FIGYELEM!

Ez egy fejezet Kadosa Marcel Bürokratitis - Kadosa Marcel válogatott publicisztikája II. című könyvéből! Ha szeretnéd a többi fejezetet is elolvasni, használd a képernyő sarkában található tartalomjegyzék gombot. A teljes könyv ingyenes letöltéséhez vagy a nyomtatott verzió megvásárlásához kattints a borítóra.

Akinek a szemében és az érzésében még jelent valamit a humanista civilizáció, akinek a szótárában ezek a szavak: civilizáció, jog, kultúra — miként a minap egyik jobboldali vezérférfiú a „polgár” szót megbélyegezte — nem egyszerűen azt jelentik, hogy zsidó, az most mind az Egyesült Államok felé fordítja tekintetét. Valami fényesség dereng afelől az áldott föld felől a kétségek és kínok között vergődő emberiség éjszakájába. Egy 120 milliós nemzet, amely erőben, pénzben, technikában, anyagforrásokban, javak termelésében, forgalmában és élvezésében csaknem a rajta kívül eső egész világgal egyenlő, mintha tudatára kezdene ébredni, hogy a Gondviselés rendeletéből neki kell a végpusztulástól megmentenie a világot. Egyre hatalmasabban zengenek Roosevelt elnök szavai, és egyre nyíltabb formában deklarálja a vezetése alatt álló államóriás elkötelezését a veszélyben forgó demokrácia és emberiesség ügye mellett.

Szellemileg már hosszú idő óta folyik az előkészítés munkája Amerikának ilyen nyílt állásfoglalására. Politikusok és publicisták, tudósok és írók, papok és agitátorok egyre növekvő meggyőződéssel hirdetik Amerikában annak a tartózkodásnak a balgaságát, amely miatt a világon mindenütt erősödik a háborúra vezető politika agresszivitása. Közönyösségünk végzetes bűn, nem csupán a civilizáció ellen — hirdetik a propaganda minden eszközével —, hanem önmagunk ellen, a saját népünk ellen is. Mert ez a magatartásunk téves képzeteket kelt azoknál, akik az erőszakra támaszkodva akarják céljaikat elérni, és ez előbb-utóbb olyan háborúra fog vezetni, amelyben semmi esetre sem fogunk semlegesek maradhatni. Mi tehát érdektelenségünk fitogtatásával valósággal érleljük azt a háborút, amelyben majd magunknak is küzdenünk és véreznünk fog kelleni, holott ha előre is kétségtelen, hogy velünk is számolnia kell az erőszakosságnak, ezzel elháríthatjuk a világról és magunkról a veszedelmet.

Magyar nyelvre fordítva egy pompás esszé jelent most meg, amelyben Amerika legtekintélyesebb külpolitikai folyóiratának, a Foreign Office-nak1 a szerkesztője, Hamilton Fish Armstrong2 ellenállhatatlan logikával állapítja meg az Egyesült Államoknak azt a kötelességét, hogy szüntesse meg a más időkben és más körülmények között szentséggé avatott doktrínán alapuló süketnémaságát, és vesse le a közömbösségnek azt az álarcát, amelynek a merevsége csökkenti a demokráciaellenes destrukció felelősség- és félelemérzetét. A világ minden népének, de az ereje és a hatalma által sokszoros felelősséget viselő Egyesült Államoknak különösen is el kell magát határoznia, hogy a két oldal közül melyikhez álljon. Oda-e, ahol ha nem is tökéletes, de nagy és értékes szabadság életformái között folyik az élet, vagy oda-e, ahol semmi szabadság nincsen, „csupán engedelmesség testben, szellemben és lélekben a nyughatatlan és csalhatatlan mester vasakarata előtt”.

Olyan állam közvéleményéhez fordul ez a riadó, amelynek a közönségéhez még csak gyenge hullámokban jutott el a különféle árnyalatú diktatúrák mindent lenyűgöző propagandája. Amikor Gustave Le Bon a tömeglélektanról szóló tanulmányait közzétette, vagy pláne Sighele avagy Max Nordau idejében, akiket ez a kérdés foglalkoztatott, minden bősége és gazdagsága mellett is milyen nyomorúságosan szegény volt eszközeiben és lehetőségeiben a propaganda. Nem volt olyan ember a világon, aki egy országban az egész sajtót irányíthatta volna. Mindenki, akinek saját véleménye nem volt a dolgok és események összefüggéseiről — sajnos: az emberek óriási többsége! —, a sok újság közül csak a saját újságjából vagy az önmaga által olvasott könyvekből nyert irányítást. A szónokok csak néhány száz embernek beszélhettek egyszerre, és a leglángolóbb lelkű pap is csak egy templomnyi hívőnek prédikálhatott. Ki merészelt olyan lehetőségekről álmodni, hogy egyetlen ember egy országnak minden nyomtatott betűjét irányíthatja, hogy egy szónokot az egész földgömb egyszerre hallgathat, és egy nagy nemzet minden lakosa köteles is legyen őt hallgatni olyan vaserejű kényszer parancsa alapján, amellyel szemben az engedetlenség életveszélyt jelent? Hol lehetett olyan fantázia a világon, amely elképzelhette volna, hogy egyetlen akarattól függhessen egy ország minden lakosának az egzisztenciája, hogy másfél évszázaddal a nagy francia forradalom után lehessen olyan ember a világon, akinek a szavára bírói ítélet nélkül gyilkos klíma alá lehessen száműzni akárhány ezer embert, és aki minden felelősség nélkül sújthasson le vagy emelhessen fel bárkit azon a területen, ameddig a hatalma kiterjed, vagy akár önkezével ölhessen meg mindenkit, aki a hatalmát veszélyeztetni látszik? Armstrong könyve oly erővel tárja fel egy ilyen állapot propagálásának a veszedelmeit, hogy nem maradhatott hatás nélkül arra a közvéleményre, amelyhez intéztetett, és bizonyos, hogy riadójának a hangjai ezer és ezer húron zengenek tovább Amerika sajtójának és agitációjának a térségein, mígnem az államfő megfontolt, de félreérthetetlen szavaiban jutottak kifejezésre.

Mi vagy ők? — ez itt a kérdés! És azt is hozzáteszi a kitűnő amerikai publicista, hogy ez az elkülönülés végleges és kiegyenlíthetetlen. Nincs és nem is lehet híd, amely a két ideológiát egymással összekösse. Hogyan lehessen kompromisszum az emberi jogok hitvallói között és azok között, akik ilyen jogoknak a létét egyáltalában tagadják? Hogy lehessen a szabadság, a szabad versengés, a kormányzás elveinek a többség akaratához való igazodása, az emberi méltóság, az egyéniség szentsége és az utolsó évszázadok súlyos és véres szellemi vajúdásaiban megszületett egyéb princípiumok híveinek megegyezése azokkal, akik szerint egyéniség nincs, a jog csak előítélet, a szabadság csak babona, a személyiség integritása csupán agyrém, és akik szerint minden ember egyetlen központi akarathoz kell, hogy igazodjék életének minden megnyilvánulásában: foglalkozásában éppen úgy, mint politikai felfogásában, étkezésében éppen úgy, mint szerelmében, szórakozásaiban éppen úgy, mint társadalmi érintkezéseiben és barátkozásaiban. Lehet-e megegyezésre jutnia két embernek, akik közül az egyik azt vallja, hogy a sport minden egyéb szemponttól független fejlesztése a test adottságainak, a másik pedig azt vallja, hogy „a nem politikus semleges atléta elképzelhetetlen”? Találhat-e közös platformot két ember, akik egyikének a jog valami szentség, a másika pedig csupán párthasznosság? Akik egyike azt vallja, hogy a jog az emberi társadalom fundamentuma, a másika pedig azt hirdeti — jogi szaklapban hirdeti! —, hogy „a jó bot jó érv”, és hogy „egy maroknyi erőszak többet ér, mint egy zsák igazság”?

„Mi vagy ők!” Kérlelhetetlenül állítja fel Armstrong a dilemmát. Nincs harmadik eset, sem pedig megegyezés. Ha nem elhatározottan „mi”, akkor kikerülhetetlenül „ők”. Márpedig egyetlen szabad nemzetnek sem áll jogában feladni a szabadság létalapjait. Három évszázados küzdelemben szerezték meg atyáink a szabadságot — mondja Armstrong. Olyan akcióprogram, amely erővel el akarja venni ezt a szabadságot, arra figyelmeztet bennünket, legyünk készen, hogy adott pillanatban cselekvéssel kell majd válaszolnunk. Ez az elhatározottság nem áll ellentétben az elveinkkel, mert szabad szelleműnek lenni nem azt jelenti, hogy minden elvet megértsünk, de nekünk magunknak egyáltalában ne legyen elvünk. A mi elvünk a demokrácia elve, ez az elv pedig azt jelenti, hogy a többségnek nemcsak joga van kormányozni, de kötelessége is. A többségnek ezt a jogát és ezt a kötelességét a kisebbségnek az a joga korlátozza, hogy eltérhessen a többségtől, és igyekezhessék többséggé válni. De csakis azzal a feltétellel, hogy ha ezt elérte, az azutáni kisebbségnek újból meglegyen ugyanaz a joga, és így tovább örökkön-örökké. A mindenkori többséget senki és semmi nem oldhatja fel az alól a kötelessége alól, hogy ő maga őrködjék a kisebbség e jogának csorbítatlansága fölött, és nem tűrhet el olyan törekvéseket, amelyek egy kisebbség részéről arra irányulnak, hogy majd, ha a kezébe kerül a hatalom, véget vessen e váltakozás lehetőségének. Ezért nem szabad elfogadnia egy diktátort. „Még a nép szuverén joga se ad jogot az öngyilkosságra!” A demokrata tantételek legelseje az, amely a pártok szabad versenyét hirdeti mint a békés haladás legtökéletesebb biztosítékát. Aki ezt a tételt félreteszi, annak a diktátori elvet kell elfogadnia, amely szerint van egyetlen ember, akinek több esze van, mint nekünk valamennyiünknek összevéve, aki örökre csalhatatlan, és ezért az övé az egyetlen akarat az országban, parancsainak senki ellen nem szegülhet, őt csak hódolat illeti meg, nem bírálat.

A két tanítás között nem lehet alku, és nem lehet kompromisszum. Csakis választás lehet a kettő között — mondja az amerikai publicista: a mi társadalmunk vagy az övéké! Mi vagy ők! Mi vagy ők!

Lábjegyzetek

  1. Hamilton Fish Armstrong a Foreign Affairs szerkesztője volt; a cikkben szereplő Foreign Office téves folyóiratcím. — A szerk. ↩

  2. Mi vagy ők. Két világ összeütközése, fordította Vámbéry Rusztem. A Századunk kiadása. — A szerző jegyzete. ↩

Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5