Mintha csak összebeszéltek volna az emberek, úgy ismétlődik meg a világ sajtójában, hogy a most hetvenévessé lett H. G. Wellst összehasonlítják a most nyolcvanévessé lett G. B. Shaw-val, és fölteszik a kérdést, hogy „melyik dicsőbb, melyik nagyobb?” Azt hiszem, hogy valójában nem is a kérdés, sem pedig annak az eldöntése a fontos, mint inkább maga a téma és az elmefuttatás, amelyet a téma körül meg lehet ereszteni. Hiszen nincsen is olyan közmegállapodáson alapuló mérték, amellyel az ilyen jelenségek nagyságát hitelesen el lehetne dönteni. Olyan mérés ez, amelyet mindenki maga akar elvégezni, és az a tekintély, amelyet az ilyen egyéni mérlegelés biztosít az egyik megmértnek vagy a másiknak, merőben különbözik attól a tekintélytől, amelyre a tekintélyuralom korszakában hivatkozni szoktak. Erről az utóbbiról nem áll módunkban vitákat folytatni, míg a másik alá önmagunk rakunk fundamentumot. Már régi igazság, hogy ha azt mondják nekünk, 365 billió csillag számlálható meg az égen, azt szó nélkül elhisszük, de ha egy kerítésre ki van akasztva a tábla, hogy „frissen mázolva”, azon végighúzzuk az ujjunkat, hogy meggyőződjünk róla, igaz-e.
Ha nekem kellene eldöntenem a két brit csillag nagyságát, én némi habozás után mégis Wellsnek nyújtanám a pálmát, azért, mert ő a bizonytalanabb és a habozóbb. Ő a kínlódva kereső, az önlelkét marcangoló tépelődő, míg Shaw a fölényes szellemi kapitalista, aki a maga várkastélyából biztos felsőbbséggel és nem kevés gőggel tekint és szónokol lefelé nekünk, a nálánál egytől egyig alacsonyabban lakó tömegnek. Biztos fölény és gőgös felsőbbség hangján mondja azt, amit mond, és amikor már elhittük, amit mondott, akkor ennek az ellenkezőjét, annak a bizonyítására, hogy még annál is ostobábbak vagyunk, mint amilyeneknek magunkat már felismertük. Egy-egy villanással mutatni látszik nekünk a helyes utat, de ha komolyan véve a dolgot, megfogjuk a kezét, hogy vezessen, akkor olyan labirintusban tévelyeg velünk, mint a Szocializmus a nők számára című könyvében, amelyben addig vezeti egy végeláthatatlan sivatagban az olvasóját, amíg az tájékozatlanabban roskad össze a fáradságtól, mint ahogy elindult.
Wells tépelődése azonban valódi, becsületes, komoly és emberi. Ha ellentmondások kerülnek ki belőle, az is csak a gondolkodás valódiságának a bizonyítéka. Ibsent, aki egy társaságban nagy hévvel fejtegetett valamit, a társaság egyik tagja egyszerre csak arra figyelmeztette, hogy most épp az ellenkezőjét mondja annak, amiből a fejtegetése elején kiindult. Ibsen a figyelmeztetésre nem jött zavarba, hanem a közbeszólóhoz fordulva, természetes hangon mondotta: „Hja, uram, hát ön még sohasem jött arra rá, hogy ha valaki sokáig fejteget egy tételt, akkor végül az ellenkező oldalon kell kilyukadnia?”
Az emberek kormányzása: ez H. G. Wells nagy gondja és nagy témája, amelynek a fejtegetésében végül — ha igaz, hogy végül — eljut oda, ahol ez a téma harmadfélezer évvel ezelőtt Platónnál tartott: eljut oda, hogy a földi boldogság csak a filozófusok által kormányzott ideális államban nyerhet megvalósulást. Szemben a már szinte dogmául elfogadott tétellel, hogy a politika művészet, Platón is, H. G. Wells is azon az állásponton van, hogy a politika nem művészet, hanem tudomány. A két felfogás között tátongó különbség óriási. Ha a politika és az országkormányzás művészet, akkor minden kócos csavargó nemcsak mondhatja, hanem érezheti is, hogy ő művész, és ezen az alapon követelheti és, ha lehet, akkor a kezébe is kaparinthatja azt az anyagot, amelyen a művészetét kifejtheti. Ha ellenben a politika és a kormányzás a tudomány területe, akkor csak a filozófusok merészkedhetnek annak a gyakorlására vállalkozni.
„Amíg nem a filozófusok köréből kerülnek ki a királyok, vagy amíg azokból, kiket manapság királyoknak nevezünk, nem lesznek igazi és komoly bölcsek, amíg a politikai hatalom és bölcsészet együtt nem jár, addig, kedves Glaukón, nincsen orvosság azokra a bajokra, amelyek az államot, sem azokra, amelyek az emberi nemet marcangolják.” Platón Köztársaságának ez a végső tétele. Kihirdette, és azután sürgősen megszökött a jutalom elől, amely Dionüsziosz türannosz részéről akasztófa formájában készen várakozott a filozófusra.
H. G. Wells részére abban az országban, amelyben él, nem rejt magában ekkora veszedelmet, ha a filozófusok által kormányzott világ felsőbbségét hirdeti. Hirdeti pedig annak dacára, hogy a Platón óta előfordult néhány világtörténelmi példa, amikor filozófus kormányozott egy-egy országot, nem bizonyította be Platón tételének a helyességét. Talán azért nem, mivel az igazság az, hogy senki sem kormányozhat egy országot úgy, ahogy akar, hanem csak úgy, ahogy lehet. És mivel más a filozófia a papíron és más az élet forgatagában. Marcus Aurelius, a filozófus császár, aki irtózott minden komplikációtól és minden verekedéstől, az egész életét háborúkban volt kénytelen eltölteni, és Voltaire barátja, Nagy Frigyes, aki magát büszkén nevezte filozófusnak és telítve volt világboldogító eszmékkel, ahogy trónra jutott, első dolga volt betörni Sziléziába, és évtizedekig tartó háborúba, annak minden borzalmába és nyomorúságába döntötte a világot.
Nem tudom, igaz-e, egyszer olvastam valahol, hogy a Talmud azoknak, akik az ő tanításai szerint rendezik be az életüket, megtiltja, hogy olyan közületben éljenek, amelyet tudósok kormányoznak. Pedig a Talmudot nem jöttment szellemi szegénylegények szerkesztették össze. Ezek a filozófusok tudatában voltak annak az igazságnak, hogy a bölcsészek sokkal mélyebben át vannak hatva a maguk eszméitől és sokkal merevebbek, de egyszersmind sokkal gyöngébbek is, semhogy a világot kormányozhatnák. Meg aztán hiába Platón és hiába Wells: a filozófusok nem is akarnak kormányozni! A jóság és a bölcsesség passzív, ellenben a rosszaság és a butaság aktív, és azt mondja Tolsztoj, hogy ez az emberiség legnagyobb és örök tragédiája.
Amit a világnak e szörnyű betegsége ellen a tizennyolcadik és tizenkilencedik században kitaláltak, és az Észak-amerikai Egyesült Államokban meg Európa alkotmányos országaiban nagyon lassan és nagyon nehezen, amennyire-annyira megvalósítottak, az a gondolat, hogy minél kevesebbet kell kormányozni. Állítólag Quesnay mondotta volna a trónörökösnek, aki kiöntötte előtte a lelkét, hogy mennyire érzi annak a felelősségnek a súlyát, amely reá fog nehezedni, ha át kell majd vennie az ország kormányzását, amit szörnyűségesen nehéz feladatnak tart, hogy nem kell félnie, nincsen könnyebb dolog a világon, mint egy országot jól kormányozni.
— Mit kell tehát ennek az érdekében a kormányzatnak csinálnia? — kérdezte a trónörökös.
— Semmit! — felelte Quesnay.
Harminc évvel ezelőtt ez az anekdota még frappáns szellemességnek hatott. Ma oly távol áll tőle a világ, hogy meg sem lehet érteni. A ráncba szedett mai civilizált emberiséget százmillió hivatalnok kormányozza, akiknek a száma és a teendője óránként és percenként szaporodik. Ebben a világban az embereknek autonóm önkormányzatukról beszélni nem sokkal praktikusabb fáradozás, mint rábeszélni őket, hogy térjenek vissza a kopoltyúk által való lélegzéshez.
