Szervezett társadalomban nincsen nagyobb hatalmasság a bíróságnál. Az égi hatalom csak a képzeletben és a hitben él, vagy még ott se. De a bírói hatalom itt működik a szemünk előtt és hozza meg ítéleteit, amelyek előtt akár jó szívvel, akár fogcsikorgatva: meg muszáj hajolni mindenkinek, akire lesújt.
Én ügyvéd vagyok, és a bírói elfogulatlanságban és igazságosságban hinnem kell. Ha nem hinnék benne: nem folytathatnám hivatásomat éppúgy, mint ahogy nem folytathatná mesterségét az orvos, aki elvesztené hitét a maga tudományában. Tudom, hogy osztályelőítélet és a nevelés, a környezet és sok minden egyéb romboló befolyást gyakorol az igazságszolgáltatásra, de nap nap után van alkalmam látni erős bírói lelkeket, akik kizárnak a gondolkozásukból mindent, ami az elfogultság tényezője, és nem engednek ítéletük megalkotásánál szerephez mást, mint az anyagi igazságot.
Ezekbe a bírákba vetve a hitemet, mondottam a minapában a vasúti munkásoknak, hogy ne féljenek akkor, ha a jog területén mozognak. Ne rettegjenek agyrémektől, és ne reszkessenek attól való félelmükben, hogy hatalmas munkáltatójuk részéről az írott szabályok ellenére is jogtalanság éri őket. A pragmatika fojtogató módon szűkre szorítja a vasutasság mozgási szabadságát, de amit a pragmatika nem tilt, abban mindenki bátorságos lehet és derült nyugalommal élvezheti azt a szabadságot, amelyet a szabályok biztosítanak részére. Ha jogának területén mozogván mégis jogtalanság érne valakit: annak elégtételt szolgáltat a bíróság.
Csak néhány hete írtam ezt, és máris beigazolást nyert, amit mondottam.
Emlékezünk még valamennyien Fellner Béla, Stier Antal, Schmidt Sándor, Csiszár István, Suba Imre és Tóth István esetére.
Ezek a munkástársaink az istvántelki főműhelyben voltak alkalmazva, és elkövették azt a hallatlan bűncselekményt, hogy 1907. október 16-án megjelentek az országos lapbizottság által rendezett nyilvános gyűlésen, és ezt valami alávaló gazember, aki kémnek volt kiküldve erre a gyűlésre, besúgta a főnökségnek. A főnökség — amint privatim tudomásom van felőle: az igazgatóság utasítására — ezt a hat embert ezért a semmiségért rögtönösen elcsapta. Egyikük-másikuk már félig-meddig rokkant volt akkor a vasút részére teljesített munkától, de valamennyi családapa, akit a tél küszöbén a legnagyobb szívtelenséggel, tisztán a többiek megfélemlítése végett rúgott ki az akkori koalíciós uralom korrupt és zsarnok szellemének hatása alatt álló felsőbbség.
Ámde ezek a szerencsétlen áldozatok — Fellner Béla kivételével — állandó alkalmazottak voltak, akiket az akkor már életbe lépett szolgálati szabályzat szerint csak fegyelmi úton lehetett volna elbocsátani. Éppen ezért mi a törvény rendelkezéseire támaszkodva nem nyugodtunk meg az önkény eme durva megnyilatkozásában, hanem a bírósághoz fordultam és bepereltem a vasutat az öt állandó alkalmazott nevében.
A vasút elkeseredetten védekezett. Hosszú íveken, egész könyvet kitevő oldalakon keresztül fejtegette, hogy neki joga volt ahhoz, amit tett. Hogy a szolgálati szabályzatnak a fegyelmi eljárásra vonatkozó része csak 1908. január elsején lépett életbe, addig tehát a főnök bocsáthatta el a munkásokat, akik különben is — és itt kivágta a legnagyobb slágert — szocialisták, és így megérdemelték a sorsukat.
Dühös és makacs védekezését persze mi se hagytuk válasz nélkül. Pontról pontra kimutattuk, hogy a felperesek elbocsátása úgy az anyagi, mint az alaki jog szempontjából szabálytalan, és kegyetlen kirúgatásuk a hatalmi mámor őrjöngése Magyarország közéletének oly korszakából, amely a jogosság szempontjából egy ellenséges horda garázdálkodásának korszakával egyenrangú.
A perekben a múlt héten hozott ítéletet a budapesti királyi törvényszék. És ez az ítélet, amilyen fényes elégtétele a durván arculütött Igazságnak, éppoly lesújtó a féktelenkedő alperesre nézve.
A törvényszék kimondotta, hogy a felperesek elbocsátása a szolgálati szabályzat ellenére történt, és ehhez képest a vasút köteles a jogtalanul elbocsátott munkásoknak mindazt megfizetni, amit csak elvesztettek azáltal, hogy a vasúttól fizetést nem kaptak. Egyiknél ez az összeg ötezer koronára rúg eddigelé, a másiknál háromezer korona körüli összegre stb.
Az ítélet indokolása úgy hangzik, mint hatalmas, de jól megérdemelt ütlegek csattogása. Megértheti belőle mindenki, hogy a MÁV vezetősége ezekkel a szegény emberekkel szemben teljesen megfeledkezett mindenről, ami jognak és igazságnak legelemibb követelménye. A szolgálati szabályzat életbenlétének mindjárt a legelső napjaiban kimutatta, hogy csak azokat a paragrafusokat akarja ismerni, amelyek az alkalmazottak kötelességeit állapítják meg, de nem azokat, amelyek e páriák részére jogokat is biztosítanak.
A törvényszék ítélete ellen fellebbezett a vasút, de miután igazságunk a napnál világosabb: nem kételkedünk benne, hogy a felsőbíróságok is jóváhagyják ezt a tündöklő igazságszeretettől sugalmazott ítéletet, és sokat szenvedett munkástársaink nemcsak munkahelyüket fogják visszanyerni, de veszteségük is megtérül. Akkor majd részletesen megismertetjük a vasutassággal ennek a pernek az egész anyagát és annak minden tanulságát.
Most ne merítsünk belőle egyebet, mint bizalmat és bátorságot. Bátorságot ahhoz, hogy a szolgálati szabályzatban részünkre biztosított jogokat szabadon élvezhessük, és bizalmat abban, hogy jogos magatartásunkból jogtalan sérelem nem fakadhat. Munkáltatónk nem kívánhat tőlünk egyebet, mint azt, hogy kötelességünket teljesítsük és a szolgálati szabályzatban megszabott határokat respektáljuk. De azt nem kívánhatja tőlünk, hogy bamba szalmabábok legyünk politikai és társadalmi érzületünk és ennek az érzületnek kifejezése tekintetében. Nem kívánhatja, hogy uborkafára felkapaszkodott és a soha meg nem álmodott hatalom birtokától megrészegedett zsarnokok szeszélyeit, mint isteni kinyilatkoztatást, hasra vágódva imádjuk. Nem vagyunk rabszolgák, hanem jogállamnak szabad polgárai, akik jogainkkal akkor is szabadon élhetünk, ha felfújt és üres politikai hólyagok megpukkadnak miatta tehetetlen dühükben.
Hiszen reméljük különben, hogy Kossuth Ferenc nem lesz többé a vasutasok Viczli-puczlija. Ez a nulla már visszapottyant a semmiségbe, ahonnan soha méltatlanabbul még ember a politikai együgyűség hullámain a vezéri polcra fel nem vétetett. Nem lesz talán többé olyan kritikátlan garázdálkodás a kormányzatban, mint a közelmúlt szomorú éveiben, és így nem kell úgy remegnünk jogainkért, mint kellett az utolsó négy esztendőben. De ha igenis: ne feledkezzünk meg róla, hogy törvények erején és a bíróság igazságszeretetén megtörik a hatalmaskodás, és hogy az Igazság diadalmenetben viszi vissza azt a becsületes munka színhelyére, akit a Jogtalanság onnan kikergetett.
