Milyen öröm azt olvasni, mennyire a szánkból jön a szó, amikor halljuk a felháborodás kiáltásait: lehetetlenség, hogy ez tovább is így legyen, lehetetlenség, hogy az országkormányzat diplomáciának nevezett része továbbra is arisztokrata urak privilegizált foglalkozása legyen; hogy egy-egy ilyen finoman manikűrözött kéz megnyomjon egy gombot, és ezzel készen legyen a milliók életére menő háború. Demokratizálni kell a diplomáciát, hogy a polgári elemnek is megnyíljék az út a nagyköveti állások felé. Majd ha olyan férfiak ülnek azokon a felelős helyeken, akiknek közvetlenebb kapcsolata van a szenvedő és dolgozó, s a szenvedésnek és a munkának a gyümölcsét megbecsülő polgársággal, a néppel, akkor majd másképpen jön figyelembe a háborúnak és a békének a kérdése, mint most, amikor egy, az élettől messze elrugaszkodott, az arisztokratikus gőg felhői között élő nagyúr az intézője ezeknek az eleven életbe vágó dolgoknak. És a többi, és a többi. Aki bővebb részletességgel akarja hallani, tegye be a verklibe a 156. számú lemezt, azon szokták ezt lejátszani.
Engem egészen föllelkesített e férfias ária, és utána fölháborodva hordoztam szét tekintetemet Európában, hogy a diplomácia titokzatos odvaiban felkutassam azokat a finom kezű arisztokratákat, akik ennek a mostani háborúnak a bábái voltak. Nézem az összes külügyminisztereket – végre is ők azok, akik azt a bizonyos gombot megnyomják –, és látom, hogy Angliában egy polgári származású öregúr ül ebben a hivatalban, Franciaországban ugyancsak, és Németországban nemkülönben. Ausztriában és Magyarországon egy gróf volt ugyan a külügyminiszter a háború kiütése idejében, de vajon ki kételkedik benne, hogy minden szakasztott úgy lett volna, ha akkor is az az egyszerű polgári eredetű hivatalnok lett volna a helyén, aki ez idő szerint tölti be a külügyminiszteri széket? Szerbiában alig lehet más, mint disznópásztor unokája a külügyér, mivel ott az öregapák mind disznópásztorok voltak, és Montenegróban is aligha hercegek ivadéka alatt recsegett a külügyminiszteri bársonyszék. Bulgáriában senki se lehet más, mint polgár, mert ott arisztokrácia nincsen, és véletlenül polgárember volt a külügyér a szent orosz birodalomban is. Finom ujjú, ősarisztokrata volt azonban Itáliában San Giuliano márki, aki inkább a vérpadra hurcoltatta volna magát, semhogy háborút csináljon azokkal, akik hazájával szövetségben voltak. A háborút D’Annunzio akarta, aki valószínűleg nem az a Rappaport-gyerek, akinek a kaján rágalom befeketítette. (Mikor mi, felbőszült polgárok, csúffá akartuk tenni, akkor felkiabáltuk róla, hogy hiába dörgölőzik olyan igazi urakhoz, és hiába sétál karonfogva egy királlyal, mert ő csak egy Rappaport.) Hát ha nem is Rappaport, de lehetne az is, és akkor se ellenkeznék a lényével, hogy a háború dalát üvöltse, amit ha százezer ember utána üvöltött, nem volt a százezer között egy se finom ujjú mágnás, egy se gróf és egy se herceg, hanem volt csupa diák, csupa boltoslegény, csupa polgár és a velencei sakter unokája.
És azóta talán hályog nőtt a szemünkön, hogy ne lássuk, mi történik? Vajon vakok akarunk-e lenni előre eltökélt szándékkal, hogy ne vegyük észre, miszerint a semleges diplomaták finom konyháiban nem győzik már az ellenszereket kotyvasztani a háború negyvenfokos láza ellen, amely a polgárok csemetéit elragadta. A szegénység szemétdombjairól származó ügyvédek és tanárok háborút akarnak, és dühös csatakiáltásokat, harci indulattól égő szavakat vagdosnak a cézárok ivadékai felé, akik életükkel játszva, remegő szívvel tartják a béke gyeplőit manikűrözött kezükben, amíg magával nem ragadja őket a polgári szívekben felgyulladt szenvedély!
A nép nem akar háborút! Ez még mindig nem a nép! A nép csöndesen dolgozik és békét akar. Ha a nép döntene a háború és béke kérdése fölött, akkor sohase lehetne háború! Ezt hallom ezer esztendő óta, pontosabban azóta, amióta csakugyan nem a nép dönt ebben a kérdésben. De én ezerévesnél jóval öregebb vagyok, és jól emlékezem azokra az időkre, amikor valósággal maga a nép döntött afölött, hogy legyen-e háború vagy ne legyen. Ott ácsorogtam a görög városok piacain, és hallottam reggeltől estig és esztendőről esztendőre a háborús üvöltéseket, amelyek következtében úgyszólván sohase szünetelt a vérontás Görögországban. Csak akkor hallgatott ez a tébolyodott vonítás, amikor Nagy Sándor az egész bandát befogta a háború szekerébe, és meghódította velük a világot. Most nem volt többé Athén és Spárta és Théba és Argosz, hanem volt egy óriási birodalom, amelynek nem volt többé piaca az óbégató polgárok számára, és ekkor először – béke volt Görögországban.
Tudom én: az a görög polgár nem volt ugyanaz, mint amit mi nevezünk népnek. A mi népünk, a misera plebs contribuens valóban nem akar háborút, de csak azért, mert nem akar semmit. Nem akar munkásbiztosítást se és kötelező népoktatást se. De annak nincs semmi jelentősége, hogy nem akar, mert azért mindezen jó dolgoknak a jó eredményét akarja, vagy legalábbis nincs kifogása ellene. Az angol munkás nem akar háborút – legalább ráfoghattuk a két év előtti régi boldog időkben –, de azt már akarja, hogy mindig legyen jól fizetett munkája. Hogy hogyan? Ez már nem az ő gondja. Hogy mi történjék, ha a piacokat a feltörekvő, hatalmas energiájú, szorgalmasabb és tehetségesebb versenytárs kezdi elszedegetni, ezen törje fejét a kormány vagy – ha úgy tetszik – a diplomácia.
Bizony úgy van: nemcsak háborút nem akar a nép, hanem békét se. Hiszen ha a békét akarni tudná, milyen könnyű lett volna Itáliában vagy Romániában elgázolnia a háború után epedőket, akik hónapokon és éveken át óbégattak a hadüzenetért. Nagyon olcsón akarja elintézni a dolgokat, aki azzal akar engem vagy téged hazaküldeni, hogy hát a nép tudatlan, a nép jó része írni és olvasni se tud Itáliában vagy Romániában. Ilyesmivel csak a leghiszékenyebb és javíthatatlanul rövidlátó embereket lehet lerázni. Ám csináljuk meg a próbát, menjünk le Romániába, keressük föl a leghozzáférhetetlenebb havason a legutolsó kecskepásztort, és kérdezzük meg, vajon nem tudja-e, hogy Európában emberirtó háború dühöng, amelynek immár az emberek milliói estek áldozatul? Kérdezzük meg, nem tudja-e, hogy az ő országában is vannak emberek, akik azt akarják, hogy ők is keveredjenek bele ebbe a háborúba? (Hadd ordítsam ki még egyszer veszett fájdalommal, hogy nem finom kezű arisztokraták, hanem polgári származású ügyvédek, tanárok, pópák és kántortanítók, akiken még rajta van a kosz és a tetű, amelyet a szülői házból hoztak magukkal!) A pásztor igenis tudni fogja, hogy ilyen háborúcsináló emberek működnek az ő országában, és tudni fogja azt is, hogy ha kiüt a háború, akkor neki mennie kell a halál mezejére, és tudják azt mindazok, akik Románia földjét túrják, szántják, akik dolgoznak és izzadnak. Hát ha egyáltalán lehet arról beszélni, hogy a nép akar valamit, miért nem mozdul meg ez a nagy erdő, és miért nem zúgja a béke akaratát a nép, amely éppen olyan jól látja, hogyan készítik számára a háborút, mint ahogy látjuk valamennyien?!
Milyen magától értetődő és alkut meg disputát nem tűrő követelmény az, hogy a népet művelni kell. Én is követelem önmagáért a műveltségért, mint ahogyan önmagáért a műveltségért és az ezzel járó örömökért és fájdalmakért művelem saját magamat. De annak a szemébe nevetek, aki azt mondja, hogy azért kell művelnünk a népet, mert akkor majd öntudatra ébred, és akkor nem lehet a bőrére olyan szabadon vásárt csapni, hanem akkor majd maga fog a sorsa fölött dönteni, és akkor soha többé nem lesz háború. Én nem hiszem, hogy még a legvérmesebb optimista, az optimizmus vérmességének gutaütése előtt álló ember is remélhesse, hogy valaha a világ végezetéig lehessen olyan időszak, amelyben a népek millióinak minden tagja olyan művelt legyen, mint a bolognai egyetem tanári kara, vagy akárcsak mint a bolognai egyetem ifjúsága, amely tudós tanáraival együtt egyik első áldozata volt az olasz háborúnak, mert hogy annyira égtek a háború tüzében, hogy szinte vakon rohantak bele a halálba.
Miért higgyem én, hogy a sovinizmusnak a műveltség a legjobb ellenszere, amikor látván látom, hogy mindenütt az egyetemeken a sovinizmus ezerszer akkora, mint a tanyákon, és amikor látom, hogy mindenfelé a művelt emberek a sovinizmus előcsahosai. Mert az iskolákban erre tanítják! – mondod diadalmasan. De hát az iskolákban vajon nem a szegény művelt diplomás tanárok és tanítók tanítanak?! Igen, de ezek azt tanítják, amit tőlük kívánnak – veted ellen. De hát ki az, aki e kívánság fölött rendelkezik, mint szintén polgári származású művelt emberek, hivatalnokok? És hogy az egész okoskodásod egy ostoba és hamis közhely, arra bizonyság minden népnek a Bach-korszaka, az elnyomatás és hatalmaskodás ideje, amikor az uralkodó hatalomnak minden ereje se elegendő ahhoz, hogy az iskolában mást tanítsanak, mint amit a nép lelke tanítani kíván. Én dönthetetlen szentenciának vallom, hogy ha valahol ötven év múlva az iskolákban mást tanítanak, mint ötven évvel azelőtt, akkor ott az egész népnek a felfogása más, mint volt ötven évnek előtte. Nem a műveltség teszi, hanem a közszellem. A művelt úr nem egyéb, mint a formák fölött uralkodó paraszt, a parasztnak a hatványa, mint ahogy a paraszt gyöke a műveltséggel bíró úrnak.
Amikor azt mondjuk, hogy a népre kell bízni a legfontosabb kérdéseknek az intézését, és amikor ezt toporzékoló türelmetlenséggel követeljük, akkor csak örök illúziószomjúságunk következő oázisát kergetjük, amelyet a délibáb már odarajzolt elénk a levegőbe. Sohase volt jó, de akkor majd jó lesz, mert hiszen hinnünk kell, hogy egyszer, egyszer minden jó fog lenni. Nem volt jó akkor, amikor egy ember intézte a sorsunkat, nem volt jó, amikor egy maroknyi kisebbség rendelkezett velünk, és nem volt jó, amikor osztályoké volt a hatalom. De mivel egyszer kell, hogy boldogok legyünk, ezt hinni soha meg nem szűnünk, ennélfogva higgyük és hisszük, hogy ez majd akkor lesz, amikor azok lesznek felül, akik most alul vannak.
Soha, de soha nem fogjuk engedni, hogy valaki elrontsa azt a gyönyörű illúziónkat, vagy ahogy a zseniális Bourdeau mondja, „azt a fikciónkat, hogy a szuverén nép igazságos és felvilágosult, hogy hízelgés, vesztegetés el nem éri, hogy két ember közül, kiknek egyike kellemetlen igazságokat mond neki, másika pedig legotrombább előítéleteinek és legaljasabb ösztöneinek hízeleg: a becsületes embernek adja az elsőbbséget, a Giolittinek és nem a D’Annunziónak, a Petre Carpnak és nem a Take Ionescunak, a Themisztoklésznek és nem a Kleónnak.” Semmi, de semmi nem foszthat meg bennünket ettől az illúziótól, csak maga az élet tapasztalata, amely kivétel nélkül minden illúziót szétrombol, de azért bolond az, aki ettől való féltében vagy ennek a tudatában illúziók nélkül akarja leélni nyomorult életét.
Ami engem illet, hozzám különösen passzol, hogy ez a fikció legyen a hitvallásom, mert hiszen alapjában véve valami ilyesmi volt az, ami őseimet kihozta jobbágyi rabságukból a szabad levegőre, ahol élek. Tudom, nem szabad visszatekintgetnem, mert meg vagyon írva, hogy aki sóvárogva visszanéz a városba, amelyből kimenekült, az sóbálvánnyá változik.
