmel kíséri, kimutathatja az átalakulás lelki folyamatát, amely egyiknél se a jobb pozíció biztosítására irányuló törekvés és az előny szimatolása, mint azoknál az uraknál, akiket oly nagy tömegekben látunk a politikai vásártéren tolongani. Elszomorító példányokat láttam belőlük az 1918-i és 1919-i fordulások alkalmával, büszkéket, tekintélyeseket, társadalmi oszlopokat, akik megalázkodva egész életmúltjukra rányomták az alakoskodás, szemfényvesztés, ámítás és csalás bélyegét, hogy pozícióban maradhassanak, és ne kelljen távozniuk a színpadról. Mint ahogy látunk mostanában volt szabadelvűeket, volt vallásosakat, volt radikálisokat, sőt volt kommunistákat lopakodva vagy görögtűz fényében a szélsőségesek közé furakodni. Ki kételkedik benne, hogy új változások szimatolása esetében mindegyikük hajlandó lesz újból visszavedleni szabadelvűnek, vallásosnak, demokratának vagy bárminek?
Sok szomorú látványban volt részünk az utolsó időkben, de egyike volt a legleverőbbeknek, hogy amikor a szélsőséges mozgalom sikere már félelmetesen közelinek látszott — hála Isten, ha alaptalanul és csupán optikai csalódás alapján —, akkor annyira megélénkült a mocsár körülöttük és a tolongás feléjük. A felszínen maradás vágya és az érvényesülés csábító ereje valósággal felvillanyozta a strébervilágot. Úgy érezték, hogy nincs mulasztanivaló idejük: ha nem akarnak lemaradni, nem bízhatják rá magukat a lelki átalakulás lassú és bizonytalan folyamatára, hanem azonnal engedniük kell a csábításnak. Hallottam egyszer, hogy a vidéki vándorszínész-társaságnál, amely csak egynapi vendégszereplésre jött a városkába, a direktor az előadás megkezdése előtt azon az alapon, hogy még az éjjeli vonattal tovább kell utazniuk, a nagyérdemű közönség kegyes elnézését kérte, ha a második felvonás nagy csábítási jelenetében a drámai hősnő csak csekély ellenállást fog tanúsítani.
