„Szégyenlem magam, hogy angol vagyok, mert a disznóim is tisztességesebb helyen élnek, mint a szegény emberek. Vajon tudják-e ezek a szegény emberek, hogy honnan vesszük mi azt, amit gazdagságnak neveznek? Hát én megmondom nekik! A gazdagság voltaképpen nem más, mint a szegény emberektől ellopott jólét és kényelem.”
Sir Benjamin Dawson, az angol konzervatív párt egyik képviselője és pártszervezeti elnöke mondotta ezeket a szavakat az angol lakásviszonyokról tartott beszédében. Mily imponáló bátorság kell hozzá, hogy valaki, aki gazdag, első személyben tegyen ilyen kijelentéseket! Mennyire elképeszti az embereket a beismerésnek ez a bűnbánó őszintesége! És csak egy kis idő múltán villan fel értelmükben a kérdés, amelynek minden ép erkölcsű ember lelkében nyomon kell követnie ezeket a megrázó szavakat. Az a kérdés, hogy ha ezt olyan tetőtől talpig kifogástalan gentleman, mint Sir Benjamin Dawson, tudja és fennen hirdeti, miképpen lehetséges tovább is megtartania a szegény emberektől „ellopott” jólétből és a tőlük „ellopott” kényelemből származó gazdagságot?
A fejtörő talánynak egyszerű megoldása van. A kitűnő konzervatív pártvezérnek csak a szája jár, csak szónoki hatásra dolgozik — igaz, hogy jó ügy érdekében —, de egy percig se hiszi azt, amit mond. Elképeszteni akar olyan megállapításokkal, amelyeket úgy vág ki, mintha most, ebben a pillanatban ő maga fedezte volna fel. „Hát én megmondom nekik!” — kiáltja elszántan. Mintha még soha senki se mondta volna meg „nekik”! Ezzel szemben az igazság az, hogy nem kell senki, aki őnekik megmondja, megmondják ők nekünk, amit évezredek óta hisznek. Nincsen annál régibb hit az emberek lelkében, mint az, hogy a szegények azért szegények, mert a gazdagok gazdagok.
Egyetlen igazság nincsen a világon, amely oly mélyen és olyan kiirthatatlanul bele volna gyökerezve az emberek tudatába, mint ez a hazugság. Könyvtárt kitanult tudósok éppúgy hisznek benne, mint az analfabéta csavargók, és aki már egyszer jól meg is értette, hogy ez nem igaz, csakhamar ismét elfelejti; és amint a megművelt és nemes kultúrnövényeket termő talajban benne szunnyad a gyom és a paraj, amely századok múltán is rögtön újra elborítja, mihelyt egyetlen évadra magára hagyják, úgy vesz erőt ez a makacs téveszme kulturált lelkeken is, mihelyt egy pillanatra megszűnik a megfontolt gondolkozás folyamata. Hatalmas tömegmozgalmak alapítvák erre a konok babonára, nagy hivatású politikai pártoknak ez a fundamentuma, és amint távolodik a világ azoktól a nemzetgazdasági igazságoktól, amelyekre a klasszikus közgazdaság tudósai tanították, annál inkább válik ez a torz babona az országok kormányzásának is alapjává. Az államférfiak, akik fölkarolják ezt az agyrémet, egyre többet és többet áldoznak fel e Moloch oltárán azokból a javakból, amelyeket a közelmúltban néhány évtizedre — a történelem mértékével mérve néhány pillanatra — eszére tért emberkormányzás időszaka az emberiség javára felhalmozott.
A dolog annál szomorúbb, mert a tengernyi közgazdasági babona között kevés van, amelyet oly könnyű volna megcáfolni, és amelyre vonatkozóan a tévedést a legprimitívebb agyberendezéssel is oly világosan be lehetne látni, mint ha arról az örök hazugságról van szó, hogy a gazdagok gazdagságában van a szegények szegénységének az oka és magyarázata. Hiszen mindenki tud egy kicsikét számolni, és egyéb nem is kell hozzá. Tessék csak elővenni például dr. Zentay Dezső Beszélő számok sorozatának legutóbbi füzetét, amelyben fel vannak sorolva a főváros legnagyobb jövedelmű emberei. Talán 1300, akinek a jövedelme évi 20 és 50 000 pengő között van. Talán 400, akinek a jövedelme 50 és 100 000 pengő között, mintegy 100, akié 100 és 150 000 között mozog, és végül 35 olyan szerencsés halandó, akinek a jövedelme a 150 000 pengőt is meghaladja. Ha az ember végignézi a névsort, látja, hogy e nagy jövedelmű emberek jórészt bérházak tulajdonosai, akik, ha régi házuk van, tudvalevőleg csak egyharmadát élvezik a bruttó jövedelmüknek, de jövedelmük egyharmadát mindenképpen leadják adókban. De ha mind tiszta jövedelemnek vesszük is, amit a kimutatás feltüntet, nagyjából összeadjuk és elosztjuk Budapest egymillió lakosa között, akkor kiderül, hogy jó, ha kinek-kinek 20 fillér jut belőle egy napra. Ugyanilyen vagy még sokkal siralmasabb eredmény mutatkoznék, ha ezt az elosztást az egész ország gazdag embereinek a jövedelmére vonatkozóan az egész ország lakossága között ejtenénk meg. Az évi 1000 pengő jövedelmen tengődő flótások megdöbbenve vennék tudomásul az osztozkodásnál, hogy ők is gazdagok, és hogy nekik is jócskán le kell adniuk a jövedelmükből az egyenlőség elérése végett.
Az általános nívókülönbség figyelembevételével ugyanez volna az osztozkodás eredménye mindenütt a világon. Ha pedig ez így van, akkor ez egy tízéves iskolásgyermek előtt is világossá teszi, hogy nem igaz az, mintha a gazdagok jövedelmével meg lehetne szüntetni a szegénységet, ergo nem igaz az sem, hogy a gazdagok azért gazdagok, mert ellopják a szegényeket megillető javakat. Ha ez igaz volna, akkor az előbbinek is igaznak kellene lennie, és meg lehetne szüntetni a szegénységet azzal, hogy visszaadjuk nekik azt, amivel a gazdagoknak többje van, mint a szegényeknek. Pedig a csalhatatlan matematika megmutatja, hogy ilyen módon a szegénységet megszüntetni nem lehet. Annál is kevésbé, mert ezt az osztozkodást is csak egyszer lehetne megcsinálni. A következő időkben már vajmi kevesen törekednének olyan jövedelemre, amelyen a többiekkel osztozkodni kellene.
Semmiféle szolgálatot nem tesz a szegényeknek, aki akár a legnemesebb célt is — mint például egészséges lakások építésének a célját — a gazdagok ellen való uszítással akarja szolgálni. Ezzel csak a reakciónak tesz szolgálatot. A kormányok nem haragusznak érte, mert megkönnyíti és kimenti a tehetetlenségüket, és feloldja őket az alól a kötelesség alól, hogy még valami egyébbel is szolgálják a szegények ügyét, mint a gazdagok ellen irányuló műveletekkel egy olyan társadalomgazdasági berendezkedés mellett, amely által végül úgyis mindent a szegényeknek kell megfizetniük, legtöbbször anélkül, hogy tudnának róla, és egyebet éreznének belőle, mint azt, hogy ők szegények és egészségtelenebb lakásban laknak, mint Sir Benjamin Dawson disznói. Az igazságot kell hirdetni a szegény emberek előtt, és az igazság az, hogy a természet asztalánál mindenki számára dúsan van terítve, és nem a gazdagok jövedelme, hanem mindenféle mesterséges akadály állja az útját, hogy mindenkinek része legyen a bőséges lakomában. A föld, a munka, a szellem, a technika valósággá tette azt, amiről hajdanában még csak álmodoztak az emberek: nem a mostani kétmilliárd, hanem Oppenheimer szerint 200 milliárd, higgadtabb számítással dolgozó tudósok szerint 10 milliárd, 20 milliárd ember számára van bőséges megélhetés a Földtekén. Ez maga is harsányan kiabáló érv amellett, hogy ha még a mai kétmilliárdnak is a fele állandóan az éhezés határán, disznókhoz is méltatlan körülmények között él, a másik fele pedig, csak talán tíz százalék kivételével, igen szerény viszonyok között éli napjait, úgy ezen nem lehet a gazdagok kisajátításával segíteni, mert a kutya farka nem csóválhatja a kutyát. A segítség csak abban van, ha a gazdasági életet függetlenítjük a politikától, ha szabad folyást engedünk a technikának, az emberek, a javak és a tőkék áramlásának, ha nem akadályozzuk és büntetjük ezerféle módon a termelést, ha nem kerítjük körül áthághatatlan gazdasági falakkal az egyes országok területeit, és nem kötjük meg a kezét-lábát azoknak, akik önző érdekekből minél többet és minél sikeresebben akarnak dolgozni, alkotni és teremteni. Ők persze a maguk javára iparkodnak, de nincs rá mód, hogy amit létrehoznak, azt maguknak tarthassák meg: végeredményben valamennyiünk javára dolgoznak, bármit csináljanak is avégből, hogy ennek elejét vegyék.
A szegényeken való segítésnek ezeket a módjait azonban sehol se alkalmazzák, mert ez a módszer nem kedvez a politika hatalmasainak. Az emberek fölött való uralom teljessége, amely ez idő szerint a politikai ideál, azt kívánja, hogy kézben tartsuk őket, a munkájukat, a gazdálkodásukat, a törekvéseiket, a boldogulásukat, egész lényüket. Ennek folytán szabályozzuk, korlátozzuk, irányítjuk, tereljük és ellenőrizzük őket, és mindennap és a nap minden órájában eltömünk valahol egy csatornát, amelyen keresztül a természet és a technika gazdagsága el akarná hozzánk juttatni a maga áldásos bőségét. És mivel az emberek éhesek és kiabálnak, megengedjük, sőt jó néven vesszük, sőt segítünk is abban, hogy a közfigyelem és a közirigység a gazdagok felé tereltessék, mint akiknek a javaiban ott van a megoldás, a szegények kincse: a nyomorból való megváltás eszköze! Ugyan honnan tudhatnák azt a szegények, hogy ez nem igaz? Hisz e babona által olyan közel látszik a menekvés eszköze, hogy csak ki kell érte nyújtani a kezüket. Nagyon nehéz dolog a logika iránt fogékonnyá tenni azt az embert, aki az éjjel a híd alatt hált, reggel tíz órakor még nem reggelizett, és még nem tudja, hogy hol fog ebédelni.
