A szabadkereskedelem idei világkongresszusáról keveset hallottunk az amszterdami ülések napjaiban, és a kongresszus iratai még nem jelentek meg. A világ ma inkább, mint valaha, kába ábrándozónak tekinti a Free Trade apostolait, és az általános elzárkózás tébolya közepette a vámvédelem haszonélvezői kárörvendő vigyorgással, avagy komor nagyképűséggel mutatnak rá arra a szomorú jelenségre, hogy íme, Anglia is vámokkal védelmezi már iparát a rossz valutájú országok versenye ellen. Ezt elegendő érvnek tekintik ahhoz, hogy a maguk számára vámvédelmet követeljenek a jobb valutájú országokkal szemben is és egyáltalában mindenki ellen, aki bennünket iparcikkekkel akar „elárasztani”.
Az önálló magyar vámterület megvalósulásának mézesheteiben ugyan ki gondolna arra, hogy nem csupán arról lehet szó: mekkora védelem nyújtassék ennek vagy annak az iparágnak, hanem arról is, hogy ne nyújtassék semmiféle védelem, hanem legyen mindenféle védelem az ország fogyasztóközönségéé, amelynek nem ipar kell, hanem iparcikk, és amelynek legelső és legtermészetesebb érdeke, hogy ott vásároljon, ahol legolcsóbban kapja ugyanazt az árut, és hogy amit maga produkál, azt ott adja el, ahol a legmagasabb árat adják érte.
Egyénenként mindenki ezen az állásponton van a maga személyét illetően: saját magára vonatkoztatva mindenki Free Trade-ista. Bár minden gazda tudja, hogy ha a piacon sok búza van, akkor a búza árának lejjebb kell szállnia, senki se fog e tudomása alapján a televény földjében szénát termelni, búzát pedig a kaszálójában, hogy kevesebb búza kerüljön a piacra. És az ekegyáros, aki valamiféle csapásnak szeretné feltüntetni, hogy bennünket elárasztanak ekével, sohase gondolt még arra, hogy megjutalmazza azt a munkását, aki minél kevesebb ekét produkál, és elcsapja azt, aki három ekét készít el, amíg mások egyet. Tudja mindenki magáról, hogy a bőség és a gazdagság, a javakban való dúslakodás nem kárhozatos, hanem kívánatos dolog: ámde ennek az előnyeit csak ő maga akarja élvezni, és az államközi viszonylatban, ahol tudvalévően tízezer esztendővel van hátra az emberi morál és az igazság, magától értetődőnek tartják e gonosz önzés törvényes érvényesítését.
Az Úrnak 1922. esztendejében távolabb látszunk lenni a nemes Free Trade ideológiájának a megvalósításától, mint száz évvel vagy százötven évvel ezelőtt. Mintha sohase lett volna a világon Quesnay, Turgot, Mirabeau, Condorcet, Adam Smith, Ricardo, Say, Bastiat, Henry George és felszámlálhatatlan tömegben az emberiség legragyogóbb szellemei, akik a szabadkereskedelem eszméjét a megtámadhatatlan igazság értékére emelték.
A legnagyobb ámulattal olvashatja csak az ember a magyar Berzeviczy Gergelynek a vámvédelem és szabadkereskedelem kérdéseiről írott fejtegetéseit, amelyekben pont száz évvel ezelőtt e kérdés minden lényeges pontjára nézve a legvilágosabb tájékozottsággal mutatja meg a helyes irányt. Száz évvel később élő honfitársainak száz hamis érvét cáfolja meg és száz tévedését igazítja helyre ez a zseniális magyar Free Trade-ista, kinek műveiben rövid foglalatban már benne vannak a későbbi Cobden, Bastiat és Henry George legfrappánsabb okfejtései, amelyekkel e szellemes közgazdászok a vámvédelem babonája ellen harcoltak.
Mind e lángelmék hiába éltek, hiába gondolkoztak és hiába agitáltak a szabadkereskedelem eszméje érdekében: az immár parlagi nívóra süllyedt nacionalista önzés dühöngésének napjaiban valóban távolabb állónak látszik a szabadkereskedelem krisztusi eszméjének a megvalósítása, mint valaha, és a keresztény jelszavakkal operáló korszak erre még kisebb hajlandóságot mutat, mint az istentelen liberalizmus időszaka. Pedig a Free Trade valóban Isten parancsolatainak és Krisztus igéinek megfelelő állapot.
Még 1768-ban, tehát Adam Smith könyvének megjelenése előtt írta már Reimarus, hogy „a kereskedelem cserét jelent, amely szabadságot, versenyt és egyensúlyt követel, és minden népet boldoggá tud tenni a javak kicserélése által. Ez felel meg az általános emberszeretetnek, a világ összefüggésének és a Teremtő céljainak is, aki úgy rendezte be a dolgokat, hogy egyik ember boldogsága a másik ember boldogságával kapcsolatos.”
És száz évvel később a német konzervatív politikusok is vallásos meggyőződésükre támaszkodva voltak a Free Trade szószólói, és hivatalos lapjuk, a Kreuzzeitung fennen hirdette, hogy „a szabadkereskedelem az isteni világrendben van megalapozva, és a védvám ennek a világrendnek a megzavarása; a szabad csere olyan, mint egy istentisztelet, amelynél az emberek a Teremtő adományának örvendenek és a gyümölcsök és képességek bölcs elosztását elismerhetik. Ellenben a vámvédelem emberi csinálmány, amely megzavarja az isteni rendet; bálványkép, amelynek a tömeg adózik és az adón a hamis papok osztozkodnak. Éhségjárványok, bűncselekmények elszaporodása és államcsődök beszélnek róla, hogy milyen ezeknek a bálványoknak a működése.”
Mily magasztos szavak ezek, mennyire igazak, és mily hamar hátat fordítottak nekik a német konzervatívok a Kreuzzeitunggal egyetemben. A nacionalista önzés sohasem látott lobogása következett nemsokára Németországban és az egész földkerekén, Krisztus nevében nemsokára a csatagépeket áldották meg és a rombolás ösztöneit, hogy azokon keresztül eljussunk a kultúremberiség tökéletes szétbomlásáig, amelyben a szabadkereskedelem eszméje az önzés és haszonlesés mohóságával szemben már úgy tűnik föl az emberek szemében, mint holdkóros utópisták és kötözni való bolondok közveszélyes rögeszméje.
Még csak számba se veszik e fölséges elvet sehol, ahol a háború utáni világ praktikumait csinálják. A sok kis utódállam minden elvi skrupulozitás nélkül rendezkedik be a legféktelenebb vámvédelem alapján. A szabadkereskedelem kudarcának tekintik, hogy Anglia a Free Trade hét évtizede után a valutafelfordulás nyomorúságának az ellensúlyozására bizonyos vámvédelmi intézkedéseket létesít a rossz valutájú országokkal szemben. Mintha Anglia a háborúban és a háború utáni időkben nem csinált volna egyéb elhibázott dolgokat is, amelyek ellen a legbölcsebb és legnemesebb fiai: Norman Angell, Keynes, Wells, Shaw, Lord Beauchamp és a legkülönbek közül százan meg százan kétségbeesetten tiltakoztak és tiltakoznak.
Ámde az angol példa csak ürügy, mert az angol szabadkereskedelmet egyikük sem sietett utána csinálni. „Könnyű Angliának! — mondották. — Amíg ipara gyenge volt, addig ő is védvámos volt, és csak akkor lett szabadkereskedővé, amikor ipara már oly erős volt, hogy csakis nyernie lehetett a Free Trade által.” Mily plauzibilis ellenvetés ez és mekkora hazugság! Az igazság az, hogy Angliában is, mint mindenütt, ezer meg ezer érvvel harcolt a Free Trade eszméje ellen a korlátoltság és az önzés, amikor Cobden és társai az agitációjukat megkezdték. Ellene volt a politikai, társadalmi és gazdasági közélet minden számba vehető tagja, és a parlament tízszer vetette el az erre vonatkozó indítványt.
„Hosszú közéleti pályámon sok badar javaslatot volt szerencsétlenségem hallani — mondotta Lord Melbourne miniszterelnök az óriási többség tapsai között —, de az összes badarságok legnagyobbika, amit valaha hallanom adatott, hogy töröljük el a vámokat.” És Anglia nemsokára mégis eltörölte a vámokat, és a Free Trade által nagyobb, hatalmasabb, nemesebb, gazdagabb és kultiváltabb lett, mint volt valaha egy nemzet a világon.
És azok a szellemek, amelyek a rokonságot tartják Cobdennel és a Free Trade összes szellemóriásaival, a világ mai zilált helyzetében még fanatikusabb meggyőződéssel hiszik és hirdetik, habár a politikusok kevésbé hallgatnak is rájuk, mint valaha, hogy csakis a fenntartás nélkül való szabadkereskedelem teljes megvalósítása teremthet rendet, békét, nyugodalmas munkát, új civilizációt és új boldogságot a gonosz és buta önzésnek hozott véráldozattól és pénzáldozattól tönkrement világban.
Kis törpe érdekemberkék, orruknál tovább nem látó apró politikusok és törvénygyárosok lemosolyoghatják a Free Trade eszme óriásait, „kik a despotizmus éjjelében előrelátták a feljövendő nap dicsőségét”: sok-sok keserves nyomorúság, vérontás, „éhséglázadás és államcsőd” után végül mégis érvényesülnie kell Isten legnagyobb alkotásának, az ember józan eszének, amely megnyilatkozik a Free Trade apostolainak dönthetetlen tanításaiban.
