Hosszú évszázadok voltak az emberi szellem történetében, amikor senki sem lehetett filozófus, amíg kinyilatkoztatást nem tett az Istenben való hit kérdésében. Kevés olyan elszánt férfiú akadt a filozófusok között, aki ateistának merte volna magát vallani. Vagy a hitük és meggyőződésük, vagy az egyházi és világi cenzúra, avagy a közvélemény és az olvasók cenzúrája arra késztette a filozófusokat, hogy vallomást tegyenek istenhitük mellett. Herbert Spencer az ő mindent átfogó nagy filozófiai művének bevezető részében halhatatlan szépségű fejezeteket szentel a Megismerhetőről és a Megismerhetetlenről szóló fejtegetéseinek, amelyekben kiegyenlíteni igyekszik a hit és a tagadás álláspontját, és csak amikor ezen a kérdésen túl van, akkor kezd bele az ő szintetikus filozófiájába.
Úgy látszik, minden kornak megvan ez a szellemi sorompója, amely előtt a megkövetelt varázsmondatot ki kell mondani, mielőtt továbbindulhatna a szellemi harcos a maga küzdőterére. Ez idő szerint minálunk mintha az úgynevezett zsidókérdés volna ez az ugrópont, amelyen keresztül kell ugrania a közélet emberének. Se közírónak, se politikusnak, se társadalmi harcosnak, se közéleti embernek nincsen tiszta orientációja, és nem áll egyik sem tiszta fényben a világ előtt, amíg ebben a kérdésben fel nem fedte magát. És a mondvacsinált kérdés hovatovább krétakör lesz körülöttünk, amelybe be vagyunk zárva, és noha csak egy lépésünkbe kerülne, nem tudunk szabadulni a varázslat alól, amely előbb-utóbb megbénítja munkatársadalmunk szabad szárnyalását.
Örömmel olvastuk azt a manifesztációt, amellyel a Márciusi Front bátor és tehetséges fiatal írói makói vándorgyűlésükön belekiáltottak közéletünk zavaros homályába. Bevalljuk őszintén, nem értettünk belőle minden szót. Nem tudjuk például, hogy mi az a „bankok uralma”, se azt, hogy mit jelent a „Duna-völgyi öncélúság”. Sőt egyáltalában nem tudjuk a sokszor hallott divatos öncélúság szó jelentését. Mindez azonban semmit sem vont le az értékéből annak a 12 pontnak, amelyből 11 pont csupán kommentárja az elsőnek. Ez így hangzik: „Követeljük az ország demokratikus átalakítását.” Akinek az értelmét jelszavak, érdekek és előítéletek még nem zavarták meg teljesen, tisztában van vele, hogy ezzel áll vagy bukik Magyarország.
Csak természetes, hogy a Márciusi Front, amely az egész társadalommal együtt szintén be van zárva a krétakörbe, nem kerülte el a domináns kérdést, és kiáltványában kitér a zsidókérdésre is, mondván, hogy „a zsidóságnak a nemzetre nézve kártékony elemeit egy percig sem védjük, de a nemzettel közösséget vállalókat nem vagyunk hajlandók a nemzet életéből kitaszítani”. Kitűnő nevű emberek írták alá ezt a kijelentést, köztük, ó, Istenem, uram, a szociáldemokrata Veres Péter is. Ő sem hajlandó védeni a zsidóságnak a nemzetre nézve kártékony elemeit, nyitva hagyván azt a kérdést, hogy hajlandó-e védeni a nemzetre nézve kártékony elemeket akkor, ha azok nem zsidók? Ezt a kétségben hagyást annál inkább lehet hiányolni Veres Péternél, mert ő már több ízben szorult védelemre, többek között magam is védtem őt olyankor, amikor őt a nemzetre nézve kártékony elemnek minősítették. Nem gondolja-e Veres Péter és nem gondolják-e a manifesztumot kibocsátó többi kitűnőségeink, hogy ez a megjelölés nélkülözi a precizitást, és hogy abban az esetben, ha társadalmunk elfogadná irányadóul a manifesztum tartalmát, igen tág tere maradna fenn a zavarnak és az önkénynek ama kétség alapján, hogy mit kell a „kártékony elem” alatt érteni. Nem kételkedünk benne, hogy ha adott esetben akár Féja Gézától, akár Veres Pétertől vagy a manifesztumot aláíró urak bármelyikétől függene ennek a kérdésnek az eldöntése, akkor egyszerűen a büntetőtörvénykönyvre mutatnának rá, mint ahogy az másként el sem képzelhető. Ámde akkor miért kell ezt a magától értetődőséget a zsidókérdés fejezetébe foglalni? Ki az, és hol van a hivatásos védőkön kívül az az ember, aki a zsidóságnak a nemzetre nézve kártékony elemeit vagy a bármely más fajú vagy felekezetű kártékony elemeket védeni akarná? Ha a fogalmak kategorizálásában a pontosságra nem ügyelünk, akkor könnyen eljuthatunk oda, ahol „kártékony elem” lesz Einstein és Mendelssohn, Max Liebermann és Huberman, Rathenau és Ehrlich professzor és a többiek hosszú és dicsőséges sorozata.
Pillanatnyi kétségünk sincs benne, hogy az idézett mondatnak ezt az első részét a manifesztum szerkesztői a korszellemnek hozott áldozatképpen csak azért bocsátották előre, hogy ez enyhítésükre szolgáljon a mondat második felénél, amely szerint „a nemzettel közösséget vállalókat nem hajlandók a nemzet életéből kitaszítani”. Aki nem akar rosszhiszemű lenni, nem is szabad a Márciusi Front manifesztumának a „zsidókérdés”-re vonatkozó mondatából mást figyelembe vennie, mint a mondatnak ezt a pozitív részét, amely ez idő szerint komoly társadalompolitikai elkötelezést jelent. De jelent okosságot, felelősségtudatot és valljuk be, hogy bátorságot is oly időben, amikor zeng és harsog a követelés, hogy a zsidókat igenis ki kell taszítani a nemzet életéből. Vajon mi egyéb is lehetne a magát „Március”-ról elnevezett csoportnak a felfogása ebben a kérdésben, mint volt azoké a férfiaké, akik annak a mintául vett márciusnak a hősei voltak? Már minden el volt veszve a szabadságharcban, a Pestről Debrecenbe menekült országgyűlés fölött már az enyészet szele lengedezett, már semmivel sem lehetett komolyan foglalkozni, amikor azoknak a nagy időknek nagy emberei még az utolsó pillanatban is arra gondoltak, hogy azok, akik abban a titáni küzdelemben szellemben, szívben, pénzáldozatban és véráldozatban, szenvedésben és halálban, a győzelem mámorában és a kudarc szomorúságában velük voltak, azok nem maradhatnak továbbra is kitaszítottak a nemzet életéből. És ebben a szellemben indult meg az új alkotmányos élet is a kiegyezés utáni Magyarországon, amelynek még mindig azok a férfiak voltak a vezérei, akiket a történelmi „Március” glóriája övezett. Pedig a magyar élet értéktárában akkor még nem voltak benne a tudománynak, a politikának, a művészetnek, a költészetnek, az irodalomnak, a kereskedelemnek, a gyáriparnak, a pénzvilágnak, a zsurnalisztikának, a társadalmi mozgalmaknak és a közéletnek azok a zsidó származású jelességei, akiknek a működése elválaszthatatlanul hozzá van nőve Magyarország utolsó századának a történetéhez. Hát ilyen száz esztendő után elképzelhető volna-e, hogy akik magukat a Március jelzőjével ékesítik, azoknak más álláspontja legyen, mint volt az ő dicsőséges őseiknek? Elképzelhető volna-e, hogy beálljanak a krétakör megszállottjai közé, azok közé, akik a nemzet anyagi, erkölcsi és szellemi értékeinek kiszámíthatatlan tömegeit hajlandók volnának minden meggondolás nélkül feláldozni egy ragályos rögeszme szolgálatában?






































