Bizony, kiderül apránként, hogy az irodalommal baj van a diktatúrákban. A szónokokban óriási a túltermelés, de az irodalom berkei némák. Száraz ágon hallgató ajakkal ülnek az énekes madarak, és ha az angol parlamentnek mindenre van hatalma, csak a fiúkból leányokat és a leányokból fiúkat nem tud csinálni, a diktatúrák egy kicsit még ezt is tudják. Ha a leányokat fiúkká nem is képesek változtatni, de amazonokká beszélni őket: azt tudják. A fiúkból pedig, ha nem is lehetnek leányok, de… különben hagyjuk, hátha valami érzékenységet érintenénk. Csak azt nem tudják a diktatúrák sehogyan se megcsinálni, hogy a költészet és az irodalom virágozzék a területükön. Annyira nem, hogy bármilyen elkapatottak az emberek fölött való korlátlan hatalmukban, ezt a hiányosságot kénytelenek önmaguknak is bevallani. Mindent megpróbálnak, hogy irodalmat termeljenek, de a talaj minden kísérletnek ellenáll, és nem terem egyebet értéktelen gizgaznál. Itt megszűnik a „tüchtig”-ség és a kunszt! Tudnak csinálni fából vaskarikát, fűrészporból csokoládét, lapulevélből havannaszivart, kutyatejből gumiabroncsot. Fel lehet nekik adni a leglehetetlenebb feladatokat: a legrövidebb idő alatt hozzák a megfejtést. Páratlanul tehetségesek és ördöngös módon ügyesek, csak egyetlen ponton torpan meg a tehetségük: irodalmat nem tudnak elővarázsolni a lelkekből, amelyek fölött korlátlanul uralkodnak. Még azzal se kell őket megsérteni, hogy azt mondjuk: bitorolják a lelkek fölött való ezt a hatalmat. Nem! Koncedálhatjuk a vita elkerülése végett, hogy az emberek készséggel és lelkesedéssel ruházzák rájuk ezt a hatalmat. Miért ne koncedálnánk? Hisz így annál csodálatosabb és annál rikítóbb, hogy irodalom mégse terem a talajukon. Elismerés, lelkesedés, taps, ováció, ünneplés, babér, extázis: — minden, csak irodalom nem!
Micsoda bámulatra méltó tüneménye ez az emberi léleknek!? Ki tudhatná megfejteni a titkát? Hol a magyarázata, hogy nemcsak új írók nem támadnak a diktatúrában, de azok a többé-kevésbé tehetséges írók, akiket például Németországban a nagy „tisztogatás” alkalmával a seprő elkerült, akik megmaradhattak az ősi talajon — azok is elnémultak? Miért szűnt meg az alkotás lázának a lobogása Gerhart Hauptmann-nál? Hogy van, hogy olyan szorgalmas és sokoldalú író, mint Hans Heinz Ewers, akiről lehet bárkinek bármilyen értékítélete, de bizonyos, hogy 40–50–100 ezer példányszámban elkapkodott könyveket írt, és aki vezére lett az új éra irodalmi szervezetének, — mintha meghalt volna? A Simplicissimus, amely a német tudománnyal egyenlő értékű dicsősége volt a német szellemnek, megjelenik még, de milyen siralmas cikórialöttyöt főz a régi „zaccból”! Hova lett a híres gárda, az ötletek gazdagon ömlő forrása? Hova tűntek az irodalmi szenzációk, az egymás után tizenöt kiadásban megjelent könyvek? Lipcse? München? Berlin? Stuttgart? Erfurt? Tübingen? A Frankfurter Zeitung hetenként való irodalmi melléklete, amelyet izgatott várakozással lesett az egész civilizált világon az irodalom iránt érdeklődők nemzetközi tömege: a német szellem önkéntes adófizető tábora?! Hát így kialudhatnak ilyen értékű fényforrások? Így megsemmisülhetnek olyan energiák, amelyek szakadatlan működésben voltak az emberi faj felemelésének és tökéletesítésének a munkájában?!
A diktatúrák álcázni szokták egy ideig azt az idegességüket, amelyet az irodalom hiánya idéz elő náluk. De ez a hiányérzet oly intenzív bennük, hogy képtelenek állandóan elleplezni, és előbb-utóbb felhangzik az óhajtásuk vagy követelésük: „Elő egy walesi bárddal!” De ezek a walesi bárdok se hízelgéssel, se fenyegetéssel, se jutalommal, se büntetéssel nem kényszeríthetők. Milyen tragikuma volt ez egy olyan szellemnek is, mint Napóleon! Évtizedekkel a halála után elkezdett érte rajongani az irodalom, amelynek az érdeklődése a mai napig se szűnt meg e diktatúrára született szellem iránt, noha már egy hatalmas könyvtárra növekedett a róla szóló könyvek tömege. De amíg hatalmon volt, hiába sóvárogta az irodalom barátságát és segítségét. Pedig mennyire sóvárogta, és mennyire tisztában volt annak a jelentőségével, hogy az irodalomban fegyvertársra találjon! „Ide azokkal a drámaírókkal!” — írta rendőrminiszterének. — „Ide azokkal a költőkkel! Pénz nem számít!” De az irodalom néma volt, vagy ha suttogva kinyitotta a száját, diktátor számára nem volt benne köszönet. És hogy nem a diktátor személyében volt a depresszió forrása, annak a cáfolata ott van a tényben, hogy néhány évtizeddel később ugyanez a személy az írói inspirációnak egészen kivételes, szinte azt lehetne mondani, végtelen gazdagságú forrásává vált. Megdönthetetlen bizonyíték arra a szabályra, hogy a diktátorok személyétől függetlenül magában a diktatúrában van az irodalom funkciójának az akadálya és hűdéses bénaságának, süketségének és némaságának a magyarázata.
Valahogy úgy van talán a dolog, ahogy a közhellyé taposott frázis mondja, hogy az irodalom csak a szabadság mérsékelt égöve alatt tenyészik, és sem az anarchia forró légkörében, sem a diktatúra fagyos levegőjében nincs életképessége. Ha ez az elkoptatott frázis igaz — pedig ha nem volna igaz, nem tudott volna a használattól elkopni —, akkor ez nem annyit jelent, hogy az anarchiában vagy a diktatúrában az írók elfelejtik a mesterségüket és nem tudnak írni, hanem azt jelenti, hogy az írók azért nem írnak, mert ha írnának, olyan volna az írásuk, ami nem felelne meg a diktatúrának. Tehát inkább nem írnak. Nem írnak, mert a legjobb eset az, hogy nem értenék meg őket. (Hogy mi a „rosszabb” eset, azt tudjuk.) Ezek az írók, habár odahaza maradtak, nincsenek otthon.
Művész hazája széles e világ, — A hírnév országútját lakja ő, — S ez út hosszába' minden olajág, — Minden babér az ő számára nő.
Nagy költőtársának e sorait oly fontosnak tartotta Arany János, hogy hosszú költemény fakadt ki szívéből e tétel cáfolatára és annak a hirdetésére, hogy „a költőnek csak egy hazája van”. De a saját hazája se mindig az. Csak addig hazája a haza, amíg
Fogékony ott minden kebel A dalra, melyet énekel.
Ameddig ily nép fogja őt körül, Nép, amelynek érzi keble, zengi szája A költő énekét, — addig terül, Ott éri végét a költő hazája; Azon túl maga jövevény, Dala üvegházi növény.
Ez a ragyogó meglátás most mint valóság jelentkezik előttünk. Amit Pukánszky Béla a debreceni egyetem nyári tanfolyamán tartott előadásában elmondott, hogy a száműzetésben élő német írók könyvei csempészúton jutnak be Németországba, ahol áhítoznak ezeknek az íróknak a művei után — ez más szavakkal annyit jelent, hogy ma is ezeknek az íróknak a hazája Németország, míg azok, akiket a diktatúra odahaza fogott, sőt díszhelyekre helyezett — „csak jövevények” a saját hazájukban.
Németország szerencséje, hogy ezek között a száműzött német írók között nincsenek Coriolanusok. Nincs közöttük egy se, aki átkot szórna a „viszály hona” felé, és aki megtagadná, hogy fia volna szerencsétlen hazájának. Sőt a forró szeretet sugárzik írásaikból a németek felé, és a világ minden zugában, ahova szétszóródtak, a német szellem dicsőségét magasztalják. Persze azét a német szellemét, amelynek Lessing, Kant, Goethe, Schiller, Schopenhauer, Herder, Fichte, Heine és az egész német Olümposz a megtestesülése, nem pedig azt, amely az Angriff, a Judenkenner és a többi hasonló szellemi fényforrásból árad a világ minden égtája felé.
