Úgy, amint megígértem, véleményemmel együtt visszaküldtem barátomnak Neergaard könyvét. (K. von Neergaard: A 20. század feladata. A magyar kiadáshoz előszót írt Huzella Tivadar.) Szörnyű penitencia volt az elolvasása, és legalább enyhítette volna annak a súlyát az a tudat, hogy lelkileg és szellemileg gazdagodtam e keserves munka árán! Igaz, hogy önmagamat is okolhatom érte, mert — sajnos — alig értek valamit abból az új fizikából, amelynek a köztudattá válásától várja és jósolja Neergaard az egész közgondolkozásnak, az egész emberkormányzatnak, világberendezkedésnek, politikának, erkölcsnek, általában az egész létnek a megváltozását. Mert hát ő minden bajunkat — a világválságot is, amelyet átélünk — korunk anyagelvűségének tulajdonítja, és ez ő szerinte az új kor klasszikus fizikájának mechanikai világképén épült fel, s ránehezedett a szellemi, gazdasági és politikai, általában az egész élet minden megnyilvánulására. Végeredményében tehát Kopernikusz, Galilei, Newton és a többiek az okai mindennek!
Hanem az új fizika, az — majd meg fogja menteni a világot! Neergaard ugyan megvallja, hogy őneki magának sincs kellő tájékozottsága ebben az új fizikában, és talán ez is az oka annak, hogy a könyve olyan rémségesen nehéz olvasmány, mint mindenkinek az írása, aki nem tiszta és biztos fogalmakkal operál. Aki pontosan tudja, hogy mi alapon mit akar velünk közölni, az nem mondja azt, hogy „valamely organizmikus közösségben a szilárd földhöz kötöttség, ami sokkal több, mint a faj statikus fogalma, és azáltal jön létre, hogy a dinamikus és környezettől függő konstitúció fogalma értelmében az egyén az élő közösségben gyökerezik”. Se ilyent nem mond, aki tudja, hogy mit akar: „a mechanisztikus kornak gondolkodásmódja inkább additív, szélességében, vízszintesen fejlődő. Az új gondolkozás határozottan függőleges fejlődést mutat.”
A könyv tele van efféle tudálékos halandzsával, ami rabvallató kínzássá teszi az olvasását. Aki csak ilyen keservesen tudja magát kifejezni, az nem született arra, hogy tanítsa az embereket.
És mi az, amire tanítani akar? Az, hogy az úgynevezett materializmus az oka minden rossznak ezen a világon. A mi háromdimenziós gondolkozásunk a rákfenéje az emberiségnek. Ellenben, ha majd az új fizika alapján be fogjuk idegezni a négydimenziós gondolkozást, vagyis a kiterjedéshez az idő fogalmát is hozzávesszük, akkor ettől egyszeriben angyalokká válunk. „Organizmikus” lesz az emberek tudata, az egésznek részeiként fogják magukat érezni, és ennek következtében nem lesznek többé önző, irigy, komisz fráterek, amikké a materialisztikus gondolkodásuk formálta őket, hanem úgy fognak önként beleolvadni a közösségbe, mint ahogy azt a hangyák és a méhek teszik már a világ eleje óta.
Micsoda nyomorúságos egy tudomány ez, és hogyan csapja arcul az igazságot! Mert a valóság az, hogy ha egyáltalában lehet az emberi faj jobbá és nemesebbé, belátóbbá, igazságosabbá és önzetlenebbé tételéről szó, akkor éppen az oly sokszorosan és most Neergaard doktor úr által újból megátkozott utolsó kétszáz esztendő volt az, amely ezt a nevezetes változást végbevitte. Persze nem azért, mert hittek a newtoni fizikában, hanem azért, mert az újkori materializmus és az ezzel kapcsolatos technika és kémia, s minden, ami ezekkel összefügg, olyan életlehetőségeket biztosított az emberiség számára, aminőkről az előbbi évezredekben nem is álmodhattak. És a további anyagi és erkölcsi fejlődést is csak ez fogja a részükre biztosítani, nem pedig az, hogy meg fogják érteni dr. Planck hatáskvantum-elméletét, Einstein relativizmusát és az új fizika egész gondolatvilágát.
De merő ráfogás az is, hogy a materialisztikus gondolkozást a klasszikus fizika oltotta bele az emberekbe. Amióta a világ mibenlétéről gondolkodni tudunk, mindig voltak filozófusok, akik az anyagban keresték a végső titkok megfejtését, mint ahogy voltak olyan filozófusok, akik az eszmében vélték ezt a megoldást megtalálni. Csaknem harmadfélezer esztendővel ezelőtt hangzottak el Démokritosz ajkairól azok a tételek, amelyek az újkori klasszikus fizikának is alaptörvényei: hogy a semmiből nem lesz semmi; hogy semmi, ami van, meg nem semmisíthető; és hogy minden, ami az anyagon változásnak látszik, csak a legkisebb részecskék egyesülései és szétválasztódásai.
De éppen így évezredek óta tartó felfogás az is, hogy az eszme az uralkodó princípium, és háromszáz évvel ezelőtt egy, a két keze munkája után éhkoppon tengődő lángész, Baruch Spinoza csodálatos agya kitermelte azt a gondolatot, hogy az egész világegyetem egyetlen örökkévaló szubsztancia, amelyen kívül nincsen semmi, és minden energia, mozgás, idea és szellem ennek az örökegy szubsztanciának a megnyilvánulása. Ez az a panteizmus, amelyet Goethe a legmagasztosabb gondolatnak mondott, amit emberi elme valaha is kitermelt. Húsz évvel Spinoza könyvének megjelenése után egy másik lángész, Isaac Newton megtalálta és pontosan meg is mérte az anyagnak ezt a titokzatos hatását, a tömegvonzást, a gravitációt. De hogy miképpen, mi módon és mi által létesült ez a hatás, az anyagnak ez a szelleme, ezt Newton lángelméje is hiába kutatta mindaddig, amíg belezavarodott a töprengéseibe, és beleveszett Dániel próféta és János jelenéseinek homályos miszticizmusába.
Neergaard könyve is egyike azoknak a belerúgásoknak, amiket a materializmus felfogásának egy idő óta el kellett viselnie. A könyvhöz előszót író Huzella Tivadar gúnyosan korholja azt a pozitivizmust, amelynek elve alapján mindannak, ami nem látható, kézzel nem fogható és meg nem mérhető, nincsen helye a tudományban. Mintha ez nem volna természetes és elengedhetetlen feltétele minden tudománynak! Vajon hova lenne a tudomány e határok és korlátok nélkül? Ha minden misztikus ábrándozás, minden ellenőrizhetetlen elmejáték, minden zagyva spekuláció és minden kerge fantazmagória jogot formálhatna arra, hogy tudományszámba vétessék? Ezeknek is megvan a maguk létjogosultsága a maguk területén: a szépirodalomban, a szórakoztató filozofálgatásokban, a metafizikában, de a tudomány részére csak akkor kezdődhetik meg a létezésük, ha a törvényeik megmérvék és megállapítvák. Robert Mayer óriási gondolata, az energia megmaradásának az ideája is csak ábránd volt, amíg kétséget kizáró módon meg nem mérte, és így be nem bizonyította.
Hány ilyen diadala volt az elmúlt három évszázadban a tudománynak! Ha mindezeknek az alapja a materializmus, akkor ennél áldásosabb gondolkodási formája sohasem volt az emberiségnek. Amikor pirkadása az újkor elején elkezdődött, az európai emberiség kilencvenkilenc százaléka babonákba fulladt, nyomorba és piszokba ragadt, rongyokba burkolt, odvakban senyvedő, analfabéta tömeg volt, amelynek lélekszáma roppant szaporasága ellenére Augustus császár kora óta semmivel se növekedett: a szenny és a nyomor betegségei és a szünet nélkül tartó háborúk dúlásai elől csak a kivételek menthették meg életüket. Azután kezdett tért foglalni az elátkozott anyagias gondolkodás és a Neergaard által újból pellengérre állított klasszikus fizika. Jöttek a gépek, a modern technika produktumai, és két évszázad alatt fél- vagy harmadakkora születési arányszám mellett megnégyszereződött a lélekszám. És ha eltekintünk a mai háborús idők múló jelenségeitől — mint ahogy az objektíven szemlélőnek ettől el kell tekinteni —, akkor meg kell állapítanunk, hogy e négyszeres tömegű emberiség a jólétnek olyan fokára emelkedett, amilyenről azelőtt fantáziálni se lehetett. A civilizált világ lakosainak nagy része, vagy legalábbis sokkal nagyobb része, mint hajdanán, egészséges lakásokban lakik, kielégítően táplálkozik, rendezett közegészségügy áldásait élvezi, jogbiztonságnak örvend, szociális gondoskodás alatt áll, társadalmi emelkedés lehetőségeit élvezi, és az időtöltésnek, szórakozásoknak oly megnemesedett változatai állanak rendelkezésére, aminőkben régente a királyoknak se lehetett részük. És ezt mind annak a klasszikus fizikának, annak az anyagelvűségnek és mechanisztikus gondolkozásnak köszönhetjük, amely ezek szerint a technika áldásait velünk együtt élvező és emellett a Jeremiás siralmait gajdoló tudósok szerint megrontotta a világot.
„Az emberek a gépek rabszolgáivá lettek!” — ismétlik folytonosan, mint a papagájok. Holott minden értelmes gyermek is látja, hogy éppen a gépek azok, amik által még a legszegényebbjeink részére is több engedelmes rabszolga áll rendelkezésre, mint amennyi a bibliabeli fáraót szolgálta. Miközben repülőgépen Afrika fölött Strauss-keringőket hallgatunk, melyeket Madridból sugároznak az űrbe, és Timbuktu fölött telefonon beszélgetünk chicagói barátunkkal, azzal rémítgetjük magunkat és a világot, hogy az emberiség rohamos visszafejlődésben van a mechanikus gondolkozása miatt, és hogy ebből a veszedelemből csak úgy menekülhet, ha megtanul négy dimenzióban gondolkozni, és tudománynak vesz olyasmit is, amit senki se tud bizonyítani. Ellenkező esetben jön a nagy kladderadatsch, a Spengler által falra festett rémség: az Untergang des Abendlandes!
