Elindult a staféta Olümpiából, és futva viszi a tüzet Berlin városáig hetedhét országon keresztül, akár a mesékben: hol volt, hol nem volt.
Illetlen és nem is okos dolog az ünneprontás, sőt nem is egészen veszedelem nélkül való. Semmivel szemben nem olyan türelmetlenek az emberek, mint az ünnepi hangulatuk megrontásával szemben. Zsolozsmákat énekelve vonul a processzió, sok száz embernyi tömeg, amely mellett hetyke fogatán elrobog valaki, aki az egész életüket kiuzsorázza és kiszipolyozza. De leemeli a kalapját, miközben az út porát rájuk borítja, és ők tisztelettel fogadják az érzelemközösségnek ezt a formaságát. De jöjjön most valaki, aki minden idejét az ő ügyüknek szenteli, aki érettük küzd és fárad, aki életének egyedüli értelmét abban találja, hogy segítse őket kiemelkedni pária sorsukból; aki barátjuk, testvérük, jótevőjük – jöjjön és kiáltson feléjük két szót, amely az ünnepi áhítatukat megsérti, és készek lesznek őt széttépni azért a két szóért, amely elhangzott a levegőben anélkül, hogy a reális világban a legcsekélyebb hátrányt okozta volna nekik. Borzasztó érzékenyek az emberek az ünnepük rontásával szemben. De nem is könnyű szembehelyezkedni az ilyen közhangulattal: nagy bátorság kell hozzá – így valahogy mondja Ignotus –, hogy ne lépjünk taktusra, amikor a katonabanda vonul mellettünk.
Hallgassanak tehát az ünneprontók, és tekintse majd áhítattal mindenki, amikor az Olümpiából Berlinbe futó fáklyával a staféta elrohan mellette. Nincs most szükség semmi racionalizmusra! Nem kell arra gondolni, hogy ilyen futásteljesítmény még mindig a marathóni futó emléke, aki azonban bizonyára szívesebben adta volna le a perzsák fölött való példátlan győzelem hírét Morse-gépen vagy pláne rádión, semhogy futva vigye meg a jó hírt Marathóntól Athénig. Nincs értelme okoskodás útján kihozni az eredményt, hogy a mai közlekedési és hírtovábbítási technika mellett az emberi futás erőfeszítése értelmét vesztette megannyi más hasonló teljesítményekkel együtt, mivel soha senki sem fogja odáig fejleszthetni a futás rekordját, hogy egy másodperc alatt 300 000 kilométert szaladjon, mint a villamosság, amely már a Földnek úgyszólván minden pontján rendelkezésére áll az embereknek. Az ilyen ellenvetések csak hangulatrontások, amelyektől tessék mindenkinek tartózkodnia.
A tisztelt cinikus urak vegyenek az önuralmat illetően példát éppen a németektől, akik bizonyára irtózatos lelki erőfeszítéssel az ő legszentebb nemzeti érzelmüket, a szinte sportszerű komolysággal gyakorolt antiszemitizmust szüntetik meg az olimpia heteinek idejére. Óriási önmegtagadás ez, uraim, amelyre igazán csak a cinikus viccelődés örök okvetetlenkedői mondhatják, hogy ezt az erényt a budakeszi svábok nyaralás idejére már emberemlékezet óta minden évben gyakorolják.
Az égő fáklyával való stafétafutás hetedhét országon keresztül Olümpiától Berlinig valóban grandiózus gondolat. Azt merném mondani, hogy gondolatnak még sokkal grandiózusabb, mint cselekedetnek. Olyan koncepció ez, amelyhez a legfölségesebb reflexiókat lehet hozzáfűzni: valóságos kincsesbánya a témakereső publicisták számára. Nem az elgondolás a hibás benne, hanem a viszonyok átka, amelyek között élünk, ha a tények miatt csak fanyalogva lehet beszélni a népek közösségének a szelleméről, amelyet a hét országon keresztül futó fáklya szimbolizálni akar, a világosságról, amelyet jelképez, és a törekvések azonosságáról, amelyet a kitűzött cél irányában rohanó futároknak egymást kiegészítő erőfeszítése jelenteni akarna. Ó, népek közösségének szelleme, amely csak úgy mutatkozhat, hogy a gyűlöletet határidőre felfüggesztik! Ölelkezés, amelynél a résztvevők lenyelik az utálkozásukat, és a fair play szabályai között folyó szeretetteljes játék, amelynek az obligát nyájassága mögött hideg ellenségeskedés érzése vicsorog!
Milyen óvatos az olimpiai játékok felújítását kezdeményező és sikeres agitációval megvalósító francia Coubertin bárónak az üzenete, amelyet a stafétafutóknak küldött: „A jövő azoké a népeké, melyek fiatalságukat a kor szellemében tudják nevelni!” Vajon mi ennek az értelme? Hol van hitelesítve egy olyan megállapodás, amely által mindenki ugyanazt érthetné ez alatt a dodonai mondat alatt? Mert ha Coubertin báró azt üzente volna, hogy a jövő azoké a népeké, melyeknek a fiai helyből négy métert tudnak ugrani, akkor ezt az egész világon mindenütt egyformán értették volna, miután méternek a délkör negyvenmilliomod részét nevezik, amelynek hiteles platinarúd-példányát Sèvres-ben őrzik. Ennélfogva ez a fogalom nem tűr semmi kétséget. De ha valaki a kor szellemét jelöli meg olyannak, mint amelynek az ifjúságba való beoltása a jövőt biztosítja, akkor teljes lesz a zűrzavar, mihelyt értelmet akarunk adni a mondatnak. Ha a fáklya, amelyet a staféták hét országon keresztül kézről kézre adnak, látni és gondolkozni tudna, akkor meggyőződhetnék róla, hogy a hét ország mindegyikében mást értenek a kor szelleme alatt, és azonkívül még mindegyikben erős áramlatok vannak az iránt, hogy értsenek mást alatta, mint amit értenek.
Sőt még akkor sem volna sok értelme a nemes francia báró üzenetének, ha legalább nagyjából volna valami közmegegyezés a népek között arra vonatkozóan, hogy mi a kor szelleme. Mert ha valóban van a kornak egy uralkodó szelleme, akkor ez a szellem az ifjúságban is benne van, sőt benne csak igazán. Nem lehet semmiféle garancia a nép jövőjét illetően abban, hogy az „ifjúságát a kor szellemében tudja nevelni”, mert egész egyszerűen nincsen olyan nép a világon, amely nem abban a szellemben neveli az ifjúságát, mint ami a kor szelleme. Az ellenkezőjét elgondolni is képtelenség: amióta a világ áll, mindig első igazság volt az, hogy anyjától tanul csiripelni a madár, vagy ahogy a németek mondják: Wie die Alten sungen, so zwitschern die Jungen. Logikai képtelenség, hogy az ifjúság ne a kor szellemében nevelődjék, és így bizony Coubertin báró üzenete nem egyéb, mint egy túlságosan óvatosan megreformált, semmitmondó, lapos közhely, és az még nem ünneprontás, ha valaki ezt róla megállapítja.
De ennél még többet is szabad ünneprontás nélkül erről az aforizmáról megállapítani: azt, hogy amennyiben értelme van, nem igaz. Sőt éppen az ellenkezője az igazság. A „jövő” mindig azoké a népeké, amelyeknek az ifjúsága szellemében megelőzi a maga korát, és idealizmusának a szárnyain felül tud emelkedni a maga korának a szellemén. Az ifjúságnak úttörőnek kell lennie, hogy a maga társadalmának a nívója őáltala emelkedjék, vagy hogy Coubertin báró szavaival éljünk, hogy a „jövője” biztosítva legyen. Ha nem ilyen az ifjúság, akkor hiába rohannak a staféták, csak a költő szavai fognak megvalósulni ebben a rohanásban: „Futva fut, de bármi gyors futása, / Vele száguld keble óriása!” Korunk szelleme – sajnos! – az elzárkózásnak, az irigységnek, a kitagadásnak, az imperializmusnak, a faji gőgnek, az előítéleteknek, az elnyomásnak, a fennhéjázó nacionalizmusnak, a szabad gondolat elfojtásának a szelleme, és a kultúrvilág jövője attól függ, hogy milyen mértékben tudja magát az ifjúság emancipálni ez alól a korszellem alól. Ezt kellett volna üzennie báró Coubertinnek a stafétáknak, ha hasznos útravalót akart nekik adni hetedhét országon keresztül való rohanásukhoz.
Végül pedig az érdemes báró úr mondásának a fogalmazásában rejlő gondolat is kihívja a kritikát. „A jövő azoké a népeké…” Mit szól ehhez a fogalmazáshoz a Népszövetség? Hogyan? Hát a jövő egyik népé igen és a másiké nem? Egyetlen olyan nép sincsen a világon, amely több száz és több ezer évre ne tekintene vissza. A természet hozta őket létre, és miként látnivaló, mindegyiknek volt ezer év óta „jövője”. Úgy látszik, Coubertin báró tanácsa nélkül is mindenik mindig a kor szellemében nevelte az ifjúságát. Ha tehát a báró úr üzenetének egyáltalában van értelme, akkor az „azé a jövő” nem jelenthet mást, mint azt, hogy az egyik nép a másik fölé fog kerekedni. Vagyis hatalmi érvényesülést, imperializmust jelent az üzenet, avagy pedig egyáltalában nincsen semmi értelme.
Az emberiség boldogulását pedig éppen ennek a szellemnek az ellenkezője biztosítja: az a szellem, amely át van hatva attól a tudattól, hogy a „jövő” minden népnek egyenlő joga és osztályrésze, és minden emberé, aki a világra született. Csakhogy ez a szellem eddig még sohasem volt a kor szelleme: ez még mindig csak a jövő zenéje hetedhét országon keresztül. Mese, amely nem így kezdődik: hol volt, hol nem volt, hanem úgy, hogy hol lesz, hol nem lesz…
