Ismerem őket, a békét hirdetőket: sóhajtozó, sápadt akaratú emberek, akik nem győzik ismételgetni mániákus tételüket, hogy miután a háború rossz dolog, a béke meg jó dolog, ennélfogva az emberek természetesen békét akarnak és nem háborút. Közben kőzáporeső kopog a házak tetején és zúzza be az ablakukat, és üvölt alant a tömeg, amely sürgeti a háborút.
Ismerem őket is, a háborút akarókat: harsány szavú, vérmes emberek, akik elsőrendű badarságokat óbégatnak a piacon. „Meg kell valósítani a nemzet álmait!” „Ki kell érdemelnünk gyermekeink tiszteletét!” „Legyünk méltók reményeinkhez!” – és csupa ilyeneket. Százezer torok visszhangozza mindezeket, és a béke barátai nem szedik föl a kövezetet, hogy bezúzzák a háború apostolának az ablakait. Aki békét akar és erről ismeretes, ilyenkor ki nem mer mozdulni hazulról, nehogy a nyílt utcán verjék agyon, mint a veszett kutyát. A béke diplomás apostola pedig ilyenkor is bele van temetkezve az abrakadabráiba, mint az ájtatos hívő, és negligálva a külvilág profán valóságát, csak mondja, darálja, hadarja az ő megszokott igéit, hogy „mivel az egyik rossz, a másik jó, és mivel eszes lény a jót akarja és a rosszat nem akarja, és mivel az ember eszes lény, ennélfogva nem akarhatja a rosszat, nem akarhatja a háborút. És ha a tények mást mutatnak, akkor ez annál szomorúbb a tényekre nézve. De meg nem is igaz, hogy a tények mást mutatnak, csak te nem jól látod a tényeket, te mamlasz. A háborút csak néhány megfizetett ügynök akarja, a végtelen milliók mínusz néhány megfizetett: azok nem akarják.”
És akik ezt a szörnyűséget, ezt a hallatlan népfelségsértést, ezt a borzadályos tömegistenség-káromlást elkövetik, ugyanabban a pillanatban demokratáknak is merik magukat vallani, akik az államban megtestesülő minden jogot a népnek, a nagy tömegnek követelnek. Ugyanannak a tömegnek, amelynek milliói nem képesek azt elérni, hogy ne kelljen elmenniük az árokparton felfordulni, ha azt féltucat megfizetett előcsahos akarja. Pfuj, milyen megalázás! Pfuj, milyen szánalmas logikátlanság, milyen szégyenletes butaság! Hol a korbács és a szíjostor, hogy véresre verjem a demokrácia szent nevében azt az alávalót, aki azt meri mondani, hogy a nép, reménységeink sziklabázisa, áhítatunk szent temploma, az elmegy magát megetetni a tetvekkel akkor, amikor ezt számlálatlan milliók nem akarják és hárman akarják?! Ki veled innen, áruló! Tökfilkó! Hadd jöjjön, aki fenntartja azt a szent hitünket, hogy azért megy a nép a háborúba, mert akar, belefullad a pocsolyába, mert szuverén akaratával úgy akarja, és betemeti holttestével az árkokat, mert neki ez így tetszik, és hogyha nem akarná, akkor nem is lenne, mert nincsen más hatalom a világon, mint a nép akarata!
Hogy mi vele a célja? Ezt csak azok kérdik, akik a világ kritikájának az ábécéjével sincsenek tisztában. Mintha az életnek nem a legáltalánosabb jelensége volna a céltalanság! Millió ember között mindenkor csak egy féltucat az, amelyiknek célja van, a többi megy, amerre az út van taposva. Célja nincsen, csak akarata, hogy az úton menjen, amit előtte tapostak. És ami ebből kivételnek látszik, az többnyire éppen a legtökéletesebb sablon. X-nek célja van. Az a célja, hogy sok millió koronája legyen. De a sok millió koronának már nincsen semmi célja. Tíznek nem több, mint egynek, és száznak nem több, mint tíznek. Vagy igen: a hatalom. De mi célja van a hatalomnak? Semmi. Nem! Nem igaz, aki hatalom felé tör, aki óriási vagyont akar gyűjteni: csak úgy gondolja azt, hogy az ösztönző erő előtte van és célnak neveztetik. És mi is csak úgy képzeljük, hogy ezek a par excellence céltudatos emberek valami cél felé törnek. Az ösztönző erő ezeknél se elöl van, hanem hátul: nem csalogatja őket valami, hanem kergeti. Mert ha valóban cél volna, akkor el is lehetne érni. Pedig tudja mindenki, hogy az elérhetetlen, mint a lidércfény és mint a délibáb. Nem csökken, hanem folytonosan növekedik a távolság, amely elválasztja, és az epedő szomjúság, amely a vándort kínozza.
Bizonyítsd be ezerszer, hogy kis nemzetnek lenni jobb, mint nagy nemzetnek, ennek teljes bizonyossága esetében se fog senki se lelkesedni azért az emberért, aki azt fogja hirdetni, hogy legyünk kicsik, hanem ha egyáltalában van lelkesedés, az csak akörül fog megnyilatkozni, aki azt hirdeti, hogy legyünk nagyok. Lemondani lehet az észszerű nyugalom irányában, de lelkesedni, vágyni, akarni és mozogni csak a másik irányban lehet. És mivel az ember lelkesedni, vágyni, akarni és mozogni akar, ennélfogva semmit se törődik vele, hogy merre van az észszerűség iránya, hanem azt az irányt követi, amely az aktivitásának megfelel.
Ezen az úton ezernyi botlás, elbukás, nyakkitörés, mélységbe zuhanás és végveszedelem leselkedik. És éppen ebben van nagy jelentősége az emberiségre nézve. Mert higgyétek el végre már, amit úgyis régen tudtok, hogy előrehaladás és fejlődés nincs, nincs és nincs másképpen, csakis csalódások, tévedések, végzetes botlások és nyaktörő bukfencek árán. Az ember azért ember és nem a testi mivoltának megfelelő állat, mert tévedni és csalódni is képes, mert oktalanságokat is csinál, mert a ráció alárendelt jelentőségű a cselekedeteiben. Egy vakond, az már egészen más: az hihetetlenül okos, és viselkedése bámulatosan észszerű. De hát még egy ázalag vagy egy tengeri csiga! A finom racionalizmus netovábbja ennek minden mozdulata. Mint ahogyan nem téved egy precíziós gép, úgy nem téved soha egy ázalag. „Tévedni emberi dolog.” Bolondnak, ábrándozónak, észszerűtlennek lenni: ez az ember privilégiuma. Minden másban hitványabb lény az ember, mint az összes érzékek tekintetében oly magasan fölötte álló állatok. De az az egy, hogy csak az embernek vannak illúziói, és csak az ember esik állandóan és hallatlan tömegekben balgaságának áldozatul, az emeli őt egek magasságába az összes többi lények fölé. Ha volna még egy olyan állat, amely meg tudna halni egy bolondságért, egy dal miatt vagy egy frázis miatt, akkor az az állat egyenrangú volna az emberrel, sőt annyival emelkednék fölébe, amennyivel jobb szimatja, finomabb tapintása, élesebb füle és finomabb szemszerkezete volna.
Vannak az emberek között is olyanok, akik keveset csalódnak, akiknek nincsenek ábrándjaik, akiket minimálisan befolyásol az illúzió, és akiknek cselekedeteiben túlnyomó szerepe van a racionális meggondolásnak. Mindnyájan ismerjük: kevés közöttük az igazi érték, ellenben belőlük kerülnek ki a legrettenetesebb nyúzók és legembertelenebb haspókok. Ha mindenki ilyen volna, a kultúra és a fejlődés megdermedne, mint a víz a fagyban. Ha van ezekben az emberekben valami porcikája az emberileg értékesnek, ez csak valami gyöngeség, valami irracionalizmus, valami észszerűtlen megfeledkezés arról, ami az önzésük irányát szolgálja. És nem véletlenség az, hogy akiket derekabbaknak, jobbaknak, a haladás szempontjából kívánatosabb lényeknek ismertünk, azok nagyobb arányban hullottak el ebben a háborúban, mint a svihákok, akiknek a rációja mindig résen volt, és akik mindig ki tudtak bújni olyan helyzetekből, amelyekben lenni nem volt célszerű.
Micsoda hallatlan nagy mértéke az a fejlődésnek, hogy sok millió ember ma évi ötszáz koronával többet keres és napi négy órával kevesebbet dolgozik, mint negyven évvel ezelőtt. Ezt a modern technika tette lehetővé, és a modern munkásmozgalom, a munkások szervezkedése valósította meg. Hát tegyük föl, hogy valaki azt mondotta volna 1870-ben: „Emberek, figyeljetek ide, ha összeálltok szervezetekbe, keresményetek egy részét befizetitek a szakegylet pénztárába és a sztrájkkasszába, időtök egy részét agitációra fordítjátok, üldöztetitek magatokat, toloncutakon jártok, sztrájkoltok, koplalva harcoltok, akkor negyven év múlva az utódaink bére napi két koronával nagyobb és munkaideje napi négy órával kisebb lesz.”
Vajon ha ezt az okos szót mindenki megértette és elhitte volna is, lett volna-e az országban száz ember, aki ennek alapján belépett volna a szervezetbe? Én esküszöm, hogy nem lett volna, és akik a szervezkedést csinálták, nem is voltak olyan balgák, hogy ilyen okosan beszéljenek. Ellenben azt mondották, hogy a régi, korhadt világot darabokra fogja zúzni a hatalmas munkásököl, és a régi világ romjain új világot fognak alkotni. Vége lesz a szolgaságnak, vége lesz a szenvedésnek, világmegváltás részese lesz az, aki heti húsz fillért befizet! Még egy színt is kellett találni, meg egy jelvényt, meg egy dalt, meg hatalmas szavakat a zengő áriához. És ez azután vitte az embereket, emelte föl a csillagok magasságába, ahova csak az ábránd tud fölemelni, a ráció soha. „Mi nem vagyunk utópisták, mi a tudományos bizonyosság talaján állunk.” Mire idejutott a szociáldemokrácia, akkorra meg kellett szűnnie a varázslatnak is. Mint a mágnes a vasport, úgy szívta magához az embereket, amíg olyan primitív volt és olyan naiv hittel teljes, hogy Bebel úgyszólván évről évre megjósolta előre a küszöbön álló világösszeomlást, amelynek fölséges látványában mindenki gyönyörködni fog, aki itt most szenved és megváltás után epekedik. „Mi a valóság talaján állunk” – hirdetik most égbekiáltó józansággal, és ezzel megszűnt a káprázat, és vége az illúziónak.
Akkor gyerünk vissza a nemzeti nagyság illúziójához – mondják, vagy gondolják, vagy érzik az emberek –, az nem helyezkedik a józan valóság alapjaira, hanem a végtelenbe tolja ki az ábrándozásnak és az illúzióknak a határait. Amíg a hegyre jártak ki nap nap után az első század keresztényei, hogy előbb pillanthassák meg a Megváltót, aki egész bizonyosan jönni fog, addig nem kellett hozzá törvény, hogy mindenki köteles legyen a felekezetéhez tartozni, addig a halállal dacolva is ragaszkodtak hozzá az emberek. Mire elmúlt a balga hit, akkorra már csak annyi volt a vallás ereje, amennyit a külső kényszerek és a megragadó ceremóniák tudtak neki kölcsönözni. De különösen a ceremóniák! A ceremónia egészen értelem nélkül való, az igazi hitnek az emléke, és még ebben az elbálványozott mivoltában is hatalmasabb, mint minden ráció.
Hát íme: ezért hallgatag, csöndes emberek azok, akik békét szeretnének az emberek között. Itáliában úgy, mint Romániában és Görögországban úgy, mint bárhol a világon, ellenben hangosak, lelkesek, magukkal ragadóak azok, akik a háborút akarják. Az athéni kávéházban gunnyasztottak és ásítoztak azok, akik előtt tiszta sor volt, hogy az emberek nem akarhatnak háborút, mert hiszen csak nem bolondok, hogy a borzalmakba és a halálba rohanjanak, mikor jobb csöndesen pikolózni és a kék ég tengerébe bámulni. Ámde az emberek igenis bolondok, és forradalmat csinálnak, ha nem szünteti meg a király a békés semlegességet, és már az anyák a zöldséges piacon is szidalmazták a makacs uralkodót, hogy nem hallgat fiaiknak a szünetlen unszolására, akik menni akarnak már a gépfegyverek és gyorstüzelő ágyúk poklába. Mert mit ér az élet és mit ér a kincs, ha Macedóniának egy olyan csücske, ahol több görög lakik, mint bolgár, úgy hívják, hogy Bulgária, nem pedig úgy, hogy Görögország! Aki ennek a fájdalmát nagyobbnak nem érzi, mint a meghalásét, az sehonnan bitang ember, „kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete”. Van, aki mást mond, de az csak halkan mer beszélni, szava, mint a nádsusogás, úgy vész el a zivatar elemi erejű harsogásában.
Mondhatnám másképpen is. Mondhatnám így is: igazad van, a nép valóban nem akar háborút, hanem csak a vezetői indítják bele. Csakhogy ez még nem a teljes igazság. A teljes igazsághoz hozzátartozik az is még, hogy vezetővé csak az lesz és csak az lehet, aki harcot, küzdést, háborút hirdet. Ezé a taps, ezé a szívek és a babérkoszorúk, a békés, csöndes, szívós, verejtékes munkát hirdetőé az abszolút közöny, az unalom ásítása és feledés pókhálója. És vajon nem ez a világ legtermészetesebb dolga? Hiszen ahhoz, hogy békével maradjak és csöndesen dolgozzak, nem kell nekem semmiféle vezető. Vezető csak az akcióhoz szükséges. Mindegy tehát: úgy fejezed-e ki, hogy a nép olyan, hogy háborút akar, vagy úgy, hogy a nép olyan, hogy csak háborút akaró vezetői lehetnek. A kettő teljesen azonos és egyformán távolivá, tehát széppé és kívánatossá teszi a célt minekünk, akik azért akarunk dolgozni, hogy ne legyen háború az emberek között.
