Nagyon el voltunk foglalva 1943-ban: nem értünk rá stációt tartani a Deák Ferenc-féle büntetőtörvény-javaslat századik évfordulóján. Nem szakíthattunk rá időt annak ellenére, hogy ez a javaslat a magyar nemzetnek olyan kulturális dicsősége volt, amely felülmúlta sok háborús győzelem dicsőségét. Nincs még egy törvényhozói alkotás — írta róla az akkori idők legtekintélyesebb büntetőjogásza, a nagy Mittermaier —, nincs még egy törvényhozói alkotás, amely annyira át volna hatva az új kor szellemétől, amely annyira eredeti volna, és oly hévvel törne az igazságosság követelményeinek a megvalósítására, mint a magyar büntetőtörvény-javaslat.
Nincsen a magyar nemzet életének olyan korszaka, amelyre büszkébbek lehetnénk, mint Deák Ferencnek, Szemere Bertalannak, Szalay Lászlónak, báró Eötvös Józsefnek, gróf Széchenyi Istvánnak, Kossuth Lajosnak és a liberalizmus magyar héroszainak ama száz év előtti kora.
Az elmulasztott jubileum véghatárán most mégis akadt valaki, aki egy szerény koszorút helyezett le az 1843-as javaslat emlékezetének a talpazatára. Egy könyvet. (Csemegi Károly. A magyar büntetőtörvénykönyv és a bírói szervezetről szóló törvény megalkotójának élete és működése. Írta a 43-as büntetőjavaslat századik évfordulóján dr. Hajnal Hugó.)
A szerző nem mondja meg, hogy mi az összefüggés Csemegi Károly életműve és az 1843-as javaslat között. Az emlékezésnek a könyv címében való megjelölése inkább csak afféle dedikáció, mint amikor a költő a versét ajánlja valakinek, akit meg akar tisztelni, vagy amikor az író a könyvét édesanyja emlékének dedikálja. Mert Csemegi büntető törvénykönyve és Deák Ferenc törvényjavaslata között csak annyi az összefüggés, hogy amikor a kiegyezés után az akkori komoly, alkotó, nagy magyarok meg akarták alapozni a modern magyar jogállamot, akkor Deák Ferenc nemcsak hogy nem ragaszkodott az ő csodálatra méltó 1843-i javaslatához, hanem maga akarta újrakodifikáltatni a büntető törvénykönyvet. És a Bittó-kormány egy aradi, zsidó származású ügyvédet bízott meg vele: Csemegi Károlyt. Az egész országban csak két embert lehetett rátermettnek tekinteni erre az óriási feladatra: Szilágyi Dezsőt és Csemegi Károlyt.
Az igazságügy-miniszter, Horvát Boldizsár, Kozma Sándortól tanácsot kért, hogy melyik lenne alkalmasabb, és Kozma Csemegit ajánlotta, aki azután nem bizottságozott, nem ankétezett: nekifeküdt a munkának, megalkotta a hatalmas büntető törvénykönyvet egyedül egymaga.
A csontjait is elátkozták már azóta a politikai és társadalmi elfogultság alapján igazodó pártpolitikusok, pedig Csemegi műve közeledés volt ezeknek az elfogult kritikusoknak a pszichológiájához és eltávolodás Deák Ferenc tündöklő liberalizmusától a konzervativizmus irányában. Talán ez a magyarázata annak, hogy alkotása lényegbe nem vágó, jelentéktelen időközi toldásokkal, alkalmi pótlásokkal mindmáig megtarthatta teljes virulenciáját azon a hét évtizeden keresztül, amely a korszellemnek gyorsuló ütemű távolodását látta a liberalizmussal ellenkező irányban.
A tudományos világot bámulatba ejtette Csemegi Károly büntető törvénykönyve. A kultúrnemzetek lefordították a maguk nyelvére, hogy hozzáférhetővé tegyék a tanulmányozók számára, sőt a büntetőjogi stúdium klasszikus hazájában, Olaszországban több egyetemen tanszéket nyitottak a magyar büntető törvénykönyv tanítására. Másodszor történt meg egy emberöltő alatt, hogy — mint Eötvös Károly mondja — a mi törvényünk volt a művelt világ legjobb és legkorszerűbb büntetőjoga. Méltán mondotta róla később a magyar Kúria elnöke, és Kenedi Géza méltán írta alkotójáról, hogy „büszkeséggel hivatkozunk rá, amikor a magyar nemzet életképességét kérik tőlünk számon”. Eötvös Károly pedig, hogy „oly nagy fontosságú mű, mint az övé, alig van a világon, melyet annyira egyetlen ember készített volna, mint ahogy a mi törvényünket ő készítette. Neve halhatatlan, érdeme örök és az egész világra hosszú-hosszú jövendőre kiterjedő. Hozzá hasonlítani múltunk és jelenünk férfiai közül csak Werbőczyt lehet.”
Csemegi Károly másik nagy alkotása a magyar bírói szervezetről szóló törvény. A Corpus Jurisba való beiktatása a büntető törvénykönyvet csaknem egy évtizeddel megelőzte. Ez a törvény jogállamiságunk alapja. Amíg ez ép, addig áll az épület, és ha ehhez hozzányúlnak, az épület összeomlik. A bírói függetlenség van ebben a törvényben garantálva, és csak független bíróság szolgáltathat pártatlan igazságot, amely tudvalévően regnorum fundamentum: az országok fundamentuma. Nem érdekel, hogyan állanak ezzel a dologgal ez idő szerint a többi országok, de azt ezerszer és ezerszer állapíthatjuk meg hálatelt szívvel, hogy a magyar bíróság nem miként a százados tölgy, amely szilárdan áll ugyan, de hajladozik a viharban, hanem mint a világítótorony, úgy állott abban az orkánban, amely három évtizede dühöng felettünk. A magyar független bíróság a szentek gyülekezetének bizonyult, és úgyszólván egyetlen kisiklás nélkül őrizte és nyilvánította az elfogulatlanságot és pártatlanságot. És hogy ezt tehesse: ehhez a szilárd talapzatot Csemegi Károly törvénye biztosította részére, az 1869. évi IV. törvénycikk a bírói szervezetről, amely kivette az igazságszolgáltatást a közigazgatás kezéből, és függetlenítette a bíróságot.
És a jutalom!
Öt évig tartó óriási munkájának befejezése után, de sok idő múlva, amikor már szégyellték, hogy semmit se kapjon ezért az emberfeletti teljesítményért, hatezer forint tiszteletdíjat ajánlottak fel neki, amelyet sértődötten visszautasított. Nagy munkája közben megürült az igazságügy-miniszteri tárca, és a mérvadó uraságok összeültek Széll Kálmán lakásán, hogy tanácskozzanak, ki volna alkalmas a jogalkotásnak abban a nagy korszakában arra a fontos pozícióra. Eötvös Károly is jelen volt. Sehogy se tudtak jelöltet találni. Egy képviselőt, Horváth Lajost, a miskolci követet akarták volna beleültetni a miniszteri székbe, de az semmi szín alatt nem akarta vállalni. Erre Eötvös Károly rábökött a le-fel sétáló Perczel Bélára:
— Hát te, Béla, nem vállalkoznál rá?
És ő vállalkozott.
Később Eötvös Károly elmondotta ezt a jelenetet Csemeginek.
— És én nem jöttem szóba? — kérdezte Csemegi.
— Az igazat megvallva, nem jutottál eszünkbe — felelte Eötvös Károly, aki ezt nekünk harminc évvel később, bevallott szégyenkezéssel mesélte el az Abbáziában.
Csemegi Károly szegényen halt meg, özvegye könyvtárának az értékesítéséből szerzett egy kis pénzecskét, és azután olyan idők jöttek, amikor az érdem feledésbe ment, és Csemegi munkája a gyűlölködő kritika céltáblájává lett. De nagysága túl fogja ezt is élni, és még századok múlva is mindenki tudni fogja, kit takar a Kerepesi úti temetőben az a sírhant, amelynek a fejénél a sírkövön csak ennyi áll: 1878. V. törvénycikk, és alatta csak egy vezetéknév: CSEMEGI.
