Sok szép és sok nagy dolog van a világon, és van egy legszebb és legnagyobb: gondolkodni. Még a kártékony és embertelen ideák is becsülésre és bámulatra méltóak az első forrásuknál, ahol mint isteni szikrák, gondolatok alakjában pattantak ki valakinek a megfeszített agyvelejéből. Csak a szajkók a megvetésre méltóak, akik gondolkodás nélkül, mint uraságoktól levetett ruhákat, kifordítva, összegyűrve, foltosan és rongyosan vonultatják fel ezeket az ideákat. És nincs is a gondolatok világában olyan éles határvonal, amely a jót a rossztól elválasztaná. Csaknem minden gondolat, amely a kitermelt ideák végtelenül gazdag raktárában felhalmozva fekszik, jóra is, rosszra is felhasználható, még a legszentebb és a legmagasztosabb is. Amikor Béziers püspöke kiadja az utasítást az eretnek albigensek elfoglalt városának a székesegyházba menekült hétezernyi lakosságára: „Öljétek meg valamennyit, az Úr majd kiválasztja közülük a magáéit!” – akkor a legmagasztosabb ideát fordította gonoszra. Ennek a rossznak a következményei már elmúltak, akár a geológiai katasztrófák szerencsétlenségeinek a fájdalmai. De Béziers püspökének a gondolata megdöbbenés és csodálkozás tárgya lesz mindenkor, és örök emléktárgya az emberiség kultúrtörténetének.
A nagy írók, nagy bölcsészek, nagy tudósok és mind, akik nagyok, nem azért nagyok, mert sok könyvnek a tartalmával telítették meg az agyukat, hanem azért, mert sokat gondolkodtak. A görög filozófusok és a még náluk is öregebb ázsiai bölcselkedők, akiket bizonyos tekintetben nem értünk utol, és talán sohasem is fogunk utolérni, a gyékényükön ülve, gondolkodás útján jutottak hozzá olyan felfedezésekhez, amelyek évezredeken át is csak gondolatok maradtak, mígnem a technika a maga műszereivel meglátható, megmérhető és megfogható valóságokká változtatta ezeket a gondolatokat. A 3000 év előtt kigondolt atomokat, amíg a fizikai eszközeink elénk nem állították, éppen úgy csak hinni lehetett, mint azt, hogy egy fenséges szellem teremtése a világegyetem. Talán még 3000 év kell hozzá, és lehet, hogy az emberiségnek ez a hite is valósággá fog változni.
Nem lehet az csupán önáltatás, ha csaknem minden gondolkodó elme igazságnak találja, amit Thomas Mann itt, az újságírókkal beszélgetve fejtegetett: hogy akárhol látunk elnyomatást, mindig gondoljuk hozzá, hogy éppen ez fogja kiváltani a szabadság erősebb lendületű akcióját, mivel a szabadság értéke annál inkább nő, minél kevésbé szabadok az emberek. Amikor megvan a szabadság, nem sokra becsülik, de ha elvész, ellenállhatatlan vágy ébred utána, és minél súlyosabb nyomás nehezedik egy népre, annál hatalmasabbra fejlődik benne a szabadság után való epekedés. Csaknem kísérteties, hogy az emberek örök sóvárgása folytán mennyire minden az ellenkezőjére fordul, mint ahova indult. Olyan természeti tünemény ez, mint akár a víznek a körforgása a természetben, és éppen olyan módon, ahogyan a víznek ez a körforgása a termékenységnek és az életnek az alapja, az eszmeirányzatoknak ez az örökös fordulása az, amely az emberiség részére az örök fiatalságot, történelmében pedig a fejlődést biztosítja. Minél többet látott az ember a világ életéből, annál erősebben kell hinnie, hogy nem egy, de két örök törvény uralkodik a történelemben: az egyik a sokat emlegetett történelmi materializmus, a másik pedig, legalábbis egyenlő erejű, ha ugyan nem hatalmasabb: a történelmi idealizmus. Ezeknek az örök játéka még nincsen földerítve, az erre irányuló kutatás még el sincs kezdve, de ha megindul, egy újabb évszázadra ellátja anyaggal a világtörténet, a kultúrtörténet, a társadalomtörténet és a szellemtörténet tudósait.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy a mindenkori rend kitermeli magából azokat a szellemi erőket, amelyek az ő saját maga megdöntésére alkalmasak. Amikor Franciaországról van szó, akkor mindig ugyanazokat a dicső neveket halljuk: Voltaire, Montesquieu, Rousseau, Diderot, d’Alembert stb., stb. Ők a francia dicsőség reprezentánsai. És mindig megfeledkezünk róla, hogy ezeket a szellemeket nem az ősi, dicsőséges Franciaország termelte ki, amelyet ők csináltak, hanem az a másik Franciaország, amely ellen ők küzdöttek. Mintha csak szabály volna, hogy olyan ország a kívánatos, amely ellen a legjobbjainak küzdeniük kell. Ezek a nagy francia szellemek megtöltötték az emberek értelmét olyan kozmopolita felfogással, amely maradék nélkül megfelelt az enciklopedisták világnézetének. A végzet Napóleont küldte ki, hogy tegye ezt az eszmét valósággá. Olyannyira elő volt rá készítve a talaj, hogy egy Goethe minden legkisebb felindulás nélkül, csaknem azt lehetne mondani, örömérzéssel a szívében állott szemben a német hazába bevonuló hódítóval. A természettudós elfogulatlanságával és az örök emberi iránt érdeklődő költő megfigyelő szemével nézte azt a fenomént, akit Napóleonnak hívtak, és aki annyira érettnek és elérkezettnek látta a kozmopolitizmus idejét, hogy azt hitte, az országokat és a népeket úgy lehet adni és venni, mint a vásáron a lábas jószágot. De a valóság próbáján megbukott a kozmopolitizmus. Egyszerre életre kelt, ami eladdig ismeretlen fogalom volt az emberek világában: a nemzeti eszme, megdöntötte Napóleont, és új irányt és új keretet adott az emberiség fejlődésének.
Tűrhetetlen világ volna, ha az anyagi hatalomnak nem volna meg ez a kivédhetetlen ellentétele az eszmék hatalmában, és ha nem az anyagi hatalom uralmának a teljében termelődnék ki ez az ellenméreg a valóság ellen. Hála a Gondviselésnek, hogy ez így van és nem úgy, ahogy a felszínesen felfogott, szokványos történelmi materializmus csapongó fiatal korában valaha tanította. E valahai tanítás szerint, ahol nagy vagyonok, tehát nagy hatalmak állanak szemben a szegényekkel és az elnyomottakkal, ott eszmei Überbauképpen a politikai egyenlőtlenség ideológiájának kellene kifejlődnie. Ámde éppen az ellenkezője történt a görögöknél is, a rómaiaknál is és a modern kapitalizmus korában is. Ellenben a gazdasági egyenlőség világában csakhamar kifejlődik az egyenlőtlenség ideológiája, amely ott, ahol a vagyoni különbségek által vagy a nyers erő által nem tud megvalósulni, kitermel egy mindennél erősebb hivatalnoki arisztokráciát, és ha ennek elég idő áll a rendelkezésére, valóságos és örökletes arisztokráciává válik. Mire azzá válik, tűrhetetlenné lesznek a hibái, és akkorra már régen működésben vannak a megdöntésére rendelt ideák. A történelmi materializmus atyjának, Marxnak is ez volt a tanítása: Die schlechte Seite eines Zustandes ist es, welche die Geschichte macht dadurch, dass sie den Kampf zeitigt.
És melyik az az állapot, az a berendezkedés, amelynek nincsen schlechte Seite-je, amelynek nincsenek hátrányai és hibái? Bármiféle korban és bármilyen politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedés mellett vannak – eddig legalább még mindig voltak, és valószínű, hogy mindig lesznek – olyan előnyök, amelyeket csak kevesen élvezhetnek, a többiek pedig azokat nélkülözni lesznek kénytelenek. Rendkívül fontos, hogy milyen minőségűek és milyen terjedelműek ezek az előnyök, illetőleg a többség szempontjából ezek a hátrányok. Ezek mineműségén múlik az illető kornak és az illető társadalomnak az értéke. De ennek a fejtegetésnek ez most nem tárgya, hanem itt most csak az a lényeges, hogy mindig voltak ilyen előnyök. Ezeknek a nélkülözése boldogtalanná teszi az emberek nagy részét, és az ő sóvárgásuk megindítja a küzdelmet egy olyan változásért, amely – miután még csak gondolatban van meg – telve van idealizmussal, amelynek a reménységeiben gyönyörködni lehet, hátrányai pedig még nincsenek, mert a vágyak birodalmában örök tavasz virul, miként a Riviérán. Elindul a gondolat küzdelme, és előbb-utóbb megdönti a valóságot, hogy azután elölről kezdődjék az egész procedúra.
Jó, hogy ez így van! Jó nemcsak azoknak a szempontjából, akik magukat bármely időben kitagadottaknak és lemaradottaknak érzik, hanem jó ez a mindenkori boldog birtokban lévőknek a szempontjából is. Az ellenük irányuló örök ostromot az ostromlóknak ez az indokolt reménykedése nem kegyetlenebbé teszi, hanem enyhíti. A történelem így is a vérengzés rémregénye, de csak szelíd altatómese ahhoz képest, ami volna akkor, ha a lemaradottak tömegeinek nem lett volna meg mindig a rájuk nézve előnyös változás reménye.
