Az emberiség szent könyvéből, a Bibliából azt tanultuk, hogy a legelső embervér, amely a világon kiömlött, a testvér által meggyilkolt testvér vére volt. Bár lehet az is, hogy ez a körülmény csak az adott helyzetnek a kényszerű következménye. Még nem volt más a világon, csak testvér, és ha Káin nem akart apát ölni vagy édesanyát, akkor csak testvért ölhetett. És azt, úgy látszik, a Biblia is sürgősnek tartotta, hogy mihelyt néhány ember volt a világon, az egyik valakit megöljön közülük. Nem lehetett megvárni még azt se, hogy a szaporulat által távolabbi rokonok ágazatába tagozódjanak az emberek: már az első testvérek között meg kellett történnie az első vérontásnak.
Annyira természetes dolog ez, hogy még a legmegátalkodottabb pacifisták is hajlandók egy kicsit félrefordulni, a bátrabbak közülük pedig a határozott igenlés álláspontjára hajlandók helyezkedni, ha testvérnek testvér elleni háborújáról van szó. Béke mindenképpen! — mondják —, béke mindenáron! Nie wieder Krieg! Soha többé háborút! Never war again! — hirdetik a legszentebb meggyőződéssel a világ minden nyelvén. Egyik hozzáteszi: kivéve, ha megtámadnak bennünket. A másik nem hajlandó koncedálni még ezt a kivételt se, mert — azt mondja — az igazán gyermekes feladat akár egy pehelysúlyú diplomata számára is, hogy bármelyik háborút úgy tudjon feltüntetni, mintha támadás ellen való védekezés volna. Az ilyen szigorú obszervanciájú pacifistát, ha az ember faggatni kezdi, hogy mégis mi történjék, ha egy kevésbé pacifistául hangolt nép megtámadja az országot, akkor egy darabig halandzsázik. Azt fogja felelni, hogy egy nép soha se támadja meg a másik népet, mert egy nép soha se akar a másiktól semmit. Igen — fogod neki válaszolni —, a nép soha nem akar a másik néptől semmit. A nép csak nyugodtan meg akar élni, és ennek a lehetőségét a legkisebb szervezetben is azoktól várja vagy követeli, akik valamiféle módszer által a vezetőivé lettek. De mi történjék akkor, ha ezek a vezetők, szentek vagy gazemberek, hősök vagy gyáva kutyák, zsenik vagy tökfilkók, úgy találják, hogy nem lehet ezt a nyugodt megélhetést másképp biztosítani, csak úgy, ha egy másik népet valaminek a teljesítésére vagy tűrésére kényszerítünk. Például ha egy vagy több nép vezetői arra az álláspontra helyezkednének, hogy az Amerikai Egyesült Államok elzárkózását nem lehet elviselni, mert az lehetetlenség, hogy akkora darab, Isten megáldotta gazdag területen csak ötödannyi vagy tizedannyi ember éljen, mint egyik-másik európai állam sokkal mostohább területén, és az emberek bevándorlását ennek dacára megtiltsa és megakadályozza. De éppen ez a tilalom az, amelyet Amerikában a mindenfajta munkások, kereskedők, a konkurenciától oktalanul remegő, közgazdasági babonák által elbutított emberek leginkább helyeselnek. Mi legyen tehát a nép álláspontja, ha erőhatalommal akarják kényszeríteni az országot olyasmire, ami szerinte ilyen esetben vagy más esetben helytelen?
Némelyik pacifista erre azt feleli: ez más! Ez ellen védekezni kell. De van olyan pacifista is, aki még ilyen esetben is a tűrés álláspontján van, és levonja a végső konzekvenciáját annak a magasztos tanításnak, hogy „szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak… ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is”, és így tovább, amint a hegyi beszédben megmondatott.
Csak egyetlenegy olyan háború van az emberek között, amelynek a jogosságát, szükségességét, habár sajnálatos, de kényszerű voltát ritkán vonják kétségbe akár az enyhe, akár a szigorú pacifisták, és ez a polgárháború. Jogos az ellenállás, ha a polgárság egy kisebbsége fegyverrel akarja valamire kényszeríteni a többséget, vagy ha a többség akarja erejét arra felhasználni, hogy olyasminek a tűrésére kényszerítse a kisebbséget, amit már nem lehet elviselni. Az ilyen ellenállások utóbb — különösen, ha sikerülnek, de sokszor kudarc esetén is — szent üggyé magasztosulnak a történelemben vagy a legendákban, a hivatalos oktatásban vagy a nép szívében. Nincsen olyan nép a világon, amelynek a körében a századok folyamán ne adódtak volna ilyen szent lázadások, amelyeknek az eldőlte mindig testvérek vérének a kiontása árán történt, és másképp nem is volt lehetséges. Egyetlen pacifista sincsen, aki helytelenítené Wilhelm Tell lázadását, se Lucius Junius Brutus lázadását Tarquinius Superbus ellen, hogy jó messzire menjek vissza a múlt időkbe, amelyeknek a történéseit már nem lehet összekonfundálni eleven világnézetek törekvéseivel. Persze előbb el kell dőlnie a küzdelemnek, hogy az ügy igazsága hitelesíttessék. Nem tudom már, melyik király vagy vezér volt az, aki ráripakodott a legyőzött és bilincsek között elébe vezetett forradalmi vezérre: „Hah, lázadó!” Mire az nyugodtan válaszolta: „Csak az imént dőlt el, hogy ki a kettőnk közül a lázadó.” Az ilyen feleletért a legendák stílusa szerint kegyelem jár és kebelre ölelés, a való élet stílusa szerint pedig az első fára való felakasztás.
A testvérháborúknak ez az etikája hozza magával ezeknek a háborúknak a féktelen kegyetlenségeit is. Ha már másutt sincsen, de ezekben a polgárháborúkban azután igazán nincsen hágai egyezmény, se genfi megállapodás, se vöröskereszt, se semmiféle emberi és isteni törvénye a méltányosságnak és az emberségnek. Semmiféle háborúban nem ültetik a levert hadvezért tüzes trónusba, nem adnak izzó jogart a kezébe, és nem kényszerítik a katonáit, hogy tüzes csíptetőkkel marcangolják a húsát. Semmiféle háborúban nem követnek el a kriptákból kihajigált emberek csontjain hullagyalázást, és nem kínozzák ujjongva halálra a kézügyre került ellenséget. Válogatott és a hadviselés érdekében nem szükséges emberi borzalmak csak a polgárháborúkban fordulnak elő, és ez egyik oka, hogy ezek a háborúk annyira véresek, amilyen semmiféle más háború nem tud lenni. Amit a pacifisták — akik közé magamat is sorozom, azzal a fenntartással persze, hogy pacifistának lenni nem olyan végleges dolog, mint szőkének lenni vagy barnának, négernek vagy mongolnak, törpének vagy óriásnak —, amit a pacifisták hirdetnek, hogy a népek soha se gyűlölik egymást, az itt egy pillanatig se igaz. Itt is vannak ugyan a harcosok között olyanok, akiket a harcra erőhatalommal kényszerítenek, noha a szívük talán a szemben álló tábor szívével dobog együtt, de általában akik itt egymással harcolnak, azok vad, féktelen gyűlölettel vannak egymás iránt eltelve, és nincsen az a kegyetlenség, amelytől visszariadnának azzal az ellenséggel szemben, aki a markukba kerül. A harmincéves háború Németország felét elpusztította, az Amerikai Egyesült Államok polgárháborúja a legvéresebb háborúk egyike volt a történelemben, és azok a testvérháborúk, amelyek az orosz forradalom és ellenforradalom között lefolytak, kegyetlenség dolgában minden képzeletet felülmúlnak. A spanyol polgárháborúról szóló rémmesékkel szemben mindenki okosan teszi, ha arra az álláspontra helyezkedik, hogy a fantáziának, a tudatos hamisításnak és a szenzációhajhászásnak több része van benne, mint a valóságnak. A különféle szavahihető szemtanúk előadásainak jó része utóbb majd a kóros hazudozás termékének fog bizonyulni, akárcsak azé az asszonyságé, aki a Margit hídi halálautó katasztrófájának szemtanúja volt, és a saját szemeivel látta a Dunába repült autóban az éneklő duhaj társaságot, és a saját fülével hallotta zuhanás közben a halálsikoltásukat, amely „olyan volt, mint a városligeti hullámvasúton sikongó hölgyeké”. De ezeknek a szemtanúk által előadott rémmeséknek a kellő értékükre való leszállítása után is meg lehet mindenki győződve, hogy a spanyol testvérháború olyan kegyetlen és olyan véres, mint amilyen nem lehet más, csak a testvérek háborúja.
A nemzetek között dúló háborúk ugyanis többnyire valami realitásért folynak, és ezekben az emberek reálisan tudnak gondolkozni. A testvérháborúk katonáit ellenben az ideák mozgatják, és aki ezek által van magasztos vagy patologikus értelemben megszállva, az csak győzhet vagy meghalhat. A két testvér mindegyike azt akarja, hogy az ő áldozatának a füstje szálljon fel a hatalom istenéhez, és ha ebben a versengésben Káin alulmarad, akkor kioltja Ábel életét.
