FIGYELEM!

Ez egy fejezet Kadosa Marcel Bürokratitis - Kadosa Marcel válogatott publicisztikája II. című könyvéből! Ha szeretnéd a többi fejezetet is elolvasni, használd a képernyő sarkában található tartalomjegyzék gombot. A teljes könyv ingyenes letöltéséhez vagy a nyomtatott verzió megvásárlásához kattints a borítóra.

Egyházjogból Antalra számítani és Kovácshoz kerülni valóságos kis főnyeremény volt negyven évvel ezelőtt a budapesti egyetemen. Ezt a főnyereményt én is megütöttem, de nem sokra értékeltem, mert rettenetesen el voltam készülve Antalhoz. Még ma is tudom szóról szóra latinul azokat az újtestamentumbeli idézeteket: „Ecce Satanas expetivit vos, ut cribraret sicuti triticum…” meg „Beatus es Simon bar Jona…” meg a többi valamennyit, amelyek egyházjogi szempontból fontosak. Zsidó létemre frappírozni szerettem volna a szigorú Antalt egyházjogból való készültségemmel, és íme, Kovácsot kaptam, akinél egyáltalában nem lehetett felelni, mert a vizsgára szánt időt mindig ő maga beszélte ki. Nekem a római katolikus egyház nagy történelmi érdemeiről beszélt, és fejtegetéseit azzal a rezignált kifakadással zárta le, hogy az emberiség mennyire hálátlan a római katolikus egyházzal szemben. Ekkor kezébe vette az indexemet, megnézte benne a személyi adataimat, és kedves mosollyal rám kacsintott: „Mernék fogadni, hogy uraságod is hálátlan az egyházzal szemben.” De én éppen akkor olvastam volt először Macaulay csodálatra méltó esszéjét a pápaságról, tele volt a lelkem annak a hatásával, és tiszta meggyőződéssel felelhettem tanáromnak, hogy nem, én nem vagyok hálátlan az egyházzal szemben. És amikor erre kíváncsi érdeklődéssel tekintett rám, elmondottam azt, ami ennek az esszének Beethoven-szimfóniaszerű bevezető részéből a lelkemben megmaradt. Az impulzív kedélyű Kovács professzor valósággal ujjongott az elragadtatástól, és melegen megrázta a kezemet.

Nem, én nem vagyok hálátlan az egyházzal szemben, és az emberiséget ért katasztrófák egyik legsúlyosabbikának tartom, hogy történelmi véletlenség folytán az egységes Itália megteremtése és ennek előfeltételeképpen a pápaság világi hatalmának a megdöntése a szabad gondolat, a liberalizmus és a szabadkőművesség jegyében történt. Senki sem kételkedhet benne, hogy a dolgok ilyetén alakulása merő véletlenség következménye. E véletlenség szomorú folyománya pedig, hogy az egyházat és annak vezetőit olyan ideológia felé szorította, amely kénytelen volt a Sátán vallásának, az Antikrisztus hitének bélyegezni az ellenség világfelfogását, a liberalizmust és minden eszmeiséget, amely a liberalizmussal kapcsolatos. Éppen olyan jól megtörténhetett volna, hogy a reakció és a szellemi türelmetlenség jegyében indult volna a támadás a pápa világi hatalma ellen, és akkor az egyház állott volna a liberalizmus eszméje mellé. Hét-nyolc évtizeddel későbben kaptunk próbákat a dolgok ilyetén alakulásából, és nagy lelki gyönyörűséggel állapítottuk meg, hogy az egyház bátran és dicsőségteljesen tud harcolni a reakció ellen, és nem is veszi ki magát rosszul, hanem minden igaz lelket boldogító módon szebb a képlet, amikor a magas rangú egyházi férfiak szembeszállnak a reakcióval, és védő karjukat tartják azok elé az örök értékű eszmék elé, amelyeket a reakció támad, és azok elé az emberek elé, akiket a reakció üldöz és fenyeget.

Még nem ez az általános szabály. Még túlságosan erős az a beidegzettség, amely az előző század történelmi alakulásainak a hatása alatt történt. E mentalitás még mindig kötelességének tartja a szembenállást azokkal az erőkkel, amelyek lelki és szellemi megnyilvánulásának képzeli a rettegett liberalizmust. Általánosságban még mindig a „Vissza…!”-kiáltás az uralkodó hang ezen a döntő fontosságú területen. De íme, XI. Pius pápa az elektrotechnikai kongresszus tagjaihoz intézett beszédében magasztalja a technika haladását, és tévelygésnek mondja azt a közkeletű felfogást, amely a technika rohamos fejlődésének tulajdonítja a világ válságos helyzetét, és hibásnak azt a gondolatot, amely e válság ellen gyógyszerül a fejlődés tempójának lassítását ajánlja, és olyan metódusokat javall, amelyek által ellensúlyozva legyen a technikai haladás rohamossága. „Ez feltétlenül tévelygő álláspont — mondotta a szentatya —, már csak azért is, mert a nagy válság nem csupán gazdasági, hanem erkölcsi válság is, és ennek a leküzdésére kell minden eszközt megragadnunk.” A római pápa hittel a szívében elfordul az új álprófétának, Spenglernek a jeremiádjától, aki szerint „eljön majd az idő, amikor az ember kitöröli emlékezetéből a gépek emlékét”; ellenkezőleg — amint azt a kongresszus résztvevőinek tapsai között kinyilvánította — az az óhajtása, vajha a technika az emberiség és a humanizmus javára minél erősebben fejlődjék.

Bizonyára nem vétünk az igazság ellen, ha megállapítjuk, hogy a kápráztató technikai haladás áldásos volta és örvendetessége eddigelé még nemigen szokott a templomokban a szentbeszédek témája lenni. Pedig nincsen semmi, ami jobban magasztalhatná a vallásos lelkek előtt Isten dicsőségét! A szentatya bölcs szavai alapján azonban most már urbi et orbi lehet hirdetni az igazságot, hogy a Teremtő legcsodálatosabb alkotásából, az emberi elméből fakadó technikai haladás az, ami meg fogja váltani szenvedéseitől az emberiséget. Roma locuta est, és most már lehet a lelkipásztor tekintélyével és hitével harcolni a reakciós gondolkodásnak kedvenc tétele ellen, amely szerint a modern technika az ördög praktikája — mint Spengler mondja — és az emberiség átka, és hogy addig voltak boldogok az emberek, amíg a világ el nem indult ennek a végzetes fejlődésnek az útján. „Emberek”? Vajon melyik emberek voltak azok a boldog lények a technika vívmányai nélkül? Hiszen számbelileg háromnegyed részben nem is voltak és nem is lehettek a világon a technikai fejlődés megindulása előtt. Az anyák a világ eleje óta szülték a gyermekeiket, és nem kisebb számban, hanem köztudomás szerint sokkal szaporábban, mint az utolsó száz esztendőben, a technika századában. És Európának száz évvel ezelőtt mégis csupán 150 millió lakosa volt, most meg 500 millió ember él ezen a területen. Vajon hova lettek a szabály szerint 8–10–12 gyermeket szülő anyák ivadékai a technikai fejlődés előtti időkben, hogy Európa lakossága Augustus császár ideje óta 1800 éven át alig változott Európában? Nem titok a felelet: elpusztultak életük első időszakában, és ha megéltek, a harmincadik esztendejük körül elérték az átlagos emberi életkor határát. A technikai fejlődés tette lehetővé az emberek százmillióinak az életét, és ha igaz volna is, hogy ez a száz év óta mutatkozó háromszáz százalékos többlet rosszabbul él, mint éltek száz évvel ezelőtt az emberek, akkor ennek bizonyára nem a technika volna az oka, amely az életüket egyáltalában lehetővé tette.

De nem igaz, hogy rosszabbul élnek! Csak az emberek balgaságára vall, hogy ezt a kézzelfogható hazugságot el lehet velük hitetni. A társadalmi és gazdasági élet bármelyik pontján eszközölt méréssel hitelesen meg lehet állapítani a közjólétnek hihetetlen emelkedését. Akkor is volt szegénység és nyomorúság az emberek között, és ha annak a fokát a maival egyformának vesszük — ami szintén nem felelne meg a valóságnak —, akkor is egy óriási plusz mutatkoznék a mi korunk javára abban, amit az általános iskolázottság, a közegészségügy javulása, az élet meghosszabbodása, a szociális gondozás bármily szerény növekedése és az immateriális javak végtelen mennyiségszaporodása jelent az emberekre nézve. De ha valóban volna is ugyanannyi ember ugyanolyan szegénységben a világon, mint volt a technikai fejlődés megindulása előtti időben, akkor a mutatkozó háromszáz százaléknyi embertöbblet azt jelentené, hogy száz esztendő óta csupa gazdag ember született a világra.

Úgy van az, ahogy a szentatya mondotta, és nem másképpen: a válság, amelyben élünk, az emberiség morális válsága! A technika nem tehet róla, ha az emberek ostobasága, uralomvágya, hatalmaskodása, megátalkodott maradisága átokká változtatja azt, ami áldásul adatott a számukra. Egy jótékony Géniusz bőségszaruból ontja mindazokat a javakat, eszközöket és lehetőségeket, amelyek által a mai emberlétszámnak még a sokszorosa nyugodt gazdagságban, gondtalan kényelemben, szeretetben és boldogságban élhetne a Földön, amelynek a kerülete nemsokára már csak egy rövid utazás lesz az ember számára. De az idők eleje óta magukkal cipelt babonák és előítéletek nem engedik meg az embereknek, hogy nyugodtan élvezhessék a hallatlan gazdagságot, amelyet a technika biztosít a számukra. A technika bölcs és jóságos: fel akarja az embereket szabadítani a világ teremtése óta tartó rabságuk alól, azt akarja, hogy foganatos legyen azoknak az imádsága, akik az emberi nemre mért bibliai átok alól való felszabadításért könyörögnek érettünk. És nem is lehetne élni a világon, ha nem volna teljesen bizonyos, hogy végül nem az Untergangot hirdető Spenglernek, hanem a fölemelkedést hirdető szentatyának lesz igaza.

Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5