Vaskos ízléstelenség volna nagy diadalmi kalamajkát csapni gróf Pálffy-Daun József esetéből, aki nem csekély bátorsággal és — sajnos mindegyre ritkább — közéleti becsületességgel beismerte, hogy a politikában téves utakon járt, és hogy sok tekintetben revideálja az álláspontját. Ami pedig speciálisan az úgynevezett zsidókérdésben való revízióját illeti, ebből már csak azért is elhibázott dolog volna nagy győzelmi dáridót csinálni, mert hiszen a nemes gróf mai álláspontja még mindig nagyon messze van a helyes állásponttól. Az ő felfogása ma az — ha az őt meginterjúvoló újságíró helyesen adta vissza —, hogy „akik a zsidóság gazdasági pozícióját támadják, azoknak azért nincsen igazuk, mert nekik maguknak is alkalmuk lett volna vagyont szerezni és prosperálni, ha a ‘zsidósághoz’ hasonló energiát fejtettek volna ki, és ha ugyanazzal a céltudatossággal, szorgalommal fogtak volna hozzá vagyoni helyzetük kiépítéséhez”.
Mélyen meghajolva az objektivitásra való tisztességes törekvése előtt, mégis figyelmeztetni kell a gróf urat, hogy ez még mind csupa tévedés. Tévedés, mégpedig alapvető tévedés, amelynek sok keserves következménye fakadt és mindegyre fakad, minthogyha az életben volna valami olyan egység, amit a „zsidóság” szóval lehetne megnevezni. Ez nem realitás, hanem csak vízió. Zsidóság csak a zsidó templomokban és a zsidó temetőkben van, de az életben semmi ilyen egység nincsen. Az életben minden zsidó önállóan, a maga szándékai, hajlamai, képességei, céljai, lehetőségei szerint él és küzd, lót-fut, tervez, dolgozik, boldogul vagy bukik, abszolút függetlenségben minden más zsidótól. A „zsidóságnak” mint ilyennek nincsen semmiféle „gazdasági pozíciója”, hanem vannak gazdag zsidók és vannak szegény zsidók, és minden gazdag zsidó sokkal közelebb áll minden gazdag nem zsidóhoz, mint bármelyik szegény zsidóhoz. Nagyon nehéz feladatot vállalna magára, aki adatokkal akarná bizonyítani, hogy a gazdag zsidók úgynevezett gazdasági pozíciója egyéb előnyt jelentene a szegény zsidókra, mint esetleg azt, hogy a gazdag zsidók talán alimentálják azokat a jótékonysági intézményeket, amelyektől a szegények alamizsnákat kapnak. „Esetleg” — mondom, mert a gazdag zsidók gazdagsága rendszerint nem szokta erősebbé tenni azt a köteléket, amely őket a zsidó vallási közösséghez kapcsolja.
Az a megjelölés tehát, hogy a „zsidóság gazdasági pozíciója”, teljesen mondvacsinált és kizárólag az antiszemita izgatás céljaira szolgáló fogalom, vízió, amelynek semmiféle reális tartalma nincsen. És ha a tiszteletre méltó Pálffy-Daun gróf az antiszemitizmus lelki betegségéből szerencsésen kigyógyult, irtsa ki a szótárából és a gondolkozásából ezt a hamis fogalmat is, mire azonnal egy további előítélettől fog megszabadulni. „A zsidóság gazdasági pozíciója” megjelölésnek semmivel sincs több realitása, mintha a szőkék vagy a barnák gazdasági pozíciójáról beszélnénk.
A másik tévedés pedig, ami a gróf úr gondolkodását — habár most már nem is rossz irányban, de még mindig — befolyásolja, hogy a „zsidóság” az ő gazdasági helyzetét „kiépítette”. Vagyis más szóval: az ismeretes legenda a zsidók meggazdagodásáról. Az antiszemita izgatásnak egész arzenálja van e legenda terjesztésére hamis statisztikai adatokból, és aki ezeket a statisztikai adatokat egyszer elfogadta és beidegezte, az azután már csak oly módon tudja azokat ellensúlyozni, ha azt mondja, amit logikailag teljesen kifogástalanul Pálffy-Daun gróf úr is mond, hogy tessék ugyanolyan céltudatossággal és szorgalommal dolgozni, mint ahogy a zsidók dolgoznak, akkor majd uraságod is meg fog gazdagodni. Nagyon helyes, nagyon logikus és nagyon igazságos, csak sajnos tárgytalan. A valóság az, hogy a zsidók nem gazdagodnak, hanem rohamosan szegényednek, és a jómódú vagy legalábbis közepes sorsú polgárság osztályából nap nap után ijesztő tömegekben hullanak alá a proletariátus mélységeibe. Egyre nagyobb nehézségbe ütközik még a vallási, szociális és kulturális intézményeik fenntartása is a vallási közösséghez tartozó tagok tömeges és szakadatlan tönkremenése következtében, és egyre ijesztőbb azok tömegeinek a növekedése, akik alamizsna után nyújtják a kezüket. Csak az antiszemita tendenciával kihegyezett statisztikákban lehet, de a valóságban nem lehet ezzel a jelenséggel szembeállítani azt az ezer vagy tízezer vagy húszezer gazdag zsidót, akiknek folytonos exponálásával a „zsidóság” mesés gazdagságáról szóló legendát beleviszik az emberek tudatába.
De ha már benne vagyunk, mondanék én még valamit az igen tisztelt gróf úrnak, ha érdemesnek tartaná, hogy meghallgasson. Ne higgye tovább egy pillanatig sem, mert egy betű sem igaz belőle, hogy az antiszemitizmus egyáltalában gazdasági természetű nyavalyája a társadalomnak. Örök emberi jelenség ez, és megvolt akkor is, amikor a zsidók még mind nyomorúságba fulladt páriák voltak a világon. A középkori antiszemitizmus azon alapult — már tudniillik a kimondott indokok szerint —, hogy a zsidók feszítették meg Krisztust, és bár egy kis gyermek logikája előtt is kellő védekezés ilyen vád ellen, hogy senki sem tehető felelőssé évezredekkel ezelőtt élt, tőle idegen emberek cselekedeteiért, mégis tízezerszámra ölték meg a zsidókat ezen az alapon, és nem szolgált mentségül például a kölni zsidóknak annak az okmányszerű bizonyítása sem, hogy ők bizonyára nem tehetők felelőssé a kálváriahegyi gyilkosságért, mert amikor az történt, a kölni zsidó hitközség már élt és virágzott.
Hogyan hiheti el a gróf úr, hogy a „modern” antiszemitizmus gazdasági természetű jelenség, mikor látván láthatta és önmagán is tapasztalhatta, hogy olyan urak és hölgyek, akiknek semmiféle gazdasági természetű indokuk nincsen rá, mohó indulattal vetik magukat bele ebbe a pszichózisba? És hogyan hiheti, hogy a majd évek múltán esedékessé váló egzisztenciaalapítás előre érzett nehézségei tüzelik azokat az ifjakat antiszemita excesszusokra, akiknek a legnagyobb része a holnapi nap gondjaival sem törődik? És vajon mi köze volt a gazdasági természetű megfontolásoknak azoknál az oroszországi pogromoknál, amelyekben csaknem kivétel nélkül szennybe, piszokba és siralmas szegénységbe fulladt proletár zsidók estek áldozatul a feltüzelt csőcseléknek?
Nem, gróf úr! Ha tisztán akar látni, akkor lásson is tisztán, és lássa be, hogy a garázda antiszemitizmusnak az alapja sem a vallási fanatizmus, sem a fajiság, sem a gazdasági diszparitás. Ha a vallás volna az alapja, akkor a legvallásosabb keresztényeknek kellene legjobban az antiszemitizmusra tüzelniük, pedig ők azok, akik kétségbe vannak esve miatta. Ha a fajiság volna az alapja, akkor nem kellene az intézményes antiszemitizmusnak drákói törvények erejével tiltania és akadályoznia a fajkeveredést, amelyre az emberek lelkük legtisztább érzelmével hajlamosak. Ha pedig a gazdasági nívókülönbség volna az alapja, akkor ennek az érzésnek vallásra és fajra való tekintet nélkül mutatkoznia kellene általában minden társadalom szegény rétegében minden társadalom vagyonos rétegével szemben.
Ne átalljuk kimondani, amit amaz angol magas keresztény egyházi férfiú már ki is mondott és meg is írt a Manchester Guardianban, hogy „az antiszemitizmus egy csúnya és piszkos lelki betegség, amely az inficiáló kórságok szabályai szerint terjed az emberek között”. Minden társadalomban lefojtva ott élnek azok az alacsony indulatok az emberek lelkében, amelyek kegyetlenségek, igazságtalanságok, hatalmaskodások elkövetésére ingerelnek. Ezeket a romboló ösztönöket azonban a nevelés, a törvény, a kormányzat és különösen a társadalom vezető rétegeiből kiinduló példaadás lefékezi. Mihelyt ez a fék az egyik vagy a másik ponton lazulni kezd, azonnal jelentkezik a féktelenség hatása valamely irányban. Nem okvetlenül a zsidókkal szemben! Lehet a szenvedélyek célpontja esetleg a papság, vagy az úri rend, vagy a „burzsuj”, vagy valamely más kategória, avagy a törökök között az örmények, vagy az indusok között a párszik vagy a patánok, a színesek között a fehérek vagy a fehérek között a feketék. A mi világunkban az antiszemitizmus e pusztító ösztönök leggyakoribb megnyilvánulása, és a jelentkezésének valódi magyarázata nem az, amivel még a jóhiszeműek és az objektívek is magyarázni szokták: nem a vallás, nem a faj és nem a gazdaság, hanem egyszerűen az, hogy szabad, hogy lehet, hogy társadalmi és egyéni akciók válnak általa lehetségessé, hogy nem diszkvalifikál, hanem ellenkezőleg: hírnevet, romantikus dicsőséget és hatalmat lehet általa szerezniük olyanoknak, akik képességeik által ilyen kiválasztottsághoz sohasem juthatnának. Nem kell hozzá bő magyarázat, hogy ha a politikában netalán pillanatnyi könnyebbséget okoz is az ilyen indulatlevezetés szabadjára engedése, milyen tartós és végzetes rombolás ennek az eredménye a társadalomban! Nem kell hozzá bő magyarázat, hogy végül is hova kell jutnia annak a társadalomnak, amelyben az antiszemita handabandázással lehet ahhoz az érvényesüléshez, ahhoz a hírnévhez, pozícióhoz és tekintélyhez jutni, ami nem lehet másnak, mint csakis a komoly és hasznos szellemi és gazdasági munkának az eredménye!
