Éppen elolvastam Pest vármegye alispánjának okos jelentését, és elméláztam a jelentésnek azon a részén, amely arról szól, hogy az iparban és a kereskedelemben még mindig nem erősödött meg a javulás tudata, aminek az egyik oka, hogy a megnövekedett adóterhek miatt a kereskedő és iparos jövedelme még ma sem közelíti meg a válság kitörése előtti színvonalat. Másik oka pedig az, hogy a folyton növekedő — még mindig növekedő! — gazdasági kötöttségek, a gazdasági rendszernek fokozódó — még mindig fokozódó! — megmerevedése azt a tudatot erősíti, hogy a gazdasági boldogulás sokkal kevésbé függ a gazdálkodó egyén képességeitől, mint a mindenkori gazdasági politika alakulásától.
Amint ezen a szerény hangon elmondott, egyszerű szavakba foglalt, de rendkívül mély értelmű megállapításon elmélázok, küldönc jön, és a szerző ajándékaképpen egy 618 oldalas kötetet tesz az asztalomra: ifj. dr. Gergely Ernő Devizajog című munkáját. A hatalmas kötet a külfölddel való fizetési, értékpapír-, utazási forgalomra, az exportra és importra, a bejelentési kötelességekre, az aranyforgalomra, a valuta- és aranytartozásokra, azok fizetésére és behajtására, az átszámítási módozatokra és a Nemzeti Banknál való eljárásra vonatkozó szabályokat tartalmazza. És én, bár tudom, hogy milyen világban élünk, és a praxisban is van alkalmam ezzel a joganyaggal foglalkozni, le voltam sújtva ezeknek a forgalmi akadályoknak ily dokumentált tömege által. Íme, már egész speciális tudománnyá vált, hogy valaki kiismerje magát csak egyetlen kis országban is a megkötéseknek ebben az erdejében. És hol lehetne olyan emberi agy a világon, amely kiismerje magát ezekben a szabályozásokban akár csak a legfőbb országokat illetően? Egy angol közgazdász, érezvén, mily fontos és szükséges e tájékozódás a forgalomra nézve, elhatározta, hogy összegyűjti ezeket a szabályokat, és megkereste az egyes államok kormányait, küldjék meg neki a jelenleg érvényes gazdasági rendszabályaik egy-egy példányát. A pedáns Németországé érkezett meg legelőször, és e küldemény súlya 62 kilogramm volt. A közgazdász kiszámította, hogy szakadatlan olvasás mellett két esztendőre volna szüksége az elolvasására. Jött azonban a többi is, és bár a megkeresett államoknak alig egytized része küldte be az anyagot, máris 51 métermázsa nyomtatvány került hozzá, amelynek az elolvasásához már száz év kellett volna. Ha pedig minden állam elküldte volna a gazdaságát „szabályozó” anyagot, 400 év kellett volna az elolvasásához, és ha minden rendszabály ismertetésének csak tíz sort szentelt volna a közgazdasági író, akkor is egy nyolcvan kötetre rúgó hatalmas könyvtár lett volna belőle. Erre elállott a szándékától.
Az élet akarásának a feszítőereje, a technika hatalma, az emberek határtalan leleményessége, szorgalma és igyekezete olyan csodatékony természeti tünemény, hogy még ilyen borzalmas körülmények között is van a világon forgalom és a gazdasági életben — a tegnaphoz képest! — „haladás”. Vagyunk még néhányan, akik emlékezünk a nemes Podmaniczky Frigyes báró alakjára, amint centiméteres csoszogással „haladt” valahová. Róla mesélték, hogy egy ismerőse este 10 órakor találkozott vele valahol a Belvárosban, és amikor megkérdezte tőle, hogy hova megy, azt felelte, hogy az Operaházba. „Az Operaházba?” — kérdezte az tőle csodálkozva —, „hiszen már innen-onnan vége is van.” „Nem a mai előadásra!” — felelte az öreg báró rezignáltan. Ez is „haladás”!
E négyszáz esztendőre való olvasmányt nyújtó szabálytömegben nincsen egyetlen olyan háromsoros intézkedés, amelynek a kibocsátója ne lett volna arról meggyőződve, hogy a rendelkezésével hasznos szolgálatot tesz országának és honfitársainak. És majdnem bizonyos, hogy igaza is volt. Mert semmi kétség nem lehet a tekintetben, hogy a feje tetejére állított világban minden tekintetben más szabályok szerint kell igazodni, mint olyan világban, amely a talpára van állítva. Jól megjárná valaki, aki a börtönben ugyanolyan szabályokat honosítana meg, mint amilyenek a szabad életben vannak érvényben. A börtönben is dolgoznak az emberek; bizonyos határok között meg is választhatják a munkát, amelyben tevékenykedni akarnak, de senki se lehet közülük utazó vagy pilóta, holott akárhányan lehetnek közöttük, akik kifejezett hajlamot éreznek és kiváló képességet rejtenek magukban ezekre az életpályákra.
De éppen erre vonatkozik Pest vármegye kitűnő alispánjának az a találó megállapítása, hogy ezeknek a korlátozó szabályoknak a megmerevedése azt a raboknak való tudatot erősíti meg az emberekben, akiknek a sikeres munkájától függ az ország jóléte, hogy a gazdasági boldogulás sokkal kevésbé függ az ő képességeiktől, mint ezektől a szabályoktól. És ilyen tudatnak a lelkekben való befészkelődése katasztrófát jelent minden országra, ahol ez a tudat hatalmába keríti az embereket. Csinálhatnak bármit az emberekkel, nem fognak megszűnni dolgozni és a holnappal törődni, amíg munkájuknak valami célját és értelmét látják. A legkisebb előny is sarkallni tudja őket, még az az erkölcsi előny is, hogy elősegítik valaminek a sikerét, aminek a sikerét bármi szempontból kívánatosnak tartják. Kényes urak és dámák lelkesen talicskázták a földet, amikor arról volt szó, hogy Nemzeti Színházat kell közös munkával építeni. Ellenben olvassák el Dosztojevszkijnél, milyen elviselhetetlen kínszenvedés volt a fegyencek részére, amikor a fegyházigazgatóság semmiféle más munkát nem tudván nekik adni, óriási gödröket ásatott velük, amelyeket azután ismét be kellett temetniük. Igazán mindegy lehet a fegyencnek, hogy milyen célt szolgáljon az a gödör, amelynek a kiásásán dolgoztatják, az ő munkája mindenképpen ugyanaz. És mégis sokan az életveszedelmet negligálva fellázadtak, vagy kínjukban megőrültek a munkájuk teljes céltalansága miatt.
A Gondviselés a képességek óriási skáláját állította fel az emberek számára, éspedig nem csupán a magasság és mélység irányában, hanem száz mindenféle irányban. A maximális eredmény az emberiség javára az, hogy ez az egész képességállomány maradéktalanul érvényesüljön. Ez azonban mindvégig csak elérhetetlen ideál marad, amely soha se fog megvalósulni. A lehetőségeknek ezen az ideális véghatáron belül kell érvényesülniük, és minden, ami ebből elmarad, az emberiség részére veszteség ahhoz viszonyítva, ami lehetne, és csökkentése annak a haladásnak és jólétnek, amelynek a feltételei adva vannak számára. Az érvényesülésnek pedig egyetlen közhasznú, egyetlen biztos és egyetlen igazságos módja az, amely a szabad futás által válik lehetővé. Ami alatt természetesen senki se érti a libákon, kutyákon, gyerekeken, embereken, vetéseken keresztül való eszeveszett száguldást, hanem… de minek ezt magyarázni? — mindenki tudja, hogy mit értünk alatta.
Azt mindenesetre értjük alatta, hogy teljes mértékben érvényesülhessen az ősi szabály, amely szerint ki-ki a maga szerencséjének a kovácsa. Olyan alapvető regulája ez a világnak, hogy a teljes megsemmisítése csaknem olyan lehetetlenség, mint az atom szétrombolása. Mindenféle berendezkedés mellett, minden rendszerben, a társadalmi és gazdasági rend akármilyen formája mellett fennmarad a lehetősége annak, hogy érvényesüljenek azok, akik az adott társadalmi berendezkedés feltételei között való érvényesülés képességeivel rendelkeznek. Ez az örök társadalmi darwinizmus. Csakhogy a darwinizmust, „az alkalmasabbak fennmaradásának” a törvényét helyesen kell értelmezni, és nem azon a teljesen elhibázott módon, ahogy általában értelmezni szokták. Általában úgy szokták értelmezni, hogy az „alkalmasabbak” alatt a jobbakat, a derekabbakat, az egészségesebbeket, a tökéletesebbeket értik. Holott ilyesmiről szó sincsen. A természet törvényei nem sokat törődnek a mi céljainkkal, hanem nekünk kell arról gondoskodnunk, hogy a természet törvényei a mi céljaink, mármint a társadalom céljai irányában működjenek. Lehet, hogy ebből a szempontból a szabadság, a politikai és a gazdasági szabadság nem a legtökéletesebb berendezkedés, de bizonyos, hogy az emberiség ennél tökéletesebbet még nem tudott találni. Ennek a tudata minden hasznosan dolgozó ember lelkében benne él, és szárnyakat ad a képességeinek. Míg ellenben minden tehetségének és minden törekvésének a szárnyát szegi az a tudat, amelyet Pest vármegye alispánja oly klasszikus tömörséggel definiált, az a tudat, hogy a boldogulásunk nem a képességeinktől függ, hanem a gazdasági politika alakulásától.
